1944: „Szigorú, személyi motozást kell tartani!”

Írta: Németh Ványi Klári - Rovat: Történelem

1944. április 7-én a Belügyminisztérium 6163/1944 BM VII. számú titkos rendelete a következővel egészült ki: „Különös gondot kell fordítani arra, hogy a zsidók a készpénzt, értéktárgyaikat és ékszereiket ne rejthessék el. Ezért szigorú, személyi motozást kell tartani nemcsak akkor, amikor a lakásokról őket összeszedik, hanem akkor is, amikor az ideiglenes gyűjtőhelyről őket elszállítják.”

A főszolgabírók és a helyi csendőrparancsnokok az intimtestrészek átvizsgálására nem minden esetben rendeltek ki szakavatott munkaerőt. A higiénés körülmények minősíthetetlenek voltak. A motozónők sok esetben nem rendelkeztek szülésznői végzettséggel, de ha igen, akkor sem használtak gumikesztyűt.  A vizsgálatok előtt és után nem mostak kezet. Előfordult, hogy a motozónők az egyik nő végbeléből, vagy egy éppen menstruáló asszony szeméremtestéből kivett kezükkel nyúltak a következő áldozatukhoz.

Kolozsváron Ferenczy László csendőr-alezredes utasította a szülésznőket arra, hogy részt vegyenek a motozásokban. Ferenczy nem bízott ugyanis a „szakavatatlan” munkaerő hatékonyságában. A nagyobb vidéki városokban, mint például Pécs, Kecskemét, Debrecen, Szeged, Nyíregyháza, Eger, Munkács, Szombathely, a helyi kórházak osztályáról rendelték ki a szülésznőket, illetve az egészségügyi oktatási intézmények hallgatóit. Más esetekben Budapestről vittek bábákat, hogy átvizsgálják a gettókba zárt embereket. Ez történt Nagyváradon is.

A környező falvak parasztbábáit is a gettókba parancsolták. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (Degob) visszaemlékezések között egy asszony arról számolt be, hogy a motozást egy falubeli cselédlánnyal végeztették el. Az általam kutatott motozónőkről a legtöbb esetben kiderült, hogy soha nem dolgoztak bábaként, szülésznőként, még ápolónőként sem. A csendőrök, vagy nyilas pártszolgálatosok jelölték ki ezeket a teljesen laikus, aluliskolázott, erkölcsileg züllött nőket erre a feladatra, mert meglátták bennük a potenciális brutalitást. Több esetben előfordult, hogy ezeket az iskolázatlan nőket a motozást végző bábához állították, hogy „ellenőrizzék”, jól végzi-e a bába a vizsgálatot.

 

„Szörnyű sikolyainkra csak újabb pofonok voltak a válaszok.”

A holokauszt-túlélő nők szűkszavúan, vagy egyáltalán nem említik a gettókban átélt altesti motozásokat.  A megalázó testüregi motozásról (férfiaknál végbélnyílást, nőknél ezen kívül a hüvelyt is átvizsgálták), melyet férfiakon, nőkön és gyermekeken egyaránt végrehajtottak, legrészletesebben a Degob jegyzőkönyvekből értesülhetünk. (Ezeket a jegyzőkönyveket használtam fel kutatásom első részéhez, mivel az ott készült visszaemlékezések javarészt 1945-ben születtek, s időben közel vannak az 1944-es eseményekhez.)

A nők gyakran elsiklanak a részletek felett, és csak annyit mondanak, mintegy hárításként, hogy „átestünk egy nagy motozáson”, vagy „megmotoztak minket és mindenünket elvettek”, „még szülésznőket is alkalmaztak”, „állandó izgalomban éltünk a folytonos zaklatások, motozások, vallatások miatt”, „főleg arany után kutattak”. Egy nő arról beszél, hogy barátnője testére forró zuhanyt eresztettek, mert 100 pengőt találtak nála.

Az áldozatok bántalmazásaikat gyakran összemossák a pénzverdékben történtekkel. A verésről beszélnek, arról is, hogyan történt mindez, a motozást viszont, ha lehet, nem említik. Természetesen vannak kivételek. Egy asszony például egyes szám harmadik személyű narratívát használ, amikor próbálja felidézni, mit tettek vele a csendőrök. Története legtraumatikusabb pontján azonban azt mondja: ”Kassa előtt megállt a vonat. Egy vagont kiürítettek és abba az üres vagonba a nőknek egyenként kellett beszállnia. Ott a csendőrök levetkőztették őket meztelenre, megvizsgálták, hogy nem rejtettek-e el valamit. Benyúltak mindegyikünkbe. Aki menstruált, annak a felkötőjét szét kellett teregetni, azt is alaposan megnézték.”

