„…a zsidóság iránt érzett mély testvéri szeretettől lesz az ember igazi antiszemita”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Történelem

Hatos Pál történésszel beszélget Ravasz Lászlóról szóló könyvéről Várnai Pál.

 

Hatos Pál

Nemrég jelent meg nagy kritikai visszhangot keltett könyve, Szabad kőművesből püspök, Ravasz László élete. Mi indította Önt a könyv megírására?

Elsősorban a személyiséget és a kivételesen hosszú életpályát (1882-től 1975-ig élt) átszövő drámai erő és tragikus ellentmondások. Korának egyik legműveltebb embere, utolsó éveiben is nyitott, kíváncsi szellem, innovatív vallási gondolkodó és lelkipásztor, kivételes hatású szónok – miközben korán megszilárdult antiszemita nézetei és reakciós világlátásának csapdái csak kései öregkorában tisztázódnak számára. Manapság egyházán kívül kevesen ismerik, pedig hatása óriási volt a két világháború között, s nem csak azokra, akik részesei voltak e kor vallási reneszánsznak, hanem a felekezeti határon messze túlnyúlóan a magyar társadalom széles rétegeire is.

Diákkorában Ravasz egyfajta kozmopolita magyarság mellett érvelt, nyitott volt mindenféle áramlat iránt, vonzódott a szabadelvűséghez, még a baloldali radikálisokra is felfigyelt – „a tehetségek a baloldalon helyezkednek el” –, és volt egy szabadkőműves korszaka is. Mindez csak „fiatalság bolondság?”

Bár ezeket az ifjúkori nézeteket soha senki számon nem kérte rajta, hiszen egy világ választja el az ifjú lázadót az 1930-as évek konzervatív főpapjától, az öreg Ravasz 1969-ben Vezér Erzsébetnek adott hosszú és tanulságos interjúban rokonszenves öniróniával ismerte be tévedéseit, például azt, hogy az Ady-kérdésben nem volt igaza. Adyt életében és halálában élesen támadta, de a Vér és arany verseit Arany János költeményeivel egy szinten értékelte. Tudni kell azt is, hogy ha valakit tehetségnek és jellemnek ismert el, azt mindenkitől megvédte, így például azt a cecei egyszerű tanítót, akit 19-es vöröskatona múltja miatt akartak elbocsájtani, vagy a zengővárkonyi lelkészt, Fülep Lajost – mellékállásban a magyar esztétikai gondolkodás egyik legnagyobb alakját –, akit a filozófus Lukács Györggyel való közismert barátsága miatt igyekeztek ellenfelei kompromittálni.

Ravasz lelkesen üdvözli mind az első, mind a második világháborút. Eufóriájával persze nem állt egyedül. Ravasz idézetek 1914-ből: „A háború a szeretet parancsa”, „Isten parancsa a háború.” Ugyanő 1933-ban a nemzeti szocializmust „a legnagyobb német forradalomnak” „erkölcsi újjászületésnek” nevezte, majd lelkesen üdvözölte a német- szovjet háború kitörését, melytől mind a határrevíziót, mind a bolsevik veszély elhárítását remélte. Gondolom, hogy később csalatkozott?

