A haldokló kitelepítése

Írta: Dombi Gábor - Rovat: Történelem

Munkám során azoknak az izraelita felekezethez tartozó vagy zsidó származású embereknek a történeteit kutattam, akik a zsidótörvények, a deportálások, a zsidóüldözések után a kitelepítés szörnyűségeit is elszenvedték. Őket a volt uralkodó osztály tagjainak nevezni meglehetősen morbid humorra vall, még akkor is, ha a magyar zsidóság egy részének hatalmas, európai mércével mérve is különlegesen nagy szerepe volt a 19. és 20. században Magyarország modernizációjában, ipari, technológiai és társadalmi fejlődésében.

Dombi Gábor

A deportáltak iratanyagának böngészése közben az volt az érzésem, hogy nem kutató történész, hanem drámaíró kellene a sorsok, életek, szenvedések, bukások és felemelkedések feldolgozásához. A mai magyar társadalomban még többségben vannak – hozzám hasonlóan – a szocializmus idején szocializálódottak, akik számára a korszak ifjúkoruk – többnyire napfényes – világát jelentette. Az árnyakat szüleink gondosan elrejtették előlünk. A kitelepítésekről szinte mindenki hallott, de keveset, elégtelenül, részletek nélkül, elnagyoltan. Ahogyan sokáig én is. Mert nem esett szó a mi családunkban sem arról, hogy mit jelentett nekünk a 20 század: ükapám halálát a fehérterror alatt; a zsidótörvények okozta állásvesztést; szinte az összes vidéki rokon pusztulását; Auschwitzot; munkaszolgálatot a Hidegség–Ilonamajori kivégzéssel együtt; valamint a pesti gettót. És a kitelepítést is, ráadásként. De folytatva a sort: édesapám árvaházi éveit, majd a neve mellett egy – osztályidegent, osztályellenséget jelentő – X-el a sikertelen egyetemi felvételit, mert a kitelepítéssel nem ért véget a mi 20. századunk, ahogyan más sorstársnak sem – és ki nem volt sorstársunk Magyarországon?

***

A haldokló kitelepítése

 

Schleifer Zoltán és Schwarcz Rózsi

  1. Bajcsy-Zsilinszky u. 5.

Schleiferék esete magán hordozza a rendszer minden embertelenségét és slendriánságát. Az adatfelvételkor, 1951. április 24-én Kozári Sándorné házfelügyelő kimerítő részletességgel mutatta Schleiferék helyzetét Szögi Miklós r. századosnak.

A 3 szoba hall, összkomfortos lakásban Schleifer Zoltán (Nyírmada 1861. anyja: Krausz Antónia) Schleifer Zoltánné született Schwarcz Rózsi 1943. augusztus 29-e óta él. Társbérlők is laknak a lakásban: özv. dr. Lenkey Dezsőné (rokon, nyugdíjas), özv. Magyar Jenőné (kiskereskedő, Múzeum krt., rokon), Takács Erzsébet (háztartási alkalmazott).

Schleifer Zoltánnak saját textil nagykereskedése volt a Bajcsy Zs. 8. sz. alatt, amit két éve államosítottak. Jelenleg foglalkozása nincs, beteges. „Nevezettet és feleségét fiai tartják el. Egyik fiuk Simor Pál Sztálin u. 3 alatt lakik, tisztviselő. Másik fia: Schleifer Ödön kereskedő.” A Schleifer rövid-, kötött és szövöttárú nagykereskedő cég, nagyon régi, a századfordulón még a Szerecsen (Paulay Ede) utcában működött, de az 1910-es évekre már a Vilmos császár (Bajcsy-Zsilinszky Endre) út 10-be helyezték át a központját.

Schleifer Zoltán cége az 1902. január 12-ei Központi Értesítőben

A kitelepítési véghatározat kimondja: „Schleifer Zoltánt, feleségét és vele egy háztartásban élő Pintér Dezsőnét és özv Magyar Jenőnét a 8130/1939 M.E. számú rendelet és a 760/1939 B.M. számú rendelet alapján Budapest területéről azonnali hatállyal kitiltom és lakhelyül a Heves megye Besenyőtelek Szabadság u. 33. jelölöm ki. 1951. július 4.”

Az idős házaspár válasza az adatlap alaposságára, több mint meglepő.

„T. Rendőrfőkapitányság!

