Az emlékezet felszabadulása

Írta: Konrád György  - Rovat: Történelem

1989-ben nemcsak az emlékezet szabadult fel, hanem az ellenséges érzület is.

Konrad_Gyorgy_Szigliget_2012

Az államszocializmussal szembeni egyszerűsítő vélemények közös hibája, hogy mindazt, ami 1989 előtt volt, szokás rossznak tartani, és ami ellen az 1945 utáni politika fellépett, azt utólag sokan hajlamosak kedvezőbb színben látni. Így a kommunista szocializmus radikális elvetése óhatatlanul közel jutott a nemzeti szocializmus mentegetéséhez.

1945 előtt a szoros német-magyar együttműködést, a szövetségesek elleni háborút, illetőleg a zsidók deportálását többpárti parlamenti konszenzus fogadta el. A mentegetéstől a helyeslésig, a megértéstől az egyetértésig nem nagyon hosszú csúszda vezet.

Ami volt, az előjön, és van megint. Azok a náci könyvek, amelyek 1944-ben a zsidóellenes gyűlöletet hirdették, szabadon megjelennek, és nincs törvény, amelyre velük szemben hivatkozni lehetne, mert ha nincs közvetlen fizikai veszélyeztetés, ha a könyv hatása nem nyilvánul meg nyomban tettlegesen, akkor nincsen bűncselekmény.

A hatályos büntetőjog szerint a gyülekezők beszédeinek a tartalma közömbös. Azok a szabadságeszmék, amelyeket a demokratikus ellenzék 1989 előtt hangoztatott, most az újfasizmus védelmében hangzanak el. A kommunizmus bűnei elfödik a náci bűnöket. Szabad kiadni mindenféle náci szöveget. A Mein Kampf újra kiadása alapvető szabadságjog. Az újfasiszták betiltott tüntetésének akadályozását rendőrterrornak mondják, ebben a megvilágításban a szabadság az újfasizmus szabadsága.

1944. október 15-én a nyilasok uralomra kerülésekor a házunkban lévő mozi elővette aTarnopolból jöttem című filmet, vezetője kedveskedni akart az antiszemita művel az új uralomnak. Meleg volt, a mozi teteje nyitva, láthattuk, hogy milyen gyűlöletesek vagyunk. A könyv, amelyből a film készült, ma ismét kapható.

Az antiszemitizmus felújult, és az internet az akadályozatlan, adekvát terepe lett, a fogékony ifjúság szabadon válogathat nemcsak a demokratikus, de az újfasiszta csatornák között is, szövegük semmiféle szűrésnek, belső, szerkesztőségi helytelenítésnek nincsen kitéve. Hangadó elektronikus folyóiratuk szervere az Egyesült Államokban van, ahol a sajtószabadság független a tartalomtól. Olvasható: Le a holokauszt dogmával,  A Harmadik Birodalom visszavág, Menjetek vissza, ahonnan jöttetek, Auschwitzba.

Kettős szabadság, mert valóban sok könyv jelent meg a Shoáról.  Vannak színvonalas zsidó folyóiratok, akadémiai intézetekben komoly zsidó tárgyú kutatások zárkóznak fel a hasonló témájú nemzetközi könyvterméshez és tudományos konferenciákhoz. Van holokauszt múzeum és zsidó fesztivál, zsidó ünnepeken a zsinagógák megtelnek, a Budapestre látogató turista válogathat a zsidó éttermek között. Zsidó fiatalok iratkoznak be izraeli egyetemekre, majd a diplomával visszajönnek Magyarországra, bevándorlási kötelezettség nélkül is lehet tanulni Izraelben. Működik a magyar zsidó kulturális egyesület, és a hozzájuk kapcsolódó művelődési ház. Iskoláskorú zsidó gyerekek számára több iskola és nyaralótábor működik, egyetemi hallgatóknak számos klubja, szervezete van, estéiket olyan kávézókban tölthetik, ahol ők vannak többségben.

Az erős izraeli gazdaság annál is könnyebben tud összekapcsolódni a magyar gazdasággal, mert szép számmal élnek Izraelben főképpen a Romániához csatolt Erdélyből bevándorolt, magyar anyanyelvű zsidók, akiknek magyarul tudó leszármazottai gazdasági kapcsolatokat építenek, és ez valamelyest kiszorítja az érdeklődést a múlt iránt, a pragmatikus fiatalok mérsékelt érdeklődéssel hallgatják a régi szomorú históriákat.