Hatalmasan tévedett, ugyanakkor ne felejtsük el, az első világháború igazolásában felekezettől függetlenül egész Európában élen jártak az egyházak, a zászlókat a frontvonalak mindkét oldalán megáldották. De ugyanez igaz a szociáldemokráciára is, amelynek nemzetköziségét a háborús lelkesedés a frontvonalak mentén törte szét. Ahogy az osztályellentéteket, úgy a vallási különbségeket is felülírta a háború nyomán létrejött „nemzeti egység.” Komoly önkritika volt viszont Ravasz azon nyilatkozatában, amikor 1924-ben úgy fogalmazott: „örök tanúság, ha a keresztyénség elég gyenge megakadályozni a háborút, feltétlenül a szolgálatába áll.” Egyébként 1914-ben hasonló diagnózist adott a háború természetéről a nagyon más filozófiai premisszák alapján gondolkodó Ferenczi Sándor, Freud barátja és tanítványa, amikor azt mondta, „megszokhattuk volna a háborút, hiszen nem augusztus elseje óta tart, hanem jó százezer év óta: mióta ember él ezen a földön. Az élet maga nem egyéb, mint értékek harcának különös, bár fájdalom, állandó formája.” Ferenczi azt írta a Nyugatban 1914 augusztusában: „A háború egy rántással letépte a maszkot és elénk állította az embert a maga bensőbb, igazibb mivoltában, megmutatta az emberben a gyermeket, a vadat és az ősembert.” A második világháborúért Ravasz nem lelkesedett, hanem a bolsevizmus elleni élethalál-harcként definiálta, s ezért támogatta kezdetben a németeket, s persze azért is, mert a trianoni béke elleni magyar revíziós törekvéseket a hitleri Németország és nem a demokratikus nyugati országok karolták fel.

Ravasz László

Rajongott Horthyért, akit bátornak, becsületesnek, bölcsnek, a „kor hősének” nevezett.

Magam sem értem, főként azt, hogy még az öreg Ravasz is szívbéli melegséggel emlékszik Horthyra, pedig a kormányzó tehetetlenségéről 1944 végzetes tavaszán és őszén is nem egyszer alkalma volt személyesen is meggyőződnie. Én azonban olvastam Molnár Ferenctől is hálálkodó levelet, amelyben az 1935-ben Corvin koszorúban részesített drámaíró a kormányzónak a „legelső és legmagasabb magyar atyai bátorításért” mond köszönetet. Irónia nélkül.

Könyvében kimutatja, hogy Ravasz antiszemitizmusa már a zsidótörvényeknél jóval korábban jelentkezett. Ady szerint „Ravasz a legszilajabb antiszemitizmust űzi”. Nem tartotta kívánatosnak „sem a galíciai bevándorlót, sem a vigécet, sem a szociológust”. S ott van ama hírhedt parlamenti kifakadása a „hernyósapkás, kaftános zsidókról… akinek a szájában habzik a jiddis…  ez a magyar, ez Árpád népe, ez Arany János népe?” (Élénk derültség és taps a felsőházban). Ifjú Bibó István (Ravasz unokája) szerint az ilyen kifakadások még a zsidótörvényeknél is ártalmasabbak voltak, hiszen Ravasz rendkívül karizmatikus szónok volt.

Ez tette a beszédet különösen katasztrofális hatásúvá. Ahogy Fenyő Miksa írta 1946-ban nagy keserűséggel: „Ravasz olyan dús hangszerelésű beszédben támasztotta alá célkitűzéseit, olyan ragyogó metaforákba öltöztette megvetését a zsidóság iránt, hogy a kormány joggal érezhette – főpapi giro figyelmezette rá, hogy elgondolásában túl méltányos volt s a tiprás útján tovább kell haladnia.”

Újabb Ravasz-idézet a könyvből: „A kereszténység, mint intézmény, antiszemita, de ennek a zsidók az okai”. Jóval később Sartre másként vélekedett: az antiszemitizmust az antiszemiták, és nem a zsidók problémájának tekintette.

Ahogy a megfogalmazás esetlensége is elárulja, ez a korai idézet 1908-ból származik, így aligha befolyásolhatta a francia egzisztencializmus fenegyereke. Egyébként az öreg Ravasz, a belső száműzetésbe szorított teológus olvasta a francia egzisztencialistákat, így Sartre-t, Camus-t, ahogy egyébként Márkus György Marxizmus és antropológia címen 1966-ban kiadott – a marxizmus örökségét a baloldali egzisztencializmus figyelembevételével újraértelmezni kívánó – monográfiáját is sűrűn jegyzetelte.

