„A két legnagyobb terjedelmű középkori héber útleírást fordítottam le”

Beszélgetés Benke László hebraista, műfordítóval

 

– Kérem, röviden mutassa be önmagát.

Mesterdiplomát az ELTE Olasz és Hebraisztika, valamint a CEU Középkori Tanulmányok Tanszékén, doktori fokozatot pedig az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának Romanisztika Programján szereztem. Egykor az ELTE-n is tanítottam, mindkét tanszéken, ahol diplomáztam, most csak a Szent Pál Akadémián oktatok: bibliai héber szövegolvasást, szövegtörténetet és hermeneutikát. Kenyérkereső végzettségem: okleveles szakfordító és -tolmács.

– Hogyan lett hebraista, valamint fordító és műfordító? 

Tizenéves koromban s a nyelvek és az irodalom iránt érdeklődő hívőként fűtött a vágy, hogy a Bibliát az eredeti nyelvein olvashassam. A gimnázium második osztályában tudtam, hogy az ELTE Hebraisztika Tanszékén fogok továbbtanulni. Műfordítói és szerkesztői feladatok már az egyetemi éveim során adódtak, s később több kiadó és magazin – köztük a Geographia és a BBC History – részére végeztem munkákat. Bibliai szövegeket hivatalosan a Szent Pál Akadémia bibliafordító bizottsága munkatársaként fordítok, de hobbiból, az asztalfióknak is dolgozom.

– Miről írta a doktori disszertációját?

A kora-újkori itáliai zsidók által készített, héberbetűs olasz Biblia-fordításokban kerestem a keresztényellenes polémia nyomait, és viszont: a korabeli keresztények által készített bibliafordításokban a zsidóellenes polémia, sztereotipikus zsidóellenesség lenyomatát. Az eredményeimet az Olasz Hebraisztikai Társaság (AISG) előtt mutattam be, az előadásom sikerét máig a legnagyobb szakmai elismerésként tartom számon.

– Hol jelentek meg tudományos publikációi és egyéb írásai? 

A bibliafordításaim először az Új Exodus magazinban jelentek meg, majd a Szent Pál Akadémia Studia Biblica című tudományos folyóiratában. Két szerkesztett könyvemet a Kalligram adta ki, a legutóbbi műfordítás kötetemet pedig a L’Harmattan. Nemzetközi folyóiratok közül a Journal of Jewish Studies-ban jelent meg egy Grüll Tiborral társszerzett cikkem, az olasz Materia Giudaica folyóiratban idén jelenek meg.

– Egy írásában idézett, miszerint a műfordítás lehetetlen, de szükségszerű feladat. Kifejtené mindezt?

Szegedy-Maszák Mihály műfordításról írott egyik tanulmányának címe: „Lehetetlen, de szükségszerű”.  Csakugyan lehetetlen vállalkozás a műfordítás, mert a forrásnyelvi árnyalatokat, kulturális allúziókat, áthallásokat képtelenség ugyanolyan hatással, ugyanott előidézni a célnyelven. A műfordítók azonban mégiscsak sikeresen végzik, különben nem ismerhetnénk a világirodalmat, és a nagyvilág sem díjazhatná a magyar írókat. Ugyanakkor aki műfordítást olvas, annak érdemes tudatosítania, hogy nemcsak a szerző, hanem a fordító munkájának is haszonélvezője, noha a fordító rejtve marad; sőt általában annál eredményesebb fordítónak tekintjük, minél kevésbé észlelhető, minél eredményesebben el tudja velünk hitetni, hogy csak a szerzőt olvassuk.

– Ön szerint lefordítható Radnóti vagy József Attila héber nyelvre? 

Verset fordítani még körülményesebb feladat, mint prózát, hiszen tömör, metaforikus, áthallásosabb, s a célszöveg prozódiája és – gyakran – rímkényszere szintén áldozatokat követel a jelentésből. Végső soron persze lefordítható: a fordítás olvasója megismerheti, sőt átélheti a Nem tudhatom vagy A Dunánál tartalmát és hangulatát, ugyanakkor nem képes azt átérezni, amit egy anyanyelvi olvasó, még kevésbé, amit egy kortárs anyanyelvi olvasó. (Mert nemcsak a nyelvi átkódolás, hanem az idő is előidéz kulturális eltávolodást; „a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom” alakzat a negyvenes években mást idézhetett meg, mint a mai magyar olvasó számára.)

