„Anyámat a kivégzendők közül vitték vissza”

Albert Bourla, a Pfizer elnök-vezérigazgatója először beszélt Holokauszt túlélő szüleinek történetéről.  

Albert Bourla egy szefárd zsidó örökséget gondozó szervezet, a Sephardic Heritage International honlapján osztotta meg szülei történetét, akik Thesszaloniki kétezer Holokauszt túlélője között voltak. Ennyien maradtak meg a város virágzó zsidó közösségéből a II. világháború végére. Bourla visszaemlékezéseit a Nemzetközi Holokauszt Emléknap alkalmából tette közzé.

„Emlékezés. Ez indított engem arra, hogy elmondjam, milyen szerencsésnek tartom magam, mivel szüleim megosztották történetüket velem és a család többi tagjával. Sok más zsidó családban hallgattak a fájó emlékekről, de amikor a mi családunk hétvégeken összegyűlt Thesszalonikiben, apám, anyám, nagynénjeim és nagybátyáim gyakran meséltek. Azt akarták, hogy mi is emlékezzünk a történtekre, és az emberi élet értékére. Soha nem volt bennük düh, gyűlölet vagy bosszúszomj. Én is ebben a szellemben igyekszem szeretett szüleim, Mois és Sara sorsát feleleveníteni” – kezdte üzenetét Bourla.

A család ősei a 15. század végén hagyták el Spanyolországot, amikor a két uralkodó, Ferdinánd és Izabella kiadta azt a rendeletet, melynek értelmében az ország zsidóságának át kellett térnie a katolikus hitre, vagy el kellett hagynia az országot. A család végül az ottomán birodalomban, Szalonikiben telepedett le, amely 1912-től Görögország része lett. A virágzó szefárd települést gyakran nevezték „Izrael anyjának”. A nácik megjelenésével minden megváltozott: egy hét alatt letartóztatták a zsidó vezetőket, a zsidókat kilakoltatták, vagyonukat elkobozták.

Bourla apjának családját is a zsidó gettó egyik házában helyezték el; sárga csillagot viselve még ki-be járhattak. De 1943 márciusában egy napon a németek körbevették a gettót. Mois (Bourla apja), Into bátyjával együtt ekkor a városban volt, és apjuktól értesültek a történtekről, aki azt tanácsolta nekik, hogy rejtőzzenek el. Ő maga visszament a gettóba feleségéhez és másik két gyermekükhöz. Még aznap éjjel elhurcolták az egész családot, másnap pedig vasúton Auschwitz-Birkenauba szállították őket. Mois és Into többé nem látta családját.

A két fiú (Bourla apja és nagybátyja) még aznap éjjel Athénba menekült, ahol keresztény névre szóló hamis papírokat szereztek a rendőrfőnöktől, aki zsidókat mentett. Mois és Into így lettek Manolis és Vasilis. A háború végeztével visszamentek Thesszalonikibe, ahol azzal szembesültek, hogy minden vagyonukat ellopták vagy eladták. A semmiből kezdtek sikeres vállalkozásba egy szeszfőzde társtulajdonosaiként.

Bourla anyjának története nem kevésbé megrázó. Ugyancsak a gettóval kezdődött; a család hét gyermeke közül ő volt a legkisebb. Egyik nővére még a háború előtt keresztény férfihez ment feleségül; kikeresztelkedett és egy másik városban lakott, ahol nem tudtak zsidó származásáról. Amikor a német megszállás után elterjedt a hír, hogy a zsidókat Lengyelországba viszik, ahol „zsidó településeken fognak új életet kezdeni”, Sara apja megkereste keresztény férfivel élő lányát és rábeszélte, hogy vegye magához a legkisebb húgát. A család többi tagja Lengyelországban pusztult el. A háború vége előtt Sara sógorát visszavezényelték Thesszalonikibe, ahol Sarának bujkálni kellett, hiszen felismerhették. Tizenévesként mégis kimerészkedett az utcára, ahol felismerték és letartóztatták. A keresztény sógor Max Merten német parancsnokot (akit később háborús bűnösként ítéltek el) fizette le, hogy a lányt megkímélje. Sarát már falhoz állították, amikor az utolsó pillanatban Merten küldönce kiemelte a kivégzendők közül.

Szülei nyolc évvel később házasodtak össze.

Az apa álma az volt, hogy fiából tudós lesz, és zsidó lányt vesz majd feleségül. Mindkét álma teljesült, Bourla csak az sajnálja, hogy nem láthatta unokáit. Édesanyja viszont – hosszú élete végén – igen.

„Ez hát Mois és Sara Bourla története; két egyszerű emberé, akik megtapasztalták, mi a gyűlölet, azután szeretettel és örömmel teli életet építettek. Történetüket most első ízben – egy olyan pillanatban, amikor nemzetünket a rasszizmus és gyűlölet marcangolja – osztottam meg nyilvánosan az Amerikai Kongresszus képviselőivel, a világ legnagyobb és legigazságosabb törvényhozó testületével. Visszatérve az emlékezéshez: azért fontos, mert hitet, bátorságot és együttérzést ad nekünk a szükséges intézkedések megtételéhez – hogy a történet soha ne ismétlődjön meg.”

„Kívánok Önöknek biztonságos és jó életet” – zárta üzenetét a Pfizer elnök-vezérigazgatója.

ekathimerini.com – Bassa László