Lehet, hogy a szenvedélyes, fájdalmas emlékezés az idősebb korosztály sajátja, és a fiatalok olykor feszélyezőnek érzik a tisztelgés kötelességét a hajdani áldozatok előtt, akkor is, ha oszlopba fejlődve kék-fehér zászlóval vonulnak az egykori barakkok üres maradványai között. A múltbeli szenvedés rangja csökkenőben, lehet emlegetni a család meggyilkolt tagjait, de nem igazán hihető, hogy a szív oly nagyon bánkódna ismeretlen felmenőági rokonok után, mivelhogy leginkább azok miatt tudunk szenvedni, akiket szerettünk, mert ismertünk.

Mindenki hagyományt költ, a Dunába lőtt nagymama nemesít. A mai várostörténészek a város értékeinek tekintik az elhurcolt és megölt zsidó polgárokat és szellemi kiválóságokat.

A jeruzsálemi Jad Vasem múzeum kertjében a látogató megtekintheti a világ igazainak és jámborainak emlékét őrző fácskákat, azokét a nőkét és férfiakét, akik a vészkorszakban zsidók életét mentették meg. Apránként sorban fény derül ezeknek a csendes hőstetteknek a történetére, és az izraeli nagykövetasszony majd a nagykövet már inkább csak a bátor lelkű emberek leszármazottaival foghat kezet, emlékeztetve őket a Talmud egyik mély értelmű mondatára, amely szerint, aki egy embert megment, az egész világot menti meg.

*

Az én dolgom az emlékezés a jelenre, mondja németnyelvű, svájci-orosz-francia íróbarátom, Paul Nizon.  Ülök vele a Tuchert kávéházban, a berlini Pariser Platzon, átlósan szemben a művészeti akadémiával. Egy kuratóriumi ülésen vettem részt a szomszédos, egykori Liebermann házban a Brandenburgi kapu mellett, ahol nyolcvan évvel ezelőtt, születésem évében, SA menetoszlopok vonultak, az öreg, zsidó festő pedig azt mondta, hogy nem tud annyit enni, amennyit hányni tudna ettől a látványtól.

1935-ban, Lieberman halálakor a művészeti akadémia egy csokor virágot sem küldött a sírra, szó sem lehet róla, kommt nicht in Frage, mondta az elnöki titkár, korábban tizenkét éven át Lieberman akadémia-elnök hűséges jobb keze.

A titkár 1945 nyarán is készséggel működött közre a Művészeti Akadémia feltámasztásában és fájlalta a náci hatóságok értetlenségét a nagy német festővel, Liebermannal szemben.

*

1998. Tegnap felhívott a berlini kultúrszenátor, Radunsky úr, kedves gömbölyded ember, hogy elmondja, mire jutottak a zsidó múzeummal. Azt mondtam, hogy érdeklődéssel kísérem a fejleményeket, és alkalmas időpontban otthont adunk az akadémián egy nyilvános vitának. Egy kicsit európaibb legyen a program, de ne túlságosan? A német, a berlini zsidók hagyján, de hogy kelet-európaiak is!? A háború alatt a maiak nagyszülei, az egykori államtitkárok illetékesnek érezték magukat a magyarországi zsidók sorsában is, mertek dönteni róla. Az akkori hivatalviselők saját ügyüknek érezték az európai zsidók elpusztítását. Emlékük megőrzését a mai hivatalviselők még nem érzik a saját ügyüknek. Majd fogják.

A zsidó múzeumban ott sorakoznak az eltűntekre utaló üresség tornyai, és ha a látogató le akar tenni valamit, tegyen le az utolsó, a különálló toronynál abban a kertben, amely a múzeum épülete előtt adódik, egy kavicsot.

*

Reggelre kelve mindenki ártatlan. Aki nem öli meg magát, az egyetért azzal, hogy éljen, az helyesli a saját életét, folytatásra ítéli magát, és csak annyit néz hátra, amennyi nem akadályozza az előrehaladásban.

Kinek kell ez a sok régi történet? Miért raknék követ a hátizsákomba. Gondolhatnák némely fiatalok? Ám a képzelt-látott képnek megvan a saját akarata és hatalma, ha el is felejtem, bennem marad, belém fúródott.