Mégoly meglepő Ravasznak egy másik mondata: „a zsidóság iránt érzett mély testvéri szeretettől lesz az ember igazi antiszemita” Ravasz antiszemitizmusáról úgy érzem, ez nem annyira politikai és gazdasági, hanem faji alapú.

Ez a retorika az évszázados keresztény-zsidó dichotómiát újította fel, csak éppen a vallási szemrehányások helyett a modern társdalom bűneit varrja a zsidóság nyakába. Bár a fajelméleti magyarázatoktól igyekezett véleményét elhatárolni, Ravasz nem pontosította, hogy melyek azok a „történeti” és „élettani” okok, amely a zsidóságot bűneire „diszponálja”, így a fajelmélet hívei is közel érezhették magukhoz. Zsidósággal szemben képviselt álláspontja egyben bizonyosan „új” volt: a polgárjogi emancipáció Magyarországon 1848-tól datálható háromnegyed évszázados örökségét protestáns részről előtte nem kezdte ki mértékadó egyházi teológus, ő viszont rögtön programja egyik alappillérjévé tette.

Ravasz megszavazta mind az első, mind a második zsidótörvényt, bár a másodiknál vacillált. Döntését azzal az átlátszónak tűnő érvvel magyarázza, hogy e nélkül még rosszabb lett volna a zsidóknak. Később ezt a törvényt „tragikus vétségnek” nevezte.

Igen, ezzel a görög drámairodalom klasszikus hőseinek dilemmáira utaló kifejezéssel vélte megmagyarázni azt a protestáns részről különösen végzetes hibát, hogy hatalmas tekintélyével maga is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar országgyűlés letérjen a jogegyenlőség útjáról.

Ravasz előszeretettel használja a „zsidó bűn” kifejezést. Vajon az áttérés megnehezítése, amiben Ravasznak meghatározó szerepe volt, s ami akkor élet-halál kérdése volt, nem volt bűn?

Ravasz László idős korában

1943-ban az egyház olyan missziós szabályrendeletet fogadott el, amely jelentősen megnehezítette az áttérést. Ravasz szerint a rendelkezést „könnyelmű áttérések“ ellen volt szükséges megalkotni. Élete végéig kitartott amellett, hogy az egyház vezetése a zsidóság „menekülési rémülete“ ellen joggal védekezett, akik a keresztséget csupán egy „elsőrangú életbiztosítást nyújtó céggel“ kötött szerződésnek vették. Bibó István ennek az álláspontnak az indítékait keresve Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányában arra hivatkozik, hogy a keresztény egyházakban „száz éve gyűlik, teljesen érthetően, az ingerültség azzal szemben, hogy a kikeresztelkedő zsidók tekintélyes része a kikeresztelkedést nem a keresztény hit és vallás közösségébe való belépésként, hanem, ugyancsak érthetően, a zsidó vallási közösség elhagyásának és a rítus által nem tagolt polgári közösségbe való belépésének puszta eszközeként értékeli és kezeli”.  Bibó szerint azonban az egyházak vezetésének elvi fenntartása a keresztség kiszolgáltatásával kapcsolatban nem vette tekintetbe, hogy 1944 tavaszán „az új helyzetben a teológiai probléma is megváltozott: a kérdés ugyanis a komoly zsidóüldözés megkezdésével az lett, hogy szabad-e a keresztséget kiszolgáltatni…tekintet nélkül arra, hogy meggyőzésre és megtérítésre van idő és van-e lehetőség, egyedül azért, hogy egy közvetlen és valóságos életveszedelmet valakinek a feje felől elhárítsunk”. Arról Bibó sem beszélt, hogy a merev jogi szabályozás végzetesen leszállította a „zsidó maradékhoz“ intézett evangéliumi missziós felhívás hitelességét, ráadásul bátorította azokat az antiszemita egyháztagokat, akik mélyebb teológiai műveltség híján csak az állami és az egyházi szabályozás szigorítása közötti párhuzamosságot láthatták.

