A Lukácsban mindig van minjen

Szomorúan tekintünk vissza 2019. január 5-én hat évvel ezelőtti cikkünkre. Ma érkezett a hír, hogy Robicsek György, a Frankel Leó úti zsinagóga tagja, a Lukács uszoda és a Földes Józsi vendéglő törzsvendége távozott közülünk. Rá emlékezünk.

Robicsek György több, mint ötven éve jár a Frankel zsinagógába és a Lukács uszodába. 

Honnan került Gyuri bácsi ide, a Lukács környékére?

Debrecenben születtem 1927-ben, onnan deportáltak, de szerencsére nem Auschwitzba, Ausztriába. ’45 szeptemberében kerültem haza, mert flekktífuszos voltam, Günskirchent, ahol voltam, az amerikaiak szabadították fel, ők ápoltak egy régebbi SS-laktanyában. Remek bánásmódban volt részünk, mehettem volna bárhová a világon, jöttek ilyen toborzók hozzánk, Kanadából, Amerikából, de én mindenáron haza akartam jönni.

Miért?

A szüleimhez, nem tudtam róluk, hogy mi van velük. Először haza akartam menni, találkozni a szüleimmel, a testvéreimmel és majd csak utána tovább. A Debreceni Zsidó Gimnáziumba jártam („Egészségére, Gyuri bácsi, viszontlátásra” – szól oda egy hölgy elmenőben), de mikor hazajöttem, nem akartam tanulni tovább, hiába mondták szegény szüleim. Bennem volt, amit a deportálásban átélt az ember, cipelte magával, ott volt a szürkeállományában, és nem nagyon láttam értelmét tanulni ezek után. Volt ott pár fiú, azokkal összeálltunk, üzletelni. Feketéztünk, magyarul. Volt egy teherkocsi, azon jártunk át Romániába, sót hoztunk, nagy szó volt az akkoriban, meg ilyesmit. Jól kerestünk, nem akartam tanulni. Mégis levizsgáztam ’48-ban gépjárműből. Azzal a jogosítvánnyal munkát is lehetett vállalni, sofőr lettem („De jó itt látni magát.” – „Ugye, a régi helyünkön”). Ez ment egy darabig, de szóltak, volt a rendőrségen egy zsidó rendőrtiszt, az vigyázott ránk, és egyszer azt mondta nekünk, hogy fiúk, most már fejezzétek be, működik a gazdasági rendőrség, baj lesz. Én akkor fogtam magam, és feljöttem Pestre, ez ’50-ben volt. Ajánlottak a Bimbó út 11-ben egy ilyen romos lakást a földszinten. Volt pénzem, úgyhogy azt megvettem és rendbe hozattam. Fölvettek a TEFU-hoz teherkocsisofőrnek („Szabadság, szerelem, Gyuri bácsi”. „Tudja, hogy maga a kedvencem?” – „Ugyan, Casanova”), nagyon szerettem, de szegény anyám szégyellte. Mit mondanak majd a többi zsidóasszonyok, hogy egy zsidó fiú sofőrködik, ahelyett, hogy tanulna, egyetemre járna. Én nem szégyelltem. Végül csak irodába kerültem, megcsináltam egy felsőfokú technikumot, a különbözetit is le kellett tennem, estire jártam meg vállaltam fuvarokat mellékesért. Volt egy szlogenem is: ha költözik, szállíttat, Robicsekre számíthat. Aztán átkerültem a biztosítóhoz, anyám is megbékélt, onnan mentem nyugdíjba. 1958-ban költöztem ide, a Frankel Leó utcába.

Egy kedves barátom lakott a Török utcában, találkoztunk az utcán, kérdeztem, hová megy, mondta, hogy ide a Lukácsba. Akkor lejöttem és itt ragadtam.  Akkor még dolgoztam, csak este tudtam jönni, munkaidő után. ’96-ban hagytam abba a munkát. Azóta hajnalban jövök. Itt vagyok minden nap reggel hatra, ha nem vagyok megfázva. Jankiper az egyetlen kivétel, olyankor biztos, hogy nem jövök, meg amikor az uszoda nincsen nyitva. Rásesónókor azért még eljövök ide is, én inkább vallásos érzelmű vagyok, de nem tartom azért a dolgokat olyan szigorúan. Hatszáztizenhárom parancsolat van, azt azért sokallom.

Mi változott az uszodában – a kinti medencék kijárata melletti padokon kívül – azóta?

Sokminden. Volt férfi fodrászat, borotváltak is. Be kellett hozzá névvel jelentkezni, és mikor sorra került az ember, kikiabált a borbély, hogy „Kiss úúr” és akkor a Kiss úr szépen kimászott a vízből, és ment a fodrászhoz. Sokkal kedélyesebb volt a légkör, a személyzettel családiasabb viszonyban voltunk, most kevésbé barátkoznak. Itt volt a Tibi, az úszómester meg a Kovács úr, a kabinos, nagyon híres kabinos volt. Salute – ezt kiabálta messziről köszönésképpen. Azelőtt állítólag a Horthy testőrségében volt benne, nagyon agilis, tartásos ember volt. Én sokáig ott öltöztem, de aztán elcsaltak az úgynevezett előkelő sorra, itt ezt így hívják, na, ilyen VIP. Azóta itt vagyok, a 9-es kabinban már egy pár évtizede. Ott volt egy kis asztal, mindig hozott valaki rágcsálnivalót, beszélgettünk munka után, mindenki jobban ráért. Volt egy professzor is, a Tudományos Akadémia tagja, részt vett a paksi erőmű üzembe helyezésében is, ő is csatlakozott hozzánk.