Aki nem emlékezik, az nincs, az emlékektől lesz egy ember valóságos, általuk lesz a múltnak teste, a személyiség reflektált emlékezet. Ahhoz hogy folytatni tudjam az életet, esténként álomba merüléssel innom kell a Léthe vizéből. Úgy gyűjtök másnapra erőt, hogy a jelent múlttá változtatom.

Idős korukban az emberek beszélgetnek az eltávozottakkal, mert körülöttük már szinte mindenki elment, és ha csak távolra költözött is, mi különbség van aközött, aki meghalt, vagy aki bár még él, de sohasem jön?

Idős elmében az emlék jelenné, szinte valósággá alakul át. Anyám kedves nővére nemrég itt járt, noha Auschwitzban halt meg hetven évvel ezelőtt, de ha ezt mondtam majdnem száz éves korában elhunyt anyámnak, nem akarta tudomásul venni, ő inkább úgy emlékezett, hogy a nővére a minap itt járt.

Az öregember elszórakozik az emlékeivel, visszatér a családi házba, a játszótársai bekukucskálnak az ablakon. Időteltével az ember magányos színházmester lesz, körülötte árnyak, színes árnyak akár. A fiatal képzelődik, a felnőtt cselekszik, az öreg emlékezik.

Az ember emlékdarabok egymás mögé sorolásával, összeillesztésével oksági hálót szerkeszt. Mivel az elbeszélésben A előbb történt, mint B, ezért az a látszat keletkezik, hogy B-nek A az oka. Az emlékezés csodajármű, oda is elvihet, ahol még sohasem voltam, és az is meggyökeresedhet az elmémben, amit többször elmeséltek nekem, arra is emlékezhetem, amit nem, vagy nem én éltem át.

Ezért nagy merészség lenne pontos választóvonalat húzni az emlékezés és a képzelődés közé.

*

A jövő üres, a múlt pedig tele van. Együtt töltött, háborúvégi hetekről-napokról kérdezgettem nálam idősebb asszonyokat, nem emlékeztek jóformán semmire sem. Nagy darabokban omlik a múlt a nemlétbe.

Vannak korok, amelyekben az emberek olyan sikeresen szoknak le az emlékezésről, hogy a tájat fokozatosan belepi a felejtés hava. Ha elveszítem a múltamat, akkor elveszítem önmagamat. Akkor nem látom, hogy mi köt az élethez.

Lám az iskolai tablón én voltam a hátsó sorban a negyedik! Az emlékek százlábú bogarak lábai, velük a világba kapaszkodom. Az agynak kell az emlékezés, úgy, ahogy a járás kell a lábnak, nélküle elsorvad.

A személyes történet aktív munkaeszköz, példatár, eleven metafora, amely, mint egy állat, mutatja az izmait. Az ember megkölti a múltját, mesék vagyunk valamennyien. Kiszínesítjük a vigasztalan, kopár tájat. Állhatunk kimagasló elődök vállára. Testközelben az elődök nagysága átáramlik ránk.

Úgy látom, hogy senki sem bánja a nyilvános megemlítést. Lehet, hogy az arcképpingálás a közszolgálatom. Mindenesetre, amit nem jegyzek fel, az elenyészik, az nincs. Miért ejtenéd a feledés papírkosarába ma esti vendégeidet?

Mit tud az ember a másikról elmondani? Riasztóan keveset. Írtam már szöveget íróbarátokról, családtagokról, mindig elfogott a szégyen, hogy az együtt eltöltött időhöz képest, milyen sovány volt az emlékképem róluk.

A jelent nem alakíthatjuk kedvünkre, mert az a többiektől is függ, múltunk, emlékeink országában azonban mi magunk vagyunk a királyok. Az ember megkölti a múltját, igényeljük, hogy legyen a hátunk mögött egy mitológia. Kellhet a múlt önmagunk megerősítésére.

Ha nem emlékeznék, az életem szörnyen unalmas lenne. Bárhol vagyok, bármilyen álmosító környezetben, mindig kiszökhetem, hátrébb gurulhatok pár évtizeddel.

A beszéd a Bálint ház kiállításának megnyitóján hangzott el.  Teljes szövege itt olvasható.