Schleifer Zoltán (1861, Nyírmada) és neje Schwarcz Rózsi (1887) Budapest XII. Alma u. 2/b sz. alatti lakosok arról értesültünk, hogy a volt VI. Bajcsy Zsilinszky út 5. II. 5 ajtószám al. lakásunkba részünkre 02981 sz. al. Véghatározatot kívántak kikézbesíteni, amit mi át nem vehettünk, mert onnan kijelentkezve a Budapesti Izr. Hitközség Chevra tagozatának (…) szeretetotthonába kiköltöztünk és ma is ott lakunk.” Ezért kérik a BM-et a véghatározat hatályon kívül helyezésére, és kérik „… megengedni, hogy magas korunk és ezzel járó leromlott egészségi állapotunkra való tekintettel jelenlegi tartózkodási helyünkön, a szeretetotthonban maradhassunk.”

Orvosi bizonyítványokat csatolnak. Dr. Takács Weber József igazolja, hogy Schleifer Zoltánné agyi érelmeszesedéstől, magas vérnyomástól (240 hgm!), szédülésektől szenved.

Az elutasítás nagy visszhangot kelt, s az nemkülönben, hogy a szeretetotthonból a kitelepítési helyükre szállították a két (orvosilag igazoltan szállíthatatlan) embert. A Budapesti Izraelita Hitközség két vezetője, Dr. Kurzweil István helyettes főtitkár és Stöckler Lajos elnök július 26-án maga ír az idős házaspár érdekében.

„Magas korukra, súlyosan megtámadott egészségi állapotukra való tekintettel úgy véljük, hogy az életveszedelem elkerülése okából nevezetteknek szeretetotthonba való elhelyezése elkerülhetetlenül szükségesnek látszik. A panasz mellett elfekszenek orvosi bizonyítványok, amelyekből kiderül, hogy Schleifer Zoltán bélszűkületben szenved, katéteren keresztül ürül, a felesége pedig 240 vérnyomású és agyérelmeszesedése igen előre haladott állapotban van. Ezért kérjük (…) a mi kezelésükben álló nyíregyházi vagy békéscsabai szeretetotthon valamelyikébe költözhessenek.”

A levél hátoldalán kézírással: „mehet Nyíregyházára”. De erről hivatalos irat csak augusztus 6-án rendelkezett.

Szabolcs-Szatmár megyei rendőrkapitányságról Körmöczi József rendőrőrnagy 1952. január 5-én jelenti, „hogy tárgyban nevezett Schlefer Zoltán (…) Budapestről Nyíregyházára kitelepített személy meghalt. Nevezettet nyilvántartásomból töröltem, erről a helyi államvédelmi hatóságot és a Tanácsot értesítettem”.

Másik dokumentumból kiderül, hogy az idős ember 1951 decemberében halt meg. Ez az eset nem csak a kitelepítések embertelenségének kemény példája, hanem a kitelepítők elmeállapota épségét is erősen megkérdőjelezi.

És még nincs vége a kálváriának. A három szoba hall nagy kincs 1951-ben, ezért a társbérlőknek is menniük kell. Természetesen a nép ellenségeiként kitelepítik őket is.

***

A Szabad Nép két  cikke a kitelepítésekről 1951 június 17-én

Két bérház és más semmi

Faludi Jenő és Grünberger Rozália

9. Ráday u. 9.

A miskolci születésű Faludi Jenő (1894) és felesége Grünberger Rozália (1903-1996) a Ráday utca 9. IV. emeletén laktak kétszobás lakásukban. A bérház részben az övék, 1925 óta laknak itt. Az adatfelvételt egy (valószínűleg rendőrségi) tanfolyami hallgató Szakad Márton végezte el. A házmegbízottól hallott adatok szerint Faludi Jenő „nem dolgozik” és két 5-5 emeletes háza van. A begyűjtött információk ellentmondásosak, a feleség egy háziipar szövetkezetben segédmunkás, de nem dolgozik.

Az 1951. július 12-i végzés szerint házaspárt Tarnazsdányba deportálják.

Faludi Jenő panaszában kifejti, hogy 1926-ig Kassán élt, ahonnan a magyarellenesség miatt jött át Magyarországra. A család megtakarított pénzét két ingatlanba fektették, a Ráday utca 9. és Váci út 28. szám alatti házakba. Rajta kívül a ház tulajdonosai két izraeli kibucnyik és 2 fiatalember, akik Prágában, illetve Leningrádban tanulnak. (A tulajdoni lap tanúsága szerint Faludi Jenő itt – érthető önvédelemből – nem az igazat írta. A Ráday utcai ingatlant a saját nevére vásárolta 1925. április 24-én 2.500.000.000 koronáért. Rajta kívül az épületnek más tulajdonosa nem volt.) 1945 és 1949 a Kulka Testvérek szappangyár tisztviselője lett, majd mérlegképes könyvelői tanfolyamot végzett 1950-ben.