Hogy mihez vezetett a virulens antiszemitizmus, arra, mások mellett, Ravasz is későn jött rá. A háború vége felé többször közbenjárt – igaz, eredménytelenül – a zsidó üldözöttek érdekében, az Auschwitzi jegyzőkönyv pedig megdöbbentette. Mennyi önkritika, megbánás volt tapasztalható a püspök részéről a háború után? Hiszen Ravasz szerint „A református egyháznak semmi oka bocsánatot kérni a zsidóktól”.

A bűnvallás és a szembenézés először őszinte volt. Sajnálatos, azonban, hogy a valódi szembenézés szorgalmazói, elsősorban Bereczky Albert – aki egyébként a vészkorszakban ezrek életét mentette meg a Pozsonyi-úti református gyülekezetben – 1945 után szövetséget kötöttek Rákosiékkal. A bűnvallás elégtelenségét pedig politikai eszközként használták fel a Ravasz elleni fellépésre, s még inkább az egyház kommunista rendszernek való alávetésére, a pártállam oldalán folytatott kollaboráns politika igazolására. Ugyanakkor a hatalmi küzdelem vállalásával, az antiszemita közérzületnek való udvarlással – amire Ön is céloz kérdésében – Ravasz nem csupán saját korábbi bűnvallásra felszólító nyilatkozatait hiteltelenítette. A magyar kereszténység zsidósághoz való teológiai viszonya is évtizedekre kompromittálódott, s ma is az emlékezetpolitikai küzdelmek hálójában vergődik reménytelenül. A bekövetkező események, a kommunista hatalomátvétel és Bereczkyék ebben játszott dicstelen szerepe most is sikeresen elfedi a tényt, hogy a zsidósághoz való viszonyban Ravasz a hamis önfelmentés útját választotta.

Ifjú Bibó István a róla készült dokumentumfilmben apja és nagyapja viszonyát konfliktusmentesnek és kordiálisnak mondja. Mit tenne ehhez hozzá?

Bibó István 1948-as nevezetes tanulmányában világos és egyértelmű bírálatban részesítette Ravasz zsidókérdésben elfoglalt álláspontját, és kritikailag érintette Ravasz 1945 utáni magatartását is. Ugyanakkor személyes viszonyuk, amint arról fényképek, filmfelvételek és a családtagok emlékezete is tanúskodik, mindvégig nagyon szeretetteljes maradt. Bibó családját börtönbüntetése alatt jórészt Ravasz tartotta el nyugdíjából, ugyanakkor a hetvenes évek közepén, mikor Ravasz már nagybeteg volt, Bibó önfeláldozó módon kivette részét az ápolásból, dacára saját megrendült egészségének. Egy 1968-as kéziratos dialógus, amelyet a Bibó-irodalom Uchrónia címen ismer, kettőjük viszonyát két fiktív karakteren keresztül konzervatív és a liberális progresszív nézőpontból elemzi, de tisztelettel adózik apósa nagy szellemi felkészültségének is.

Végül: hogyan ítéljünk meg ellentmondásos történelmi személyeket? Ha mindenkit elmarasztalunk, aki antiszemita volt, akkor bizony nagyon sok, szakmájukban kiemelkedő emberről lemondunk.

A magyar és az egyetemes történelemben is számos olyan életmű van – a filozófus Heideggerre, a náci párt tagjára vagy éppen a kommunista zsarnokságot szolgáló Lukács Györgyre hadd utaljak – akikről kétfajta emlékezet maradt fenn, s ezek között nemigen van átjárás: vagy szenvedélyes dicsőítés, vagy vádirat a róluk szóló publikációk műfaja. Az emlékezet leginkább érzelemvezérelt és identitásunk megerősítését szolgálja. Az azonosuláshoz választani szükséges, a történeti megértés viszont kiteheti az „és”-t is az ellentmondások közé.

 

támogatás

Címkék:antiszemitizmus, Bibó István, Hatos Pál, Ravasz László

[popup][/popup]