 

A következő áldozat is valamivel többet mond sorstársainál:

„Aztán a magyar csendőrök elvittek minket a csepeli iskolába motozásra. Szavakkal nem lehet leírni azokat a szörnyű órákat, amelyeket ott átéltünk. Ütöttek, pofoztak, vertek minket és tekintet nélkül arra, hogy valaki lány vagy asszony volt, a legkínosabb testimotozást végezték. Szörnyű sikolyainkra csak újabb pofonok voltak a válaszok.”

Frank Erzsébet miskolci kozmetikusnő 365 nap című versben írt vallomásában részletes képet rajzol a pénzverdéről, a kínzóeszközökről, sőt azt sem hallgatja el, hogy a csendőrök próbáltak kikezdeni vele. A motozásokról azonban egyetlen szót sem ír.

Gács Teri 1946-ban megjelent A mélységből kiáltunk hozzád (Tábor kiadó 1946) című könyvében ír „a motozások ördögien gonosz gondolatáról” és említést tesz a bábák szakmaiatlanságáról is:

“Egy ismerősöm egy zöld tábori lapot mutat, melyet a sógornője írt a kolozsvári téglagyárból, kúsza, zavart írással. ‘Ne csodálkozz, hogy így írok – így szól a lap egy része – vizsgálatokon estünk keresztül, hogy nem rejtegetünk-e valami értéket és a vizsgálatok mibenlétéről fogalmat alkothatsz magadnak, ha megírom, hogy öt nap óta fekszem, nem tudok lábra állni az állandó vérzés miatt.”

“Végül a motozások ördögien gonosz gondolata. A bábaasszonyok, akikkel ezt a munkát végeztették, sokszor veszélyeztették szerencsétlen áldozataik egészségét.

Nem lehetne elhinni, ha nem olyan szavahihető ember mondta volna el, aki maga is átélte és szemtanúja volt mindannak, ami történt.”

Gács a trauma másodlagos elszenvedőjeként fontosnak tartotta, hogy írásban is rögzítse az ismeretlen, kolozsvári asszony és sorstársai bántalmazását.

Heyman Éva karcsú naplócskájában szintén említést tesz a nagyváradi gettó pénzverdéjéről.  A testüregi motozásokat nem említi. Zsolt Béla, Heyman Éva nevelőapja, anyjának, Zsolt Ágnesnek férje ugyancsak a nagyváradi gettóban tartózkodott abban az időpontban, melyben felesége és nevelt lánya.

 

Férfiak beszélnek a nők helyett

Zsolt Béla Kilenc koffer című regényében részletesen beszámol a motozásokról, melyet a nagyváradi zsinagógában bonyolítottak le a csendőrök és a bábák.

”Percekig korbácsolták az asszonyokat trágárságuk hatalmaskodó humorával, amely a végsőkig ki akarta kéjelegni magát mielőtt sor kerül a kutatásra. A nagyanyókat és a kislányokat beterelték a terem mellett lévő kisebb szobába. Ebben a szobában kutatta át a meztelen nők testét a Pestről hozott bába. Az ajtót feszegette a sírás a szégyenkező tiltakozás jajgatása. A hetvenéves asszonyok hamuszürkén, ezerévesen vánszorogtak ki az ajtón, a kislányok vérvörös arccal, eszelős, fekete karikás szemekkel rohantak ki.”

A nők igyekeznek egy-két mondattal túl lenni életük talán legnagyobb megszégyenítésén, amelyen sokszor kislányként vagy lányként estek át, és, amely megalázással egybekötött szexuális bántalmazásnak minősül, hiszen a motozónők, annak ellenére, hogy szép számmal akadtak közöttük okleveles szülésznők és bábák, nem voltak tekintettel a gyermekekre és szűzlányokra sem, erőszakot tettek rajtuk. Ezek a nők, fiatal lányok, kislányok gyakran férfiak jelenlétében teljesen meztelenül, megalázó pozitúrában estek át a brutális beavatkozásokon.

Kelbert Krisztina Női sorsok a Holokauszt idején című előadásában szintén kitér a testüregi motozásokra. Három szombathelyi nő visszaemlékezését idézi. A nők mellett egy Hacker Iván nevű szemtanú is megszólalt. Hacker elmondta, hogy szombathelyi bábanövendékek motozták a meztelenre vetkőztetett nőket. Mindezt a csendőrök és a helyi orvos jelenlétében tették.

Hacker a férfiak kéjelgő megnyilvánulásaira is kitér, és említést tesz arról, hogy egy 12-14 év körüli kislány hangosan sírt, miközben egy bábanövendék a férfiak előtt „vizsgálta”.

A három szombathelyi túlélőnő nem említi a bábanövendékek perverz nézőközönségét. Egyikőjük mindössze annyit mond, hogy „Nekem, fiatal lánynak ez nagyon rossz emlékem maradt.”

Zsolt Béla regényében a férfiak motozásáról, két mondatban ír: „Velünk hamar végeztek. Letolatták a gatyánkat, röhögtek, kiköptek előttünk.”

A férfiakat a motozás nem viselte meg annyira, mint a nőket, viszont megfigyelhetjük a visszaemlékezéseikben és Zsolt szövegében is, hogy a férfiak fájdalmas dühvel reagáltak arra, amit a motozók a nőkkel tettek, így az elszenvedett trauma részeseivé váltak. Zsolt például leírja, hogy „Én csak rágtam az öklömet, hogy ne hallják a görcsös sírásom.”

A Degob jegyzőkönyvek férfi visszaemlékezői sokszor részletesebben beszélnek a motozásokról, mint a nők. Férfiak mondták el azt, hogy a meztelen nőket hol magas rangú katonatisztek, hol német kiskatonák, hol csendőrök jelenlétében motozták, táncoltatták, egy esetben egy munkaszolgálatos férfi, akit a kanizsai kereskedelmi iskola második emeletére szállásoltak, osztagával egészen véletlenül vált szemtanújává a megalázó eseményeknek:

”Az emeletről beláttam a velünk szemben lévő épület első emeletére, ahol az a szörnyű látvány fogadott, hogy a nőket a legintimebb helyen motozzák.”

Randolph L. Braham, A magyar holocaust II. kötetében pár sorban megemlíti a motozásokat, mit a csendőrök kegyetlenkedéseinek rövid adatát:

„Szegeden Finta Imre csendőrszázados a parancsnok. “Társával, egy Simon nevű csendőrszázadossal együtt Finta alá tartoztak azok a csendőrök, akik vallatták és kínozták a zsidókat, hogy ‘felkutassák’ elrejtett értékeiket. Számos háború utáni beszámoló szerint Finta emberei ‘könyörtelen alapossággal’ hajszolták ezt a célt. A zsidó nőket meztelenre vetkőztették, aztán a röhögő csendőrök szeme láttára minden testrészüket alaposan átkutattatták szülésznőkkel.”(II. kötet 57.oldal)

Ugyanebben a kötetben a 77. -78.oldalon találtam ezt az egy sort.

„Szombathelyen a Gestapo felügyelete alatt “A nőket egy csapat tanulólány motozta meg, akiket külön erre a célra hoztak a nagykanizsai kisdedóvónő-képzőből.”

Harminc év elteltével Ember Mária megtörte a csendet

A rendkívüli kiszolgáltatottság és megalázottság traumája hallgatásba burkolta az áldozatokat. Később a népbírósági perek során alig akadtak tanúk, akik el tudták mondani, hogyan bántalmazták őket az altesti motozások során. A szégyen megbénította a nőket. Nem voltak szavaik arra, hogy beszélni tudjanak a történtekről, vagy odavesztek a haláltáborokban. Pécsi Katalin szerint „a női testnek önmagán túl is fontos szerepe van a Holokauszt női ábrázolásában és a visszaemlékezésekben”.

A testüregi motozások kapcsán a női test kiszolgáltatottsága, és megszégyenítése a vizsgálatokat végző szülésznők, és bábák bevonásával még erősebbé válik.  A bábák a közös női tapasztalat és tudás ellenére sem tanúsítottak együttérzést a zsidó nőkkel. Weichsler Nelly 17 évesen került motozásra ahhoz a szülésznőhöz, aki világra segítette. Ennek ellenére az mégis durván bánt a szerencsétlen lánnyal.

Pécsi Katalin arra is felhívta a figyelmet, hogy 1945 után született néhány női írás a holokausztról (Rudnóy Teréz, Zsolt Ágnes). Ezek az írások azonban szintén hallgatásra kárhoztattak, s a művekben nem olvashatunk a megalázó motozásokról.

Ember Mária 1974-ben, harminc év távlatából írta meg Hajtűkanyar című művét.

Ember egy kisfiú szemszögéből, E/3-ban narrálja szépirodalmi szövegét, melybe eredeti 1944-es dokumentumokat épít be. Az író évekkel később könyvéhez készült jegyzeteiben utalt arra, hogy a Hajtűkanyar gyerekében önmagát írta meg. Az olvasó eleinte nem tudja eldönteni, hogy a gyerek milyen nemű. Arra, hogy fiú, akkor derül fény, amikor a motozás alkalmával a férfiaknak kijelölt terembe lép.

„A zsidók általában motozásnak lesznek alávetve. A nők is. Ezt a községi és körbábáknak kell végrehajtaniok. Legfontosabb, hogy semmiféle, még a legcsekélyebb értékű zsidó vagyon se kallódjék, vesszék el.” Az idézet szöveg Ember könyvében a kapuvári járási főszolgabíró 1944. május 9-én kiadott rendeletéből származik.

Ember Mária Hajtűkanyar című regényében elsőként ír a gettókba zárt zsidóság legmegszégyenítőbb élményéről, a testüregi motozásról. „Egy fekete ruhás nő áll az ajtóban, és gépelt jegyzékről olvassa a neveket. A nőket a baloldali szobába terelik. A másikba a férfiakat. Anyut szólították. Egy kislány sír. Nem akar bemenni az anyja nélkül.

Mennyit vacakolnak a lányok miatt – gondolta a gyerek és elindult a férfiak ajtaja felé. Ekkor hallotta meg a sikoltást. Rövid u hang volt. Hamar visszahívott hang. A hirtelen megdöbbenés hangja.”

Ember nem beszél arról, hogy mi történik a nőknek kijelölt szobában.  A kisfiú hallja a sikoltást.  Később megkérdezi anyát, miért sikoltott a kislány? Anya nem tudja. Anya sír. A kisfiú nem érti, miért sír anya? Miért sikoltott a kislány? A gyereket a férfiak szobájában motozták. Le kellett tolnia a nadrágját, attól félt, hogy le fogják vágni. A csendőrök megpofozták. ”

Érdekes momentuma Ember szövegének, hogy egy fiúgyermekben rejtőzik el szövegében. Saját traumájából csak egy sikoltást hallat az olvasóval, és ugyanúgy hallgat, mint a többi nő. Nincsenek szavai arra, hogy elmondja, miért sikoltott a kislány? Miért sírt anya? Mi történt a nőkkel a szobában?

Talán azzal, hogy az író regényében kisfiúként élte át a traumát, a gyereket a férfiaknak kijelölt szobába küldte, és a „gyerek szembenézett a csendőrökkel, és a szeméből sütött a gyűlölet. Nem sírt, dacos volt” – így nem érezte magát olyan gyengének és megalázottnak, mint harminc évvel azelőtt a motozóbábák kezei között. Ha nem is nőként, de sikerült beszélnie az átélt borzalomról. A szégyen még harminc év után is eleven. Ugyanaz a szégyen és undor, amit a regénybeli gyerek akkor érzett, amikor belelapozott orvos édesapja Klinikai Nőgyógyászat tankönyvébe és fényképet látott a „nyálkásan undorító szeméremtestről. Értetlenül betűzte az aláírt szavakat, vagina, szeméremajak.”

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont Gyűjteményében található női visszaemlékezésekben nem találtam olyat, melyben a szerző részletesen írt volna a testüregi motozásról. A csendőrök szexuális zaklatásairól azonban többen beszámoltak.

 

Szülésznők, bábák, motozónők, nyilas pártszolgálatosok

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatott kutatásom során, okleveles szülésznő vagy bába népbírósági peréről nem találtam anyagot.  Az operatív és vizsgálati dossziék általában nyilas motozónőkkel foglalkoznak. Az általam vizsgált büntető perek vádlottjai nem voltak szülésznők, még cédulás bábák és egészségügyi dolgozók sem. Az aktákban hivatalos motozónőként és a nyilas párt tagjaiként szerepelnek. Többek közülük a motozásokhoz kirendelt helyi bábákat ellenőrizték.

Ilyen volt a berettyóújfalui Kiss Lajosné, Karacs Piroska, nyilas pártszolgálatos, akit a csendőrök küldtek ki, hogy ellenőrizze az idős Cser Vendelné sárrétudvari bábát (a per idején 1946-ban a bába már nem élt) és Darvas Julianna bába munkáját. Darvas Julianna tanúként beszámolt arról, hogy Karacs a csendőrök mellett dolgozott.

„Ezen megbízását igen erélyesen hajtotta végre. A nőket a legtrágárabb szavakkal illette, és azok nemirészébe is belenyúlt, azért, hogy ellenőrizze, jól végeztük-e munkánkat Cser Vendelné bábaasszonnyal, és, hogy nincs-e ott elrejtve arany nemű. Szidta őket és le is köpdöste, és ezen szavakkal illette, hogy piszkos kommunista kurvák, most elvisznek benneteket, és egyikőtök sem fog többet visszajönni, mert azt a háborút úgyis a németek nyerik meg.”

A negyvenegy éves Karacs Piroska foglalkozást tekintve piaci paprika árus volt. A község jegyzője tanúvallomásában kihangsúlyozta, hogy szólt a csendőrségnek, rendesebb nőket jelöljenek ki erre a célra, de Karacs és a csendőrök is ragaszkodtak a kijelöléshez.

„A zsidók elleni viselkedéséről nincs semmi tudomásom, mert azok motozásainál egyáltalán nem vettem részt” – áll a jegyző vallomásában.

Karacs Piroskát az életben maradt sárrétudvari rabbi felesége, Özvegy Krausz Sámuelné jelentette fel 1946 januárjában, amikor visszatért a településre. Ő mondta el a bírák jelenlétében, hogy Karacs aljas, piszkos, kommunista kurvának nevezte, és hozzátette, hogy az is elhangzott a nő szájából, hogy a zsidók ide visszatérni nem fognak. Karacs Piroskát két hónap elzárás után hét hónapra internálták. Az 1947-es rendőri jegyzőkönyvben az olvasható róla, hogy az internálótáborban javulás útjára tért, és csak a munkájának él. Karacs a népbíróság előtt mindvégig tagadott. Arra hivatkozott, hogy a kijelöléshez semmi köze nem volt, „Hatósági intézkedésre voltam kénytelen részt venni, mert a főjegyző úr mondta, hogy amennyiben részt nem veszek, úgy elinternálnak. Én azonban motozást nem végeztem, az egész dolgot zsebre dugott kézzel néztem végig. Az ott lévő zsidó nőket sem szidalmaztam, azokhoz egy szót sem szóltam. Böcsmérlésről, gúnyolódásról szó sem lehetett. A nyilas pártnak tagja nem voltam. Volt házastársam, akivel már régebben sem élek együtt, volt az úgynevezett Böszörményi csapat tagja.”

A Karacs Piroskáéhoz hasonló peranyag a szintén nyilas motozónő, gyári munkás Ikotity Anna pere is, aki Budapesten a XIII. kerületben garázdálkodott.

Ha megvizsgáljuk ezeket a peranyagokat, azt láthatjuk, hogy a vádlottak főbűneként általában a nyilas párttagságukat említik, az, hogy miként bántak a nőkkel, gyermekekkel, másodlagos.

 

14 éves motozónők a Szent István körút kettőből

A nyilas motozónők közül különösen érdekesek a kiskorú Pintér Mária és Bognár Rózsi. Pintér 14 éves volt, Bognár pedig 15, amikor a Szent István körút 2. alatti Nyilas házban végeztek testüregi motozásokat. A kissé bandzsa Bognár félanalfabéta volt, mint az a dokumentumokból kiderül, Pintér négy polgárit végzett. Alkoholista apja, Pintér József, és anyja, Nagy Rozália nyilas főmotozónő gyermekeként Pintérnek teljesen természetes volt a nyilas közeg. Tíz éves korától a párt tagja volt. Bognárt a 18 éves SS-ből kiugrott sváb szeretője, Flack József szobafestő-lakatos szervezte be a nyilas pártba. A két kiskorú agresszív magaviseletéről, laza erkölcseikről a népbíróságon több olyan tanú is beszámolt, akik velük egy házban laktak, és szomszédként minderről kitűnően értesültek.

„Fennhangon szidta a házban lakó zsidókat. Nyilas suhancok jártak hozzá. Állandóan járta a házat nyilas barátaival. Tudomásom van arról, hogy rekviráltatott lakásokat, amiket maga mutatott meg, hogy melyik lakásba menjenek be. Állandóan jelentette fel a bujkáló zsidókat a házban. Egy veszedelmes, rosszindulatú lány volt” – tanúskodott Bognárról Sarkadi Imréné, aki Bognár özvegy édesanyjának szomszédja volt a Király utca 14-ben. Füleki Andrásné tanú Bognárt csavargó természetű kislánynak festette le, aki állandóan fiúkkal járt.

Bognár Rózsi és Pintér Mária aktája az V. kerületi nyilas párt anyagának mellékdokumentumaként került a kezembe. Különös kegyetlenségükről, miszerint menstruáló nőket is megmotoztak, körmüket pedig abból a célból növesztették meg, hogy nagyobb fájdalmat tudjanak okozni a foglyaiknak, tanúvallomásokból értesülhetünk.

„A pincében egy félórát tartózkodhattunk, amikor megjelent Bognár Róza és egy másik egészen fiatal lány” – kezdi tanúvallomását Róth Sándorné Kohn Piroska. Az asszony elmondja, hogy Pintér és Bognár miként rugdostak meg egy epilepsziás embert, és vertek el egy idős asszonyt, mert az a motozás során a fűzőjébe rejtett el pénzt.

Pintér saját iskolatársnőjét, Gerle Máriát is testüregi motozásnak vetette alá, és vallatta is. A szerencsétlen kislány négy óra után sárga csillag nélkül ment az élelmiszerboltba, és a nyilasok bevonszolták a Szent István körút 2-be. Gerle Tivadarné a következőket mondta el később, mivel lánya, Gerle Mária a tárgyalás idején már nem élt. „Leányomat meglátva rá ordított. Aha, te is itt vagy! Rárohant és súlyosan verni kezdte.” A szerencsétlen Gerle Máriát a nyilas férfiak szánták meg, és szedték ki Pintér kezei közül, s kékre-zöldre verve engedték haza.

Pintér 1944. december 8-án anyjával a nyilas vonaton Németországba szökött, ahol amerikai katonák letartóztatták, és visszatoloncolták Magyarországra. Pintér egy ideig Halasi Mária néven próbált bujkálni, a Keleti pályaudvaron tartóztatták le nem sokkal az után, hogy visszatért Magyarországra. Anyját és apját életfogytiglanra ítélték. Ő Dél-Budára került, ahonnan 1948-ban szabadult. A népbíróságon azzal mentegetőzött, hogy apai kényszer alatt cselekedte mindezt. Pintér Mária 2013-ban hunyt el Tiszavasváriban. Bognárt 1945. április 11-től július 22-ig internálták. A rendőrség hét hónapig figyelte. Élete hátralévő részében vasúti pályamunkásként dolgozott. Az 1970-es években aktáját törölték a BM nyilvántartásból.

 

„Holnap tik sem lesztek már szüzek!”

A Budapesti Fővárosi Levéltár népbírósági peranyagaiban találtam egy több szempontból is érdekes bűnügyet, Tomka Gyuláné, Szabó Anna egri magánszülésznő ügyét. Ezt a nőt nemcsak háborús bűntette miatt, hanem szemérem elleni erőszak miatt is elítélte a népbíróság.

1945. május 22-én Szász Béláné és Szántó Márta hazatért deportáltak levélben tettek panaszt Tomka Gyuláné szülésznő ellen az Államrendőrség Főkapitányságán. A két nő Birkenauban raboskodott, ott hallottak Tomkáné tevékenységéről, aki a Szent Imre téri gettó lakóit motozta.

„A Szent Imre téri lányok és lányos anyák sírva panaszkodtak Tomkáné embertelen és szadista módszeréről, amellyel különösen a lányoknál a kutatási munkát végezte. Még Birkenauban is több lány vérzett, és súlyos fájdalomról panaszkodott” – olvashatjuk a levélben. A túlélő nők név szerint megemlítették azokat az asszonyokat, lányokat, akik elkeseredetten, felháborodva mondták el a szülésznő kegyetlenségeit. Azt, hogy ezek a szerencsétlen nők visszakerültek-e a deportálásból, a levél írói nem tudták. Azt viszont igen, hogy Tomkáné zsidó házakba is bement, onnan értékeket vitt el, a motozáson a nőket meztelenre vetkőztette, és elszedte ruháikat. Főleg ékszerekre vadászott. Az egri kapitányság beidézte a tanúkat, akik Tomkánéra vallottak. Ezek közül idézek most néhányat:

„Nagy örömmel tette ezt a parancsot fiatal lányokon, olyan drasztikus módon, hogy azok kínjukban vérben fetrengve estek össze. Ő és Tóth kefekötő leánya együtt nevettek ezeknek kínjain” (Benvenutti Klára 19 éves). „A motozás során olyan kijelentéseket tett tíz éves lányoknak, hogy holnap tik sem lesztek már szüzek” (Kálmán Menyhért 59 éves izr. Órásmester). „Fiatal lányoknak a szűzhártyájukat tépte szét, úgy, hogy fájdalmukban vérben fetrengve estek össze. Házkutatást is végzett. Adják nekem a holmikat, mert maguknak úgysem lesz többet szüksége ezekre. Maguk ide nem jönnek vissza” (Klein Tibor izr. Üzemvezető). „1944. májusában vagy júniusában Tomkáné odajött hozzánk a szivattyúházba, ahol dicsekedve adta elő, hogy könyökig járkált a nők ivarszerveiben.” (Stump Ferenc 51 éves vízvezeték szerelő). Ifjabb Hering József 44 éves gépész megerősítette a fenti vallomást: „A vádlott eldicsekedett neki azzal, hogy zsidó nők testébe benyúlt.”

Több férfi, akinek feleségét, lányát Tomkáné motozta, elmondta, hogy a nők sírtak és jajgattak. A per második felében olyan lányokat is beidéztek tanúskodni, akik visszatértek a deportálásból, és akiket szintén a vádlott motozott meg. Többen elmondták, hogy motozást ököllel csinálta, tizenkét-tizenhárom éves kislányok előtt. Hiába védekeztek sírva, a szülésznő kacagva kiabálta: „Úgyis madrac (metresz) leszel a németeknek.”

„Engem is megmotozott a gettóban és közben azt a megjegyzést tette rám, hogy már nem vagyok lány. Mindezt 12-13 éves kislányok jelenlétében csinálta, akikkel ugyanezt tette.” – tanúskodott a deportálásból hazatért 23 éves Feldmann Szerén.

A szerencsétlen lányok azért fohászkodtak, hogy ne kerüljenek ehhez a nőhöz. Tóth József 47 éves rendőr, aki a motozó helyiség ajtajától 5 méterre állt, látta, hogy amikor a nők a vádlott szobájából kijönnek, sírtak.

Tomkáné tagadta az ellene felhozott vádakat. Arra hivatkozott, amire minden háborús bűnös ebben az időszakban: hogy felsőbb parancsra tette. „Az én motozásom udvariasan és lelkiismeretesen folyt le, annál is inkább, mert szülésznő vagyok, így kellő gyakorlattal rendelkezem. Körülbelül húsz motozónő, köztük szülésznők is voltak, akik ezzel a teendővel voltak megbízva, és éppen csak én lettem kiszemelve áldozatnak?!” – bizonygatta ártatlanságát az Egri Népbíróság előtt. Tomkánét a bíróság tíz év kényszermunkára ítélte. A szülésznő fellebbezett a Népbíróságok Országos Tanácsához. Ügyvédje Dr. Angyal László (Budapest V. kerület Kálmán utca 16.) védőbeszédében arra hivatkozott, hogy védence a fasiszta rendszer áldozata volt. Amennyiben megtagadja a csendőri parancsot, internálják. Ki mer ellentmondani ennek a fenyegetésnek?

 

A szemérem elleni bűncselekmény elkövetője csak férfi lehet

„Okozott testi sértést, felvérzést, minderre nem merült fel megnyugtató bizonyíték. Minden vallomás mende-mondával kezdődik. Közvetlen bizonyíték nincs a felvérzést illetően. A szemérem elleni bűncselekmények a Btk. XIV. fejezetében fel vannak sorolva. Úgy a Btk., 232, mint 233 paragrafusában szabályzott bűncselekmény elkövetője csak férfi lehet, tehát a vádlott semmiféle szemérem elleni bűncselekményt nem követett el, mert a Btk. felhívott fejezetének többi paragrafusai nem vonatkoznak rá. Ha a vádlott azt a parancsot kapta, hogy a nőkön testi motozást kell végezni, ezt a kétségtelenül ellenszenves munkát nem lehetett u.n. kesztyűs kézzel csinálni. De figyelembe kell venni azt a köztudomású tényt, hogy a nők, különösen a fiatalabb leányok érthetőleg és természetszerűleg nagy fokban reagálnak a puszta érintésre is, hát még, ha benyúlás is történt. Ilyenkor ez a reakció, ez az idegesség a nőknél egyiknél sírást, másiknál jajveszékelést eredményez, anélkül, hogy különösebb bántalmazásban lett volna részük. Kényes területről lévén szó, a fantázia is közrehatott abban, hogy olyan mende-mondák keletkeztek, hogy némelyiknél felvérzés történt.”

A lehengerlő védőbeszéd eredményeképpen Tomkánét a Magyar Igazságügyi Minisztérium három év börtönbüntetésre ítélte. 1947. március 23-án az este tízkor induló személyvonattal Egerből Márianosztrára szállították.

 

Én voltam a legkeresettebb bába a községben

A hetvenéves Fekete Andrásné Hambarkó Mária hatósági szülésznő a legkeresettebb bábák közé tartozott Abonyban. A tanúvallomásokból egyértelműen kiderült, hogy ő is durván, bántalmazva motozta a zsidó nőket. Nem volt tekintettel a kislányokra sem. Sokan áldozatai közül azonban nem tértek vissza a deportálásból, így nem tudtak tanúskodni ellene. Például W. Hedvig 14 éves kishúga, aki nagyon vérzett. A vádlott, mint ahogy Tomkáné sem, nem tartotta be a higiéniai előírásokat, nem használt gumikesztyűt, nem mosott kezet. Csendőrökkel fenyegette az áldozatait.

Fekete Andrásné tagadta az ellene felhozott vádakat: „A kérdéses időben községi szülésznő voltam. Most már nem vagyok az. 42 éve vagyok szülésznő Abony községben. A legkeresettebb szülésznők egyike voltam, soha ellenem panasz nem volt, sőt állandóan én voltam a zsidó szülőnők bábája, ami már egymagában kizárja azt, hogy bármilyen kifogás lett volna ellenem. Abonyi zsidónők mindegyike örömét fejezte ki, hogy énhozzám került vizsgálatra, és hangsúlyozták, hogy tudatában vannak annak, énrám is ugyanolyan kényszer nehezedik, mint ő rájuk.” Fekete Andrásnét 1949-ben hat hónap börtönbüntetésre ítélt a bíróság, melyből kettőt kegyelemből elengedett.

A Népbíróság ebben a perben Dr. Főző nőgyógyászt igazságügyi orvos-szakértőként hallgatta meg. Dr. Főző elmondta, hogy nem terhességi ügyekben a bábának nem szabad benyúlnia a hüvelybe, mert az orvosi ténykedés. Szűzlánynál az ilyen benyúlás a hymen sérülését okozhatja, sőt fertőzést, ha a benyúlás nem tiszta kézzel történik. Egy bába meg tudja állapítani a szüzességet, de nem minden esetben. A hymen kiszakadás következtében vérzés következhet be azonnal, vagy félórán belül, aszerint, hogy hajszálér szakadt-e meg, vagy nem. A szűzhártya megsértése általában mindig fájdalommal jár. Idegrendszeri összeomlásokhoz, zavarokhoz vezethet egy ilyen vizsgálat, ha erőszakkal követik el.

Különösen taszító fordulata ennek a pernek a Népbíróságnak az igazságügyi orvosszakértőhöz intézett kérdése, miszerint „Szűz lánynál is fennáll-e a lehetősége annak, hogy hüvelyében ékszert rejtsen el?” A válasz természetesen igen volt, „de ez természetesen függ a tárgy nagyságától és a szűzhártya nyílásától.” – világosította fel a bírákat Dr. Főző.

 

A meztelen játékbaba

Pető Andrea történész kitűnő tanulmányt írt a női háborús bűnösökről. A fent idézett motozónők, szülésznők szépen meghúzódtak a magyar történelem legsötétebb bugyraiban a Magyar Királyi Csendőrség árnyékában. A történészek és az emlékezet figyelme átsiklott felettük.

A testüregi motozásokat, mint szükséges rosszat emlegetik a történelemkönyvek, ha ugyan megemlítik. Az áldozatoknak és az elkövetőknek nincs arcuk, nincs nevük. Apró porszemként elvegyülnek a magyar történelemben. A szégyen, az elhallgatás hetven év elteltével sem szűnt meg. Nem lehet feloldani.

Ezt a hallgatást szeretném feloldani készülő dokumentumregényemmel, melyhez az ÁBTL-ben és a BFL-ben végeztem kutatásokat. Az összegyűjtött dokumentumokból állítottam össze ezt a cikket. Köszönöm Karsai Lászlónak, Fényes Balázsnak, Murányi Gábornak, Tasnádi Ákosnak és Márton Lászlónak munkámhoz nyújtott segítségét.

Befejezésül hadd említsem meg Fenákel Judit és Gergely Ágnes Hajtogatós című önéletrajzi könyvét. Abban a reményben vettem a kezembe ezt a könyvet, hogy szépirodalmi vonatkozást találok benne a testüregi motozásokról. Ezt nem találtam, viszont mást igen. Fenákel Lujzi című elbeszélését.

Az elbeszélés hőse Lujzi, a kislány Fenákel Judit bécsi karakterbabája. Gyönyörű, különleges. Fodros rózsaszín ruhát, fehér zoknit és fekete spanglis cipőt viselt, mint akármelyik jó házból való úri kislány a negyvenes években. Csak egy baj volt vele, hogy nem lehetett öltöztetni. Ahhoz ugyanis, hogy öltöztetni tudják, le kellett vetkőztetni. Fenákel ortodox nagymamája pedig nem tűrte a meztelenkedést. Tilalom volt, ahogyan a Ne ölj!

Valamilyen csodával határos módon Lujzi túlélte a háborút. Nem vitték el, amikor a Fenákel családot kikergették a házukból. 1945-ben orosz katonák kerültek az ingatlanba, és amikor Judit visszatért, Lujzit ott találta lemeztelenítve a földön. „Nem tudom, mire használták az orosz katonák, mert nem voltak rajta látható külsérelmi nyomok” – írta.

Lujzi szimbólum. A lemeztelenített, megalázott kislányok szimbóluma. Ő sem tudta elmondani, mi történt vele, amikor 1944 májusában egyedül maradt az üres házban, ahogyan azt sem, mire használták később az orosz katonák. Nem beszélt, csak túlélt.

Címkék:deportálás, motozónők, nyilasok