A polgárosodásnak el kellett buknia

Mary Gluck-kel beszélget Várnai Pál

 Az angol eredeti után most jelent meg magyar fordításban Mary Gluck könyve, A láthatatlan zsidó Budapest a kiegyezés, az emancipáció és az első világháború vége közötti évekről.

– Ismeretes, hogy Karl Lueger, Bécs antiszemita polgármestere a magyar fővárost Judapestnek nevezte, míg Ady azt írta, hogy „e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet, s mindazt, ami… talán nincs is, de távolról, Európaian mutatós.” Azt gondolom, hogy kettőjük közül Ady tapintott rá a lényegre.

– Szerintem Lueger és Ady ugyanazt mondták: nevezetesen, hogy Budapesten a zsidók hozták létre a modern városi kulturális életet. Az egyetlen különbség kettőjük között az volt, hogy Lueger ezt a magyar nemzeti identitást fenyegető veszélyként, míg Ady kedvező, haladó és európai értéket teremtő folyamatként értékelte. (Megjegyezném, hogy Ady némiképp ambivalens volt Budapest modernitásának a következményeivel.) Engem a könyvemben nem az érdekelt, hogy Luegernek vagy Adynak volt-e igaza, hanem az, hogy Budapest zsidó kulturális teret teremtett. Én azoknak a kérdéseknek jártam utána, hogy melyek voltak a zsidó Budapest jellemző sajátságai, és hogy ezek, a fővárosi tapasztalatok hatására, mennyiben segítették egy újfajta zsidó identitás megteremtését.

– Könyvében részletesen elemzi a korszak politikai, gazdasági és társadalmi viszonyait, amelyek lehetőséget nyújtottak egy nagyszabású zsidó kultúra kialakulására.

– A dualizmus korabeli magyar politikai élet feltűnő vonása a modernizáció folyamatának be nem vallott konfliktusa volt. Egyrészt a magyar politikai vezetés megértette, hogy modernizáció szükséges ahhoz, hogy Magyarország jelentős közép-európai állam lehessen. Másrészt azt is észlelte, hogy a modernizáció fenyegeti saját történelmi identitását, hagyományos vezető hatalmát. A magyar zsidóság 1867-es emancipációját a magyar politikának ez a dilemmája határozta meg elsősorban. A magyar zsidóság nemcsak politikai és polgári jogokat kapott 1867-ben, de olyan kivételes gazdasági lehetőségeket is, amelyek közvetlenül hozzájárultak a magyar gazdaság modernizációjához és Budapest fejlődéséhez. Ezekért a jogokért cserébe a magyar zsidóktól elvárták, hogy magyarokká váljanak nyelvükben, kultúrájukban és identitásukban is. Történészek ezt a megegyezést a magyarok és a zsidók közötti „emancipációs szerződésnek” nevezték, és úgy értékelték, hogy ez rendkívül kedvező feltételeket teremtett a magyar zsidó asszimiláció számára. A magyarországi antiszemitizmus 19. századi megerősödése ellenére a magyar zsidók tovább is hittek ebben az „emancipációs szerződésben”, és meg voltak győződve arról, hogy helyzetük Európa más zsidó közösségeinél jóval kedvezőbb volt.

– Hogyan jellemezné ezeknek az éveknek a liberalizmusát, s ezen belül a zsidó liberalizmust?

– Az egyik érdekesség, amelyet a késő tizenkilencedik századi röpiratok olvasása közben felfedeztem az, hogy mennyire bonyolultan értelmezték a kortársak a „zsidókérdést”. A magyar liberálisok többsége számára a zsidókérdés technikailag különbözött az antiszemitizmustól. A politikai antiszemiták, mint például Istóczy Győző a zsidók Magyarországról való eltávolítását, elsősorban a palesztinai kivándorlást szorgalmazták. A magyar liberálisok viszont arra panaszkodtak, hogy a zsidók nem voltak eléggé magyarok, és képtelenek voltak integrálódni a nemzet életébe. Ezek mögött a szemrehányások mögött a nacionalizmus új, konzervatív meghatározása húzódott meg, egy olyan nacionalizmusé, amely nem az egyéni jogokon és a törvényességen alapult, hanem az etnikai szolidaritáson és a történelmi hagyományokon. A tiszaeszlári megrázkódtatást, majd az 1880-as évek magyar etnikai nacionalizmusának kibontakozását követően a magyar zsidók megpróbálták meghatározni a saját, az egyéni jogok hagyományán és az univerzalizmuson alapuló liberalizmus eszményüket. Jellemzően nem ismerték föl, hogy szakítottak azzal a liberalizmus felfogással, amelyet a többségi kultúra támogatott.

