Ablonczy Balázs: „Ti, akik jóban-rosszban utolsó lehelletig magyarok vagytok” – A magyar zsidóság, az 1918-as összeomlás és forradalom

Írta: Ablonczy Balázs - Rovat: Történelem

Az, hogy a vihar közelít, sokan érezhették a magyarországi zsidó közösségekben. Az Egyenlőség tudósításai szerint vidéken már nyár óta sorra alakultak a zsidó önvédelmi ligák a háború végétől erőre kapó antiszemitizmus és zsidóellenes atrocitások ellenében. Az akció egyik kezdeményezője, Székely Albert sátoraljaújhelyi ügyvéd némi rosszallással láttamozta a „fővárosi zsidóság kissé rideg és várakozó” álláspontját a kérdésben és a fővárosi közösség passzivitásának okát abban látta, hogy a magyar vidéken közvetlenebb a kapcsolat az emberek között, a konfliktusok húsba vágóbbak és arrafelé jobban megrendült a bizalom az államhatalomban. Székely tudta miről beszél, még nyáron a helyi csendőrség brutálisan lépett fel a helyi zsidó közösséggel szemben – vélhetően nem függetlenül attól a hangulatkeltéstől, ami a háborús évek alatt folyamatosan zajlott részben a „hadispekulánsok”, „árdrágítók” és részben a „galíciai beözönlés” ellen. Ennek a hangulatkeltésnek nemcsak reformkatolikus (Prohászka Ottokár) vagy jobboldali radikális (mondjuk A Cél folyóirat és köre) résztvevői voltak: az 1918 novembere után berendezkedő új rezsim emberei sem tartóztatták meg magukat: politikai megnyilvánulásaikban összekapcsolódott a Tisza-féle rendszerrel való szembenállásuk és a társadalmi forradalom iránti igényük. Fényes László újságíró, a Nemzeti Tanács későbbi tagja, hadügyi államtitkár és a Nemzetőrség kormánybiztosa például elég sok retorikai jelet kitéve, de csak kibökte 1918. augusztus 7-i képviselőházi felszólalásában a „kazárokról”:

„bocsánatot kérek, annyit csak világosan, objektíve és a legszabadabb felfogással állithatunk, hogy nem nevezhetők azoknak a magyar állampolgároknak, akik a szocziális fejlődés, de az uj magyar jövő szempontjából is kívánatosak ebben az országban. Én a galicziai kérdést egyik legnehezebb kérdésnek tartom, amelyet épen e szerencsétlen országban meg kell oldani”. Majd néhány bekezdéssel később hozzátette: „Itt Budapesten is egyesületek alakulnak, amelyek a zsidó faji és népi öntudatot kívánják megerősíteni és fejleszteni. (…) ha valaki — s ezt mondjuk meg nyíltan és őszintén — külön zsidó faji és népi öntudatban akar egyesülni, akkor az állampolgári elvek ellen vét. Én nem ismerek más külön népi öntudatot, mint a magyar népi öntudatot” – sőt arra is kitért, hogy szerinte a bevándorolt zsidóság „faji gyűlöletet” érez az ország többségi lakossága iránt. Felszólalása kapcsán az a furcsa helyzet állt elő, hogy a sokat próbált Wekerle miniszterelnök képviselte azt az óliberális álláspontot, amely nem volt hajlandó különbséget tenni a honpolgárok között az ideérkezés időpontja szerint, míg a jövendő miniszterelnök, a keresztényszocialista Huszár Károly meg buzgón helyeselt neki.[1]

A magyarországi asszimiláció szép pillanata, és egy korszak szimbolikus vége is volt egyúttal, amikor 1918. szeptember 16-án, Reichenauban kelt legmagasabb leiratával az uralkodó még bárósította a magyar ipar két nagyágyúját: Weiss Manfrédot, a Weiss Manfréd Vas- és Fémművei Rt nagyhatalmú urát és az újpesti előnévvel bíró Wolfner Tivadar bőrgyárost – halk válaszként a napisajtó „papírtalpú bakancsokat” és spekulációt emlegető szólamaira. Az Egyenlőség 1918. október 19-i számában – a zsidóságukra tett utalás nélkül – diszkréten örvendezett a két férfiú kitüntetésének és hangot adott abbeli reményének, hogy a „béke elkövetkező ideje is helyükön fogja őket találni”.