– 2018 és 2020 között lefordította Jeremiás könyvét. Mesélne erről?

A Jeremiás-könyv változatos szöveg, amelyben szenvedélyes nemzetféltő ítélkezés, Istennel szembeni kifakadások és személyes üzenetek, más nemzetek ellen intézett dörgedelmek és elbeszélő fejezetek váltakoznak. Nyelve általában könnyen érthető bibliai héber. Nagyjából két év sok szabadidejét vette igénybe a szabadabb, inkább a magyarhoz alkalmazkodó fordítói munkám, amelyben a formahű lehetőségeket jegyzetben tüntettem fel.

– Azt írja tanulmányában, hogy Jeremiás próféta közutálatnak örvendett és nemcsak üzenete, hanem közlésmódja miatt is. Kifejtené?

Jeremiás impulzív karakter, ami az Istennel és a népével való kapcsolatában egyaránt megmutatkozik. Amikor a kritikák hatása alatt kedve szegetten imádkozott, még az Örökkévalót is korholta, amiért az „rávette” a szolgálatra. Ám amikor hallgatni próbált, fiziológiai gyötrelmeket élt át. Úgy gondolom, népszerűtlenségét agresszív kommunikációja is előidézhette: a párkapcsolati hűtlenség fogalmaival ítélte el Izrael és Júda bálványimádását. Közönsége azt sem méltányolta, hogy Jeremiás a babiloni hódítók előtti fegyverletételt szorgalmazta („vegyétek nyakatokra a babilóniai király jármát”), mert ebben látott menekvést a nemzethalál elől.

– Tanulmányában más szerzőtől idézi, hogy a Szentírásban még a szórend is titkos tanítást hordoz. Találkozott ilyen titkos tanítással, esetleg meg is tudta fejteni?

Az olvasó várakozásai határozzák meg, hogy a szöveg mely szintjeiről hall üzenetet. Amit kérdésében említ, azt Szent Jeromos írja egyik levelében, melyben fordítói elveit nagyrészt lefekteti: „nem szót szóra, hanem értelmet értelemre” fordít, kivéve a Szentírást, amelyben a fordítónak a szórendet is tartania kell. Jeromos tehát azt állítja, hogy ő a szórendben is talál titkos értelmet, ami nem rendkívüli megközelítés az olyan kultúrákban, amelyek egy szöveg testnek transzcendens hatalmat tulajdonítanak.

Az akrosztikon [amikor egy vers vagy prózai mű sorainak vagy szavainak kezdőbetűit összeolvasva is értelmes üzenetet kapunk – a szerk.] jó példa olyan eszközre, amelyben a szerző szándéka szerint hordoz jelentést a szórend. Jeremiás könyve emellett néhol „Sésák” névvel rejtjelezi „Bábelt”, az atbas betűcserés titkosírási eljárás útján; ez esetben tehát a betűrend hordoz titkosított üzenetet. Más eszközzel, de eredményükben hasonló rejtjelezést valósítanak meg a Dániel-könyv birodalmakat jelképező állatmetaforái. Az Újszövetségben pedig a Jelenések Jánosa a 666 vagy 616 összeggel vélhetően Nero császár nevét rejtjelezte.

– Ön szerint miben áll Jeremiás fő üzenete a mai kor embere számára?

Az én olvasatomban ez a júdai próféta egyesíti, ami érték a konzervativizmusban és a progresszióban: az értékeinkhez való ragaszkodást, ugyanakkor a változás, újítás készségét. Nagy szükségét látnám a két tábor kölcsönös elismerésének, dialektikus, vita alapú együttműködésének.

– Ezékiel szentélylátomásáról kétrészes tanulmány írt. Miért, mikor és milyen szentélyt tervezett Ezékiel? Ez megépült? Mit bizonyítanak erről a qumráni dokumentumok?

Ezékiel e látomása akkor keletkezett, amikor az első Szentély romokban hevert. A látomásos Szentély sok szempontból egyedi: nem az épület, hanem a szentélykörzet falai dominálnak benne; ünnepi és áldozati rendszere, valamint az áldozatbemutatásra jogosultak eltérnek a tórai rendhagyásoktól. Ugyanakkor azt az ígéretet hordozza, hogy az isteni Jelenlét visszatér Jeruzsálembe, s így sok nemzedéknek adott reményt a második Szentély pusztulása után. Ugyanis úgy tűnik, a második Szentély fennállása idején még nem fogadták el egyöntetűen a könyvet. Zerubbábel, Ezra és Nehemia nemzedékei nem az ezékieli Szentélyt építették meg; talán tudomásuk sem volt erről a szövegről, de ha volt, akkor sem igazán tekinthették követendő programnak a roppant falaival, a hatalmas szentély platóval és az érthetetlen melléképület-leírásokkal, melyek miatt később Rási is háborgott. Egy talmudi anekdota szerint egy bizonyos Hananja ben Hizkija ben Garón magányos partizánakcióval mentette meg a könyvet attól, hogy genizába rejtsék: háromszáz korsó lámpaolajat égetett el, és addig ült padlásszobájában, míg ki nem magyarázta Ezékiel és a Tóra eltéréseit. Meglehet, hogy a fennálló második Szentély tapasztalati valóságával szemben Ezékiel különös, látomásos Szentélye vesztésre állt, és fennállt a kockázat, hogy a könyv elkallódik a kanonizáció rögös útjain. Ugyanakkor „az Új Jeruzsálem leírásának” nevezett qumráni szöveg Ezékiel szentély látomását dolgozza fel: a látomás részletei beépültek a közösség eszményi, idealizált Jeruzsálem-képébe, ahogy az 1. század végén, János Jelenéseiben egy másik közösség is az Ezékieltől eltanult szimbolikus nyelven fejezte ki a várakozásait. A Misnában pedig a második Szentély nosztalgikus emlékezete olvadt eggyé Ezékiel látomásszövegével: a Middót és Tamid traktátusokban a tannák az elpusztult heródesi Szentély múlt idejű leírásába építik Ezékiel paszukjait, s így – a történelembe oltott látomással – az emlékezet és a várakozás különös, hibrid szentély leírását alkotják meg.

– „Az elkerülhetetlen ítélet” címmel előszót írt Cefanja könyvének új fordításához. Ebben olvasom, hogy Jósia, aki Armageddonnál vívta utolsó, halálos ütközetét, név és vér szerinti rokona volt a messiásnak. Ki volt hát Jósia? 

Máté evangélista nemzetségtáblázata szerint volt Jósijáhu király Jézus, a Krisztus avagy Messiás egyik felmenője – ami az igaz király emlékezetének a kései utókor általi egyik felhasználása. Jósijáhut már a „történeti mű” szerkesztője Mózessel állította analógiapárba azáltal, hogy soha nem támadt hozzá fogható király, aki teljes szívéből-lelkéből megtartotta volna a Tórát; voltaképpen ő volt az egyetlen tökéletes, a mózesi és dávidi példáknak megfelelő király az ország szakadás után, akivel csak Hizkijáhu említhető egy sorban. Ehhez képest meglehetősen szeleburdi módon vetette magát az „egyiptomi gyors” elé Megiddónál; talán éppen a vallási reformok folytán vált elbizakodottá, s ő is tökéletes királyként gondolt magára, akin nem foghatnak a fegyverek – mit nekem ez a Nékó fáraó! Aztán egy eltévedt nyílvessző véget vetett a reformjainak, ahogy a „történeti mű” első szerkesztője által képviselt történelem felfogásnak is, no meg a két világhatalom között rég borotvaélen táncoló júdai királyság sorsának.

– Tanulmánya „Az elefánt két végén” címmel ír a Szentírásról, annak isteni és emberi karaktere két értelmezéséről. Miért a cím, és mi ez a két értelmezés? 