Mint Faludi írja: vagyonos polgári családból származik, de „a demokrácia támogatója”. A IX. ker. Orthodox Izraelita Hitközség Koma Templomának elnökeként „támogatja a szegényeket”. Felesége egy műanyag feldolgozó KTSZ-ben dolgozik. Érdekes, hogy a dokumentumokban nem esik szó a házaspár gyermekéről (1927-2015), aki 76 évesen lett Istvánból Stefánia.

Panaszát elutasították. A házaspár a geni.com bizonytalan tanúsága szerint Izraelben hunyt el. Gyermekük Amerikában élt, unokájuk híres újságíró-író: Susan Faludi.

Forrás: Múlt Kor

***

Én egyedül, minden segély nélkül maradtam

László (Lőwi(y) Árpád és László Árpádné

VII. Munkás u. 9.

Lőwy Árpád mindenét elvesztette. A munkáját, a családját, vagyonát, még a nevéből a nem nemesi y-t is, ami pedig minden Lőwy-t alanyi jogon megillet. Lakcíme, a VII. Munkás u. 9. már a nevében hordozza, hogy grófok csak házmestereknek jönnek ide, mármint ha ez a nevük. A ház más egzisztenciák lakóhelye. Például a bordélyosoké. Még feldolgozatlan, hogy a budapesti prostitúcióban milyen szerepet játszottak a zsidók, azt tudjuk, hogy az örömlányok között vajmi kevesen voltak. Voltak, akik szerint ez is csak éppen olyan üzlet, mint más. A Munkás u. 9. alól ugyanis két család került kitelepítésre, akik az éjszaka munkájából tartották fenn magukat. Így lettek a korszak vesztesei Léderer (Láderer) Róza (1893), címzése szerint kéjnő és találkahely tulajdonos, illetve László (Lőwy) Árpád és felesége.

Az adatfelvételi lapok szerint – immár i-vel – Löwi Árpád 1891-ben született Budapesten. Végzettsége négy elemi. Első felesége (Kollár Krisztina, 1896) nevén volt egy nyilvános találkahely, a VII. Alsóerdősor u. 14. szám alatt. A feleségét a nyilasok ölték meg 1944-ben. Az engedély azután az özvegy férj, Lőwi Árpád nevén szerepelt. A vészkorszak alatt – amikor éppen nem volt munkaszolgálatos –, az Alsóerdősorban húzták meg magukat. 1947-ben nősült másodszor. 1948-ban egyetlen fia külföldre távozott, és azóta nem adott életjelt magáról. 1950 júliusa óta foglalkozásnélküli, amikor is a találkahelyet megszüntették. Volt egy (államosított?) háza a VI. Jobbágy u. 10. sz. alatt, amit a KIK kezel. 1951-ben ingóságai eladásából élt. Lakbére 48,- Forint.

Második felesége Székesfehérváron született, 1893-ban Laufer Lajos és Lanszelingen Fáni leányaként. Végzettsége szintén 4 elemi, ellenben utolsó munkája könyvtárosi volt. Ő szintén özvegy volt, 1938-ban halt meg a korábbi férje (nevét az iratok nem közlik), fiát pedig megölték a nyilasok.

Tehát ki kellett telepíteni őket, 1951. július 5-i határozattal, Bodrogkeresztúr, Felső 212. Ahol még utcanév sincs.

Az adatok, nevek, viszonyok erősen hiányosak. Ugyanis 1952. január 7-én jelentkezik Szabó Lajos és neje, született Lőwy Éva, hogy hatósági hozzájárulás esetén „László Árpádnét Bodrogkeresztúrról a Wesselényi u. 76. sz. a. lakásunkba befogadjuk és eltartásáról gondoskodunk.” De hogy ki lehet Lőwy Éva, ha Lőwy Árpádot nem, de a feleségét befogadná – egyelőre nem tudható.

László [Lőwi(y)] Árpád 1952. december 18-án halt meg. A halál oka: gyomorrák. Az erről szóló igazolást a Sátoraljaújhelyen működő Járási Kórház 1953. január 9-én adta ki.

László Árpádné kérelmezi, hogy lányához (Lőwy Éva?) költözhessen Budapestre. Jövedelme nincs. „Férjem 1952. december 18-án meghalt és én egyedül, minden segély nélkül maradtam. A mellékelt orvosi bizonyítvány szerint szívbajban szenvedek és munkára alkalmatlan vagyok, tehát a legnagyobb nélkülözésnek vagyok kitéve.”

A válasz a kérvény hátoldalára írt két szó: „SIMA NEM.” 1953. 02. 19.

És csak az éhség kopogtat özvegy László Árpádné ablakán.

(Dombi Gábor: Osztályellenségek. Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai. A kötet PDF formátumban ingyenesen letölthető a kiadó weboldaláról. Kiadó: Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2020)

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]