Hadikórház
1918-ban
(Forrás: fortepan)

És míg a kitörő forradalmat a magyar zsidóság közéleti egyesülései és sajtója általában lojálisan és támogatólag fogadta, hamarosan kiderült, hogy a forradalom járulékai: a hazatérő katonák, a közbiztonság felbomlása és a háború alatt felgyülemlett indulatok célpontjai – a jegyzők, a földbirtokosok és a lelkészek mellett – elsősorban a vidéki zsidó közösségek lettek. A Hajdú vármegyei Nemzeti Tanács plasztikusan fogalmazta meg a dolgok ilyetén állását: „Vidék népe félreértve a forradalmat, pogromot rendez urak és zsidók ellen” – ez a gyakorlatban kifosztott szatócsboltokat, feldúlt zsinagógákat, túszszedéseket, sarcot, megvert vagy megölt embereket jelentett.

Weiss Manfréd
és családja

A november 6-án megtartott országos zsidó nagygyűlés, miközben elfogadott egy sor határozati javaslatot a Károlyi-kormány támogatásáról, az ország területi integritásának védelméről, szembesülhetett a cionista mozgalom aktivistáinak zajos fellépésével: az ő napirendjük már egészen más volt, és az új idők jeleiként még a nagygyűlést köszöntő Buza Barna földművelésügyi miniszter beszédébe is bele-bele kiabáltak, és jelezték: a magyar nemzettel való érzelmi azonosulás nem feltétlenül végcél a számukra. Eközben az új rendszer óvatosságát jelezte, hogy például Sándor Pált azért nem nevezték ki november elején egyből miniszterré, mert – Garami Ernő emlékiratainak tanúsága szerint – vele együtt túl sok zsidó lett volna a kormányban (Nem voltak sokan egyébként: Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond és Garami Ernő voltak zsidó származásúak az október 31-én létrejött kormányban, de egyiküknek sem volt különösebben kiforrott zsidó identitástudata. Sőt számos – hogy más jelzőt most ne használjunk – kritikai megjegyzésük ismert a magyarországi zsidó társadalomfejlődésről. Az ezt megelőző harmadik Wekerle-kormányban két zsidó származású miniszter vállalt szerepet: Vázsonyi Vilmos és Szterényi József). A forradalom iránti lojalitás annyiban is érthető, hogy az 1918 október végén, a Nemzetvédelmi Szövetség néven szervezkedő, „preventív ellenforradalom”, amelynek ugyan nagyobb volt a füstje, mint a lángja, soraiban olyan pedigrés antiszemitákat vonultatott fel a Cél című lap és a Katholikus Néppárt határvidékéről, akikkel nyilván teljes lehetetlenség lett volna egy húron pendülni. Az őszirózsás forradalom egész szimbolikája, vezetőinek nyilatkozatai; a független magyar államiság ünneplésével vagy a Parlament elé kicibált idős negyvennyolcas honvédekkel csak erősítette a magyar szabadelvűség hagyománya mellett jobbára elkötelezett honi zsidóság szerepvállalását.

Nyitra az 1900-as
évek elején

Még egy fokkal rosszabb sora volt a megszállás alá kerülő területeken létező zsidó közösségeknek: ott nemcsak zsidóként, hanem sok esetben a magyar nemzeti politikai ágensként tekintettek rájuk. Így már október végétől riasztó hírek jöttek a Dráván túlról, Horvátországból és Szlavóniából, majd hamarosan a Felvidékről és Erdélyből is. A beinduló menekültáradatnak a vasutasok és a postások mellett így számos zsidó kereskedő vagy tisztviselő lett részese. A helyben maradók pedig folyamatos pogromhangulatban élhették napjaikat. A felső-magyarországi Nyitrán, egy fiatal, teológiai ambíciókat is dédelgető, addig jobbára hazafias, magyar nyelvű cikkeket író plébános uszított a helyi zsidók ellen. Jozef Tiso, az önálló Szlovákia későbbi elnöke még azzal is megvádolta őket, hogy ők a magyar ellenállás utolsó szereplői (ez annyiban igaz volt, hogy a közbiztonságáért aggódó város magyar elitje tulajdonképp behívta a város határában álló csehszlovák legionáriusokat) és kétnyelvű lapjában leszámolást hirdetett: „le a zsidókkal, le azokkal a hősökkel, akik a világégést okozták és aktívan közreműködtek benne, le a katonai hivatallal és le a nyitrai kávéházakkal” – jelent meg november végén a Nyitra/Nitra hasábjain[2].