Ez a Jezsuita Kiadónál megjelent „elefántos” szövegem szembenálló keresztény szentírás tanokat vizsgál: a fundamentalista-inerrantista megközelítést, amely hajlamos a Szentírást inkább isteninek tekinteni, és emberi mivoltától, mémjeitől eltekinteni; illetve a liberális megközelítést, amely inkább az emberi sajátosságait hajlamos meglátni. A szentírás tanok szempontjából javasoltam ebben a szövegben, hogy a két tábor lássa meg egymás erényeit, és törekedjen a vitakultúra gondozására a felekezeteken belül és azok közt, de legalább a pluralitás meglétének tudomásul vételére, ahelyett, hogy mindenki a saját meggyőződését tekinti egyedül üdvözítőnek.

– Kérem mutassa be új könyv fordítását, melynek címe: „Középkori zsidó utazók: Tudelai Benjámin és regensburgi Petahja útleírásai.”

Ebben a műfordítás kötetemben a két legnagyobb terjedelmű középkori héber útleírást fordítottam le. Egy szefárdi és egy askenázi utazó kerekedett föl a 12. század második felében, egymástól nagyjából egy évtizednyi eltéréssel, hogy felkeressék az akkori zsidó centrumot, vagyis Bábelt, különösen Bagdadot, valamint a hajdani zsidó centrumot, a megváltásra váró Erecet. Emellett Benjámin még bejárja a perzsa határvidéket és Egyiptomot is, és anekdotákat oszt meg a világ peremén élő zsidó királyságokról és legendás állatokról. Petahja viszont nem a világ peremén, hanem a centrumban: Bábelban és az Erecben lát a megváltás reményével kecsegtető transzcendens erőforrásokat; leírásában különösen a próféták és bölcsek sírhelyénél vibrál csodatevő erőtér. A két utazó ugyanis „értelem világát” is bejárja, miközben világot lát.

– Jelenleg min dolgozik, megtudhatunk valamit a terveiről?

„Generalista” kutató vagyok, annak minden előnyével és hátrányával: szélesebb perspektíva jellemez, de a mélység hiánya is a bejárt területeken. Mindinkább szükségesnek érzem, hogy egy vagy kevés területre mélyebben szakosodjak – nem érzem már fenntarthatónak, hogy egyaránt hozzá tudjak szólni a biblikumtól a késő antik bibliaértelmezésen át a fordítástudományi kérdésekhez és kurrens teológiai vitákhoz, ha mindezek érdekelnek is. A tavalyi konferencia előadásaim és a megjelenés előtt álló szövegeim már tükrözik a programváltást.

Ugyanakkor változatlanul a vallási identitás(ok) kérdése foglalkoztat a leginkább, különösen a Szentírásról alkotott koncepcióknak az identitás kialakításban játszott szerepe. A most következő időszakban szeretnék a késő antik zsidó és keresztény identitáskeresés néhány témájára specializálódni. Az i. sz. 1–4. században ez a két közösség hasonló: nagyrészt közös a szent könyvtára, így a kulturális nyelve is, és mindkettő „ellenkulturális projektet” végző, szorongatott kisebbségnek tekinti magát. Roppant izgalmas, hogy miként adnak eltérő vagy hasonló válaszokat az őket érő eszmei kihívásokra. Leginkább az izgat, ahogy mindkét közösség „lecsavarja” az eszkatologikus várakozásait: a kereszténységnek fel kell dolgoznia a parúszia elmaradását, a rabbik pedig a végidő-számítgatás és a vég siettetése, kikényszerítése ellen rendelkeznek, és a héber apokaliptikus művek nagy részét feledésre ítélik azzal, hogy nem másolják tovább. Az apokaliptika, amely a hellenisztikus és római kori eszmei újítások legerősebb motorja volt, az apostolok – közvetlen tanúk – kihalása illetve a Bar Kokhba-lázadás leverése után a két közösségben hasonlóan „kényelmetlen örökséggé” válik, amit kezelni kell – persze eltérő eszközökkel, hiszen más-más helyiértékeket foglal el a két közösség kulturális emlékezetében.