A törzsgárda most is megvan, látja a vízben maga is, meg akik most ideköszönnek. Minden évben kétszer összejövünk itt, húsvétkor, meg karácsonykor, reggel öt órakor az előcsarnokban. Mindenki hoz valamit, a nők egy kis fasírtot, süteményt, a férfiak italt és elbeszélgetünk. Most már egyre kevesebben vagyunk. Ha valaki meghalt közülünk, akkor kollektíven mentünk ki a temetésére. Ezen a soron különben az öreg Bárándy, az ügyvéd volt a főhangos, emlékszem a Kállai Ferire, nagyon kedves, közvetlen ember volt, mindenkivel megállt pár szóra, meg a Garas járt még ide meg a Némethy Feri, vele is remekül lehetett beszélgetni. A Vas István is a feleségével, a Szántó Piroskával, ők is kedves emberek voltak, a Vasnak olyan furcsa orgánuma volt, meg az Ipper Pálra emlékszem még, ahogy ott állt pucéran a zuhany alatt, és azt kiabálta, hogy „jaj, de szép az élet”, az volt a mondása. A művészek nevét most ki is írták egy emléktáblára. Sokat jártam föl a napozóra, vasárnaponként nagy kártyapartik voltak, lehetett udvarolni a lányoknak, az ember, akkor még fiatal voltam, próbálta ott tenni-venni magát (Jó reggelt! – Kezitcsókolom). Vasárnap korán reggel idejöttem és lefoglaltam két-három ágyat, rájuk tettem egy-egy törölközőt. Ráfeküdtem az egyikre („Üdvözlöm” – „Alászolgája, főorvos úr”), később jöttek a nők, szabad ágyat kerestek, én udvariasan odaadtam egyet nekik, és akkor így lehetett ismerkedni. És főleg nem volt ilyen drága, jobban megengedhették maguknak az emberek. Itt különben soha antiszemita légkört nem tapasztaltam, engem semmilyen inzultus soha nem ért, még egy kétértelmű megjegyzés sem hangzott el, legalábbis én nem tapasztaltam. Rólam itt tudják, hogy zsidó vagyok, de nem téma, itt amúgy soha nem politizáltunk, szóba sem került ilyesmi. De mindig vigyáztam, hogy itt, a munkahelyemen, a házban, ahol lakom, tudják, hogy zsidó vagyok, hogy véletlenül se tegyenek megjegyzéseket, nem is volt ebből sose problémám.

Mióta jár a Frankelba?

Még régebben, mint ide, már a Bimbó útról oda jártam. Nem nagyon ismertem még Pestet, a Bimbó úti házban, a 11-es szám volt, lakott egy ember, szódavizet gyártott, ha jól emlékszem, az mondta, hogy van itt egy templom, lementünk még apámmal egyszer, ’52-53 körül, még Benoschofsky Imre volt a rabbi. (Új társalgót rendezett be magának, Gyuri bácsi? – Igen, mit szól hozzá?). Ünnepeken kezdtünk járni, fizettük az adót, megvettük az ülésünket. Schőner óbudai rabbi korában nagyon agitált, hogy járjak többet, még valami beosztást is akart ajánlani nekem. Egyszer odajött és megkérdezte, Robicsek úr, maga párttag, mondtam, az vagyok, sajnos. Aki párttag volt, nem vállalhatott hitközségi funkciót. Nem volt egyszerű párttagként templomba járni se. A Frankel nagyon jó templom, mert egy bérházba van beleépítve. Nem tudni, hogy aki bemegy, a templomba készül vagy valamelyik lakóhoz. Néha bementem a lépcsőházba, onnan kinéztem az ablakon az udvarra és mikor láttam, hogy nem jön senki, kijöttem megint, és úgy mentem be a zsinagógába. A nagyünnepeken szabadságot vettem ki, mindenki tudta, persze, miért. Akkortól jártam még sűrűbben ide is, miután elmentem nyugdíjba. Akkor már a Singer bácsi volt a rabbi, a Tomi később került mellé. Mióta a Tomi van, vele nagyon jóban vagyok, még többet járok. Sőt, ha temetése van, és úgy érzi, nem lesz meg a minjen, felhív, hogy Gyuri bácsi, megyek magáért, jöjjön ki velem, kivisz kocsival a temetésre. Szívesen megyek a Frankelba, jól érzem magam, szeretem a társaságot, ott is törzsvendég vagyok. Egyébként nagyon sok zsidó jár ide, szoktam is mondani a rabbimnak, a Verő Tominak néha, hogy szombatonként menjünk le néha a Lukácsba, ott biztos megvan a minjen.