– Hosszan foglalkozik Wahrmann Mórral, a kiemelkedő politikussal, szónokkal és zsidó vezetővel, akinek a temetése alán csak Ferenc Józseféhez hasonlítható. Erről fotót is közöl a könyvében. Wahrmann – állítja – kívülről és belülről is ismerte a magyar társadalmat, melyet illusztrál Börzeviczy karikatúrája a Borsszem Jankó című szatirikus lapban. Mellesleg ebben az újságban Wahrmannról nagyon sok karikatúra jelent meg, mutatva személyisége rendkívüli jelentőségét. De ki is volt az a kistermetű, de nagy humorérzékéről és éles iróniájáról is nevezetes Wahrmann Mór?

– Wahrmann azért játszik központi szerepet a könyvemben, mert megtestesítette a századvégi magyar zsidó identitást. Közéleti szereplőként tökéletes példája volt az emancipációs projekt sikerének. Nemcsak sikeres vállalkozó és bankár volt, hanem sikeres politikus is, aki a magyar politikai élet csúcsára jutott. Ugyanakkor politikai pályafutását korlátozta az íratlan tabu, amely megtiltotta a zsidó identitás nyilvános, őszinte beismerését. Wahrmann zsidósága csak a humor területén jutott kifejezésre, a Borszem Jankó lapjain jelentek meg róla Börzeviczy W.M. szellemes karikatúrái.

– Budapest Orfeum, tömegkultúra és nagyvárosi élet címmel a könyv egyik fejezete bemutatja a mulatók, a kávéházak, a kabarék világát, amelyet szembeállít a hivatalos kultúrával. Itt meg lehetett volna említeni a zsidók által megteremtett magyar filmipart, mozik (Heltai Jenő elnevezése), filmszínházak többségének létesítését, hiszen mindez része volt a tömegkultúrának. Persze kihagyhatatlan a később világhírűvé vált magyar fotóművészet is, és hát ismeretes, hogy a fotóművészek, mint a férfiak, mind a nők, zsidók voltak. De milyen is volt ez a kultúra, miért volt láthatatlan és kikhez szólt?

– Önnek tökéletesen igaza van, amikor megemlíti, hogy a két világháború között világhírűvé vált magyar filmipar közvetlen folytatása volt az 1880-as évektől megteremtett orfeumoknak, és kabarénak. A music hall vagy az Orfeum, ahogy gyakran nevezték Budapesten, jellemző színtere volt az alsó középosztály életének Európa feltörekvő fővárosi központjaiban, az 1850-es és az 1860-as évektől kezdve lett népszerű Londonban és Párizsban. Itt étel-ital fölszolgálás mellett népszerű dalokat, táncokat, akrobatikus mutatványokat és stand-up komédiákat adtak elő. Az orfeumok közönsége jellemzően viszonylag szerényebb igényű volt, az előadások zaftosak, szándékosan mellőzve a hivatalos színházak méltóságát és magas kultúráját. Mindemellett, az orfeum újszerű kulturális műfaj volt, amely hangot adott a városi élet izgalmasságának, fesztelenségének és individualizmusának, Vonzó volt nem csak az alsó középosztály kereskedőinek, de a középosztálybeli hallgatóságnak, sőt, még az arisztokrata látogatóknak is. A budapesti orfeumok és mulatók nem tértek el ettől az általános sablontól, mégis rosszabb hírük volt, mint a hasonló szórakozóhelyeknek Európa más városaiban, mégpedig azért, mert itt zsidó intézményként tartották számon őket. A budapesti orfeum tulajdonosok, a szerzők, a szereplők, valamint a közönség nagy része zsidó volt, a színpadok a nagyrészt a zsidó Terézvárosban működtek.

– Kiemeli Rott Sándornak, a kor legnagyobb komikusának a nevét, akinek a nyomdokain olyan nagy egyéniségek indultak el, mint Kellér Dezső, Darvas Szilárd, Alfonzó, Salamon Béla, Herczeg Jenő és Komlós Vilmos (alias Hacsek és Sajó), akiket még a háború után is láthattunk. Örültem, hogy megemlíti Nagy Endrét, a magyar – talán kis túlzással mondhatnánk, a magyar zsidó – kabaré megalapítóját, Ő állítólag egy kormányt is képes volt megbuktatni. A kabaré és a zsidó humor, a vicc a holokauszt után újra virágzott egy jó ideig, ám ez, sajnos, ma már a múlté. Nem tudom, létezik-e még bármilyen kabaré Berlinben, Bécsben, vagy másutt. Gyanítom, hogy nem.

– A kabaré, mint előadási stílus az 1920-as években virágzott, bár gyökerei visszamennek a 20. század első éveire. Nagy Endre 1907-ben kidolgozott az orfeum részére egy határozott politikai és irodalmi stílust. Következetesen ellenezte az együttműködést az orfeumokkal, pedig az általa kialakított műfajnak a formája kétségtelenül a népszerűbb orfeumi előadásokból származott. Nehéz megválaszolni azt a kérdését, hogy létezik-e a kabaré ma is. Kétségtelenül volt számos kísérlet ennek a műfajnak a felújítására. Azt mondanám, hogy az a fajta felforgató politikai humor, amelyik a XX. század elején jellemezte a kabarét, ma a televízióban, a youtube-on és a stand-up műfajában jelentkezik.

– A könyvében említett Ágai Adolf (Porzó) humorista, író, a magyar gyermekirodalom megteremtője, szerkesztő, orvos és polihisztor kulcsfigurája volt ennek a korszaknak. Ő szerkesztette az illusztris élclapot, a Borsszem Jankót. A világvárossá alakuló Budapest történetét nehéz lehet megérteni Ágai Utazás Pestről Budára című csodálatos és ízes krónikája nélkül. A Borsszem Jankó viccei, karikatúrái mai szemmel is felülmúlhatatlanok. Engem az érdekelne most, hogyan lett a Borsszem Jankó a Deák párt lapja, holott, ahogyan korábban írja, a liberális politika igyekezett visszaszorítani a város kultúrájának zsidó szellemiségét?

– A korszak egyik paradoxona a Borsszem Jankó megalapítása 1868-ban, a Deák párt, és különösen Andrássy Gyula miniszterelnök támogatásával. Ágai megírta, hogy az 1867-es optimista kompromisszum idején hogyan jött létre a különös szövetség a zsidó humor és a magyar liberalizmus között. Ágai lényegében azzal érvel, hogy Deák pártja létre akart hozni egy politikájukat támogató modern élclapot. Ezért cserébe nagyfokú önállóságot ígért a lap alapítójának és szerkesztőjének. Végső fokon azonban a Borsszem Jankó sikerét a lap népszerűsége és üzleti sikere biztosította a XIX. század utolsó évtizedeiben.

– A „láthatatlannak” nevezett budapesti zsidó kultúra feltételei egy idő után megváltoztak. Ez a kultúra a XIX. század vége felé, illetve a XX. század elejére – s ebben talán Istóczy antiszemita pártja és Tiszaeszlár is közrejátszik – átalakult. Feltűntek az első jelentős magyar zsidó írók és költők. A többségi társadalom és a zsidóság viszonya megváltozott, a zsidó középosztály jelmezes főpróbája véget ért. Össze tudná foglalni pár szóban ezt az eléggé szövevényes korszakot a zsidóság nézőpontjából?

– Az 1867-es zsidó emancipáció nem kinyilvánított célja egy olyan valódi magyar középosztály megteremtése volt, amely ötvözi a modernitást a nemzeti jelleggel. Azt azonban, hogy ez a folyamat hogyan menjen végbe, a magyar politikai vezetés soha nem tette világossá. A feltételezés mindenesetre az volt, hogy a zsidók segítik a magyar társadalom átrendezését, miközben maguk is beolvadnak a magyarságba. Ez természetesen lehetetlen vállalkozás volt, el kellett buknia, mert nem volt valódi magyar középosztály, amelynek szabályait és kultúráját a magyar zsidóság asszimilálni tudta volna. Ez volt az oka annak, hogy a magyar zsidóságnak, a némettől eltérően, soha nem sikerült megteremtenie az igazi polgári kultúrát, legfeljebb annak „főpróbájáig” jutott el. Ebből következik az is, hogy a magyar zsidók többre értékelték a művészetet és az önkifejezést, mint német megfelelőik.