Az Egyenlőség hasábjain – a címben foglalt költői evokációk mellett – hamarosan megjelentek a pogromhírek és az adakozásra való felszólítások. Sőt 1919 elején már a kormánnyal kapcsolatos kritikai húrok is megpendültek, amennyiben Szabolcsi Lajos lapja rosszallóan vette tudomásul a Jászi Oszkár minisztériumában kidolgozott ruszin autonómia koncepcióját (dr. Ballagi Ernő: A felvidéki zsidóság védelme, 1919. január 4.) és védelmet kért az ország északkeleti részében élő közösségeknek, és a magyarországi ruszinság vezetőinek antiszemita heccpolitikáját kárhoztatta. A cikk írója még a román uralmat is jobbnak tartotta volna a régióban, mint ezt a fajta autonómiát, mert a bukaresti kormány keze a rá irányuló nemzetközi figyelem miatt jobban meg van kötve, mint a senki által nem ismert ruszinoké. A lap későbbi cikkeiben már kárhoztató hangok is felmerültek a Károlyi- majd a Berinkey-kormány – zsidóság megvédésével kapcsolatos – erélytelen politizálásáról.

A korábbinál politikusabb és kritikusabb hangütésre annál is inkább szüksége volt a jobbára a neológiát és az asszimilációt pártoló lapnak, mert a máramarosszigeti Zsidó Nemzeti Tanács 1918 december eleji létrejötte és rövid létezése, illetve a cionista Új Kelet kolozsvári megindulása jelezte, hogy a magyarországi zsidóság sokrétűen tagolt társadalmán belül a korábbitól eltérő attitűdök is elképzelhetők a forradalmi helyzetben. Ezeket a főszerkesztő nem győzte kárhoztatni cikkeiben, jegyzeteiben, óvta az idegen megszállás alá került hitsorsosokat a „magyar nemzeti céloktól” való távolodástól: ennek és a lap egyéb, cionizmus-ellenes állásfoglalásainak olyan következménye is lett, hogy 1919. január végén egy csoport cionista aktivista megtámadta és feldúlta Szabolcsi lakását, valamint az Egyenlőség kiadóhivatalát. Szabolcsi memoárjaiban csak „antiszemita forradalomnak” nevezte 1918 őszét, és nem fukarkodott Jászi bírálatával, és saját győzelmeként élte meg az 1919. márciusi hitközségi választásokon a cionista irányzat alulmaradását.[3] Ez azonban számára is csak rövid életű győzelmet jelentett: a berendezkedő tanácsköztársaság meg kívánta szüntetni a felekezeti autonómiákat és hamarosan az Egyenlőség is beszüntette megjelenését.

Mindent összevetve 1918 késő ősze a magyar zsidóság számára is a nagy remények időszaka volt: a közösség zöme osztozott a társadalom csodavárásában, vele együtt sújtotta le teljes országrészek elvesztése. A rendkívüli helyzet felszínre hozta a közösség belső ellentéteit, ortodoxok, neológok és cionisták között, amelyek néha fizikai konfliktusban robbantak ki. A magyar zsidók helyzete viszont annyiban volt nehezebb az összlakosságénál, hogy a közrend október végétől zajló felbomlása még hátrányosabban érintette őket, mint a társadalom egészét. A helyi, elsősorban vidéki rendbontások jelentős részének ők voltak a célpontjai, mert a háború alatti, egyre nyíltabbá váló közbeszéd az „alacsony véradóról”, a „nyerészkedésről” vagy a „feketézésről” elsősorban a zsidóságot vette célba: még ha minden bizonnyal túlzás is Szabolcsi Lajos kijelentése az antiszemita forradalomról, 1918 novembere-decembere előjátéka volt más, sokkal nagyobb megpróbáltatásoknak a magyarországi zsidó közösség számára.

 

[1] Képviselőházi Napló, 1910-1915, XLI. kötet, 117-185. old. (idézet ill. Huszár és Wekerle reakciói a 178. oldalról), 1918. augusztus 7.

[2] Kiss Balázs: Államfordulat Nyitrán (1918-1923). Kisebbségkutatás, 2008. 2. sz. 161-176.

[3] Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Budapest, 1993, MTA Judaisztikai Kutatócsoport. 19. (Ebből kiderül, hogy Szabolcsi eredetileg az egész időszakot ezzel a fejezetcímmel akarta jellemezni: ez ugyan a kiadáskor elmaradt, de a szövegben bőségesen használja a jelzős szerkezetet.)

támogatás
Pop up banner
ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo