Simon Soesan: Echte hollandok

Három teljes héten át az európai futball bűvöletében éltünk. A Dutch Forum in Israel kezdeményezésére az egyik tel-avivi kávézóban hangulatos, közös meccs-nézést szerveztek, nagyon közel ahhoz a kis üzlethez, ahol holland finomságokat lehet kapni.

Seni, a feleségem nem értette, a fiam és én miért nem otthon akartuk nézni a meccset. Egyáltalán nem vagyunk nagy focirajongók, na de ha a holland csapat játszik, hát, igen, az azért mégiscsak valami.

Így történt, hogy narancssárga pólóba öltözve, kereplõkkel és zászlókkal felszerelkezve összejött néhány száz, mesüge holland, hogy az „ő” nemzeti tizenegyük meccsét megtekintse.

Az első este kultúrsokkot okozott a fiamnak. Ilyet ugyanis még életében nem látott: éneklő, ugráló, üvöltöző és integetõ felnõtteket, mintha a tizenegy holland játékos legalábbis hallaná őket. Az elején odaverődött néhány izraeli is, akik vagy épp a környéken jártak, vagy hallottak erről a furcsa jelenségrõl, mindenesetre ott álltak és tátott szájjal figyeltek bennünket. De a második meccsnél a lelkesedés már mindenkire átragadt, és a többiek is velünk együtt énekeltek és kiabáltak.

TÁMADJATOOOOK – vélhetõen ezt üvöltöttük leggyakrabban. Egy ilyen eseményen a foci, a sör és a jókedv mellett régi barátok is felbukkanhatnak. Én például régi Habonimos1 hanichokkal2 és más, olyan régi ismerősökkel futottam össze, akiket még sok évvel azelõttrõl, Izraelbe költözésük elõttrõl ismertem.

Minden meccs előtt hűen elénekeltük a Wilhemust,3 és amikor megjelent a képernyõn a holland
trónörökös,4 hangos üdvrivalgásban törtünk ki. Az izraelieknek, akik az iránt érdeklõdtek, hogy õ vajon ki, azt válaszoltuk, hogy õ a holland Michael Jackson. Semmiség.

A fiam csendben figyelte, ahogy a többiekkel vidáman éneklem a jól ismert holland szurkolói rigmust,5 ami az ü-hangot kiejteni képtelen, hozzánk csatlakozott és velünk szurkoló izraeliek szájából már egészen értelmetlenül hangzott.

Amikor a negyeddöntõben egy mindent eldöntõ szabadrúgásra került sor, néhány holland kiment a kávézóból, és az utca túloldalán lévõ buszmegálló mögött verődtek egy csoportba. Túl izgalmas volt a meccs, nem bírták nézni. Az eredmény igazi táncmulatságot indított el az utcán. A kisfiam boldogan táncolt és énekelt a sok száz hollanddal, akik az éjszaka közepén énekléssel és jókedvvel árasztották el a King George Streetet. A taxik és a buszok megálltak és dudáltak, együtt buliztak velünk, épp úgy, mintha a Damrakon6 lennénk.

Ez az ünneplés a média figyelmét is felkeltette, és hamarosan a média képviselõi is megjelentek a kávézónál. Senki sem emlékezett olyan korábbi eseményre, amikor ennyi jókedv keveredett volna nemzeti lojalitással, no és éjszakai, mintegy 30 fokos hõmérséklettel.

Így hát egyáltalán nem ment meglepetés-számba, hogy az elõdöntõk idején számos tévétársaság kamerája várt bennünket a kávézóban. A kezdeményezés kiötlőivel már délután interjúkat készítettek, és mire a meccs elkezdõdött, forogtak a kamerák, amelyek mindent rögzítettek. Megint énekeltünk és megint hangos üdvrivalgással bíztattuk a holland csapatot, ezúttal már több mint kétszázan. Az utcára tévéket raktak ki, mert túl kicsinek bizonyult a kávézó.

A szurkolók a legképtelenebb Oranje7-viseletekben érkeztek, igazi karneváli hangulat uralkodott. A fiam bölcsen egy bárszéken vert tanyát, a nagy kivetítõvel szemben. Ezúttal jól akarta látni a meccset.

Az egész meccs alatt optimisták voltunk. A szünetben felhívott a feleségem és azt kérdezte, mi újság, és hogy hol van a gyerek.

„Minden rendben”, válaszoltam, „a fiad a bárpultnál iszik”.

Jó pár percembe került, mire megnyugtattam az asszonyt. Ugyanis már látta maga elõtt, ahogy az õ kicsi babája részegen lefordul a bárszékről. A gyerek
persze csupán szőlőlevet kortyolgatott.

Egyre több ember részvételével próbálták meg kideríteni, hogy pontosan hány ember fér be a kávézóba. A meleg, az üvöltés, és az egyik légkondi meghibásodása miatt a páratartalom már messze meghaladta az országos átlagot.

Ám mint minden versenynek, egyszer ennek is vége szakadt, ami egyben azt is jelentette, hogy valakinek veszítenie kellett. Kiábrándultan hallottuk a bíró sípjának hangját. De egyáltalán nem lett csendesebb a kávézó: az összegyűltek hosszú percekig tartó tapssal köszöntötték a nyerteseket. Aztán a tömeg elindult kifelé, mert hát, ugye, az embernek azért levegõre és folyadékra is szüksége van.

Az utcán még több kamera várt ránk. Az egyik riporter a szószólónkat kérdezte arról, hogy mit érzünk most. Egy másik újságíró elképedve kérdezte: Miért tapsoltak a meccs végén? Izraelben a vesztes csapat szurkolói kifütyülik a gyõztes csapatot.

– Igen, lehetséges – válaszolta az egyik szurkoló –, de ebben a kávézóban nem Izraelben, hanem Hollandiában vagyunk!

Kicsit később, már hazafelé tartva, a fiam megjegyezte, hogy nem is tudta, hogy ennyire szeretem a focit.

Őszintén szólva – válaszoltam neki –, a meccs maga nem is annyira érdekel. A hangulat miatt mentünk el. Tetszett?

– Apa – mondta a fiam hunyorogva –, hollandnak lenni nagyon-nagyon fárasztó.
Nem sokkal késõbb mély álomba zuhant.

Nink Bea fordítása

Az írás a szerzõ Pita met hagelslag címû kötetében (Rotterdam: Uitgeverij Donker, 2005, 41–44. oldal) Hoep Holland
Hoep címmel jelent meg. Simon Soesan Beverwijkben született holland zsidó, romániai származású feleségével és három
gyermekével Haifán él. Egy ideig az NIW-ben, a Nieuw Israelitisch Weekbladban volt rovata, és a könyv jó pár írása ott
jelent meg.

JEGYZETEK
1 Habonim: baloldali ifjúsági szervezet.
2 Tag.
3 Hollandia himnusza. Elsõ sora: „Wilhelmus van Nassaouwe
ben ik […]”, azaz „Nassaui Vilmos vagyok”.
4 Willem-Alexander, Hollandia királya, a novella születésekor
még csak koronaherceg volt, aki meglehetõsen laza és mármár kicsapongó életstílusáról, no és a sör szeretetérõl volt
híres.
5 „hup Holland hup” (ejtsd: hüp Holland hüp): holland szurkolói rigmus.
6 Damrak: Amszterdam egyik fõutcája, a központi pályaudvartól a város fõterére, a Damra és az ott található királyi
palotához vezetõ, széles út. Minden nagyobb eseményen
megtelik emberekkel.
7 Az Orániai (hollandul van Oranje, egészen pontosan OranjeNassau, franciául Orange) uralkodócsalád nevébõl a hollandok nemzeti színe a narancssárga, a királyi család zászlójának is ez a színe. Magukat is Oranje-nek nevezik. Nemzeti
ünnepek és sportesemények alkalmával minden és mindenki narancssárgába öltözik, ez nemzeti identitásuk fontos
eleme. Minél kirívóbb, bolondosabb az öltözék és a kalap,
annál jobb.