A Holokauszt revízió új hulláma

A vidéki Lengyelországban egyre több emlékművet állítanak azoknak, akik zsidókat mentettek a náci megszállás idején. A kormányzat a lengyel nemzeti büszkeség szempontjából fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a társadalom egy emberként mentette a zsidókat. Ugyanez a kormányzat tagadja, hogy torzítaná a történelmi narratívát. Jan Grabowski, az Ottawai Egyetem történész professzora a New York Times-nak írt cikkében ezt a trendet „emlékezetfoltoknak” nevezi: olyan történeteknek, amelyek igyekeznek elfeledtetni, hogy a lengyelek közül számosan följelentették zsidó polgártársaikat vagy átadták őket a Gestapónak.

Adam Starkopf feleségével és kislányával együtt 1941-ben megszökött a varsói gettóból és Sadowne városában bujkáltak, mert külsejük nem volt zsidós. Élményeit „Élniakarás” című emlékiratában jelentette meg. Egy alkalommal – írja könyvében – lengyelek fölajánlották neki, hogy vegyen részt egy akcióban, melynek során marhavagonokból elszökött zsidók csoportját levadásznák, kifosztanák, majd föladnák a Gestapónak. Micsoda lehetőség – kecsegtették Starkopfot – elvennék a ruhájukat, értéktárgyaikat, majd átadnák őket a németeknek, akik még fizetnének is nekik. Starkopf visszautasította az ajánlatot.

A jelenlegi kormányzó Jog és Igazságosság Párt a lengyelek hősiességét és vitézségét hangsúlyozza a háború idején. Életre hívták a Pilecki Intézetet, és a „Néven nevezzük” programot, azzal a céllal, hogy megemlékezzenek azokról, akik „életüket áldozták föl, hogy segítsék a zsidó üldözötteket”. Csupán a treblinkai haláltábor környékén az intézet legalább tíz ilyen emlékművet állított föl. Wojciech Kozlowski volt igazgató a The Times of Israelnek 2020-ban adott interjúban kijelentette, hogy nem céljuk alternatív narratíva hirdetése vagy a politizálás.

A lengyel erőfeszítések abba a számos európai országban uralkodó trendbe illeszkednek, amelynek célja: homályba burkolni a Holokauszt történetét. Franciaországban a szélsőjobb igyekszik fehérre mosni a németekkel kollaboráns Vichy kormányzatot. Magyarországon és Horvátországban elkendőzik a helyiek bűnrészességét és együttműködését a németekkel. Mégis Lengyelország az a hely, ahol a hivatalos állami szervek látványosan járnak élen a narratíva átalakításában. Ezek szerint nem igaz, hogy a kollaboráció, közömbösség és helyi antiszemitizmus segítette volna a Holokauszt gépezetét.

A Lengyelország szerte megjelenő emlékművek és emléktáblák a nacionalistákat, mint a nemzet történelmi ártatlanságának bajnokait mutatják be. A korábbi narratíva alapján önkormányzatok és szervezetek állítottak emlékműveket a varsói gettóban, a „Schindler listájából” ismert plaszówi koncentrációs tábor helyén és az 1946-os kielcei pogrom helyszínének közelében, ahol a városba visszatért zsidók estek a lengyel csőcselék áldozatául.

A varsói gettóban 80 ezren haltak éhen és több mint 300 ezren kerültek onnan Treblinkába. A közelben egy utca zsidó gyermekeket mentő bátor lengyel asszony nevét viseli. Lengyel illegális szervezet futárának emeltek szobrot, aki a közömbös szövetségesek figyelmét igyekezett fölhívni a genocídiumra. Tábla hirdeti zsidómentő szervezet nevét. A Jad Vasem több mint hétezer lengyel kereszténynek adományozta a Világ Igaza címet. És valóban, az ország 35 milliós lakosságából 1,9 millió nem-zsidó polgári személy esett a nácik áldozatául. Meg kell emlékezni róluk, elismerve, hogy elnyomottan is hősiesen viselkedtek.

Mindez azonban nem eredményezheti azt a hamis képet, hogy a lengyelek mind hősök voltak. A háború végére kb. 380.000 lengyel zsidó maradt életben; többnyire azok, akik a Szovjetunióba menekültek. 1950-ben már alig 45.000 zsidó élt Lengyelországban.

A mostani tendencia, hogy emlékművek tucatjait állítják lengyel hősöknek a zsidók elleni terror helyszínein, az ország történelmének tanításában és értelmezésében bekövetkezett változásokat jelez. Még Auschwitz, a népirtás szimbóluma sem kivétel. Egy 2020-ban végzett felmérés szerint a lengyelek fele úgy véli, hogy Auschwitz áldozatai elsősorban lengyelek voltak.

Grabowskit 2021-ben azzal vádoltak meg, hogy bemocskolta egy rég elhunyt falusi polgármester emlékét. A vád egy könyv lábjegyzetére vonatkozott: egy Holokauszt túlélő vallomása szerint a polgármester értesítette a németeket zsidók csoportjának tartózkodási helyéről, akiket azután kivégeztek. A polgármester unokahúga – akit egy kormányzat által támogatott civilszervezet bíztatott – beperelte Grabowskit a varsói kerületi bíróságon becsületsértésért. Ewa Jonczyk bíró felszólította a történészt, hogy kérjen bocsánatot, amit az elfogadhatatlannak tartott.

Az ítélet indoklása így hangzott: „Véleményünk szerint a harmadik birodalom által elkövetett bűnöket lengyeleknek tulajdonítani ártalmas a nemzeti azonosságtudat és büszkeség szempontjából. A lengyel nemzetre hárítani a felelősséget a Holokausztért, a zsidók elpusztításáért, vagyonuk elkobzásáért a nemzeti örökséget érinti, ennél fogva hazug és káros, sérti a nemzeti büszkeséget és ellentmond a tények által bizonyított állításnak, miszerint Lengyelország a németek által indított és folytatott hadi cselekmények áldozatául esett.”

Az ítéletet végül megsemmisítették, ám a döbbenet érezhető volt a tudósok körében Lengyelországban, és a határokon túl egyaránt. Látszott, hogy a cél nem egy személy jó hírnevének védelme, hanem a Holokauszt-kutatók elrettentése, és a félelem légkörének megteremtése volt a történészek körében. Hogy a diákoknak és tanároknak eszükbe ne jusson olyan témát választani, ami megkérdőjelezné a kormányzat által támogatott álláspontot a történelmet illetően. A bíróságon előadott nemzeti büszkeség egy bizonytalan és jogi szempontból meghatározhatatlan érzelem, ami viszont bármely lengyel állampolgárt följogosít arra, hogy beperelje azt, aki neki nem tetsző nézeteket hirdet.

Közben a Holokauszt túlélők sorai egyre ritkulnak – írja Grabowski. Kevesen maradtak azok közül, akik felemelnék szavukat az új revizionizmus ellen. A zsidó túlélők tanúvallomásának értéke és a történelmi tudás ellen indított támadás jelzi, hogy a Holokauszt emlékezetét nem csupán a túlélők kihalása, de a jelen nemzedék szándékos választása is veszélyezteti. Ahogy nő az időbeni távolság a múlt eseményeitől, a viták egyre élesednek, és a Soá emlékét egyre keményebb támadások érik.

 

New York Times – Bassa László