Zsidók és szomszédaik az Orczy-házban

Csupán öt hónappal azután, hogy 1795-ben báró Orczy József megvásárolta az Országúton álló egyik pesti háza melletti Angol Királynőhöz címzett fogadót, szerződést kötött a pesti zsidókkal egy zsinagóga kialakítására. Az Orczy-házbeli zsidóság 141 éves története kezdődött meg ezzel az aktussal. A több épület egybegyúrásával kialakított, hatalmas területen fekvő és álló kétemeletes bérház adott később otthont zsinagógáknak, itt jött létre a pesti zsidók első tanácsterme, archívuma, kórháza majd iskolái is. Az épülethez sok legenda fűződött, amelyeket a 1937-es lebontása után is továbbszínezett a nosztalgiázó és az adatok ellenőrzésére rest utókor.

Az Orczy család és a pesti zsidók között 1796. április 15-én 6 éve kötött első megállapodást Groszmann Zsigmond rabbi-történész nyomán ismerjük. Eszerint Orczy József báró négy hónap alatt, augusztusig egy imaházat (Bethaus) alakít ki a közösség számára, tehát a történészi vélekedéssel ellentétben nem szobákat kínált a bérlet, és a kialakítás költsége sem a zsidó híveket terhelte. Az éves bérleti díjat, 250 forintot a háborús időkben felértékelődött ezüsttel kellett fizetni. Orczy József megígérte, hogy az imaterem feletti padlást nem adja ki bérbe – ne zavarhassa senki a templom békéjét –, és a zsidó ünnepek alatt az átjárókat tisztán tartatja. Az Orczy-ház kapós lehetett: minden szögletére akadhatott jelentkező bérlő, de látható, hogy gondok lehettek a ház takarításának feladataival. A hitközségnek köteleznie kellett magát, hogy „istentiszteletével nem fogja zavarni a ház lakóinak nyugalmát”. Tehát a házban lakók egy – jelentősebb – része nem volt zsidó, és a háztulajdonos tekintettel volt a nem zsidó bérlők érdekeire is.

A 18. és 19. század fordulóján született város és országleírások is megemlékeznek arról, hogy az Orczy-házban áll a zsinagóga, ahol a zsidó kereskedők laktak. De ebben az időszakban még kisebbségben voltak itt a zsidó lakók. 1805-ben a nem zsidó Trattner nyomda is beköltözött az Orczy-házba, ahol 1832-ig működve adta ki – sok egyéb mellett – magyar nyelvű folyóiratait és a korszak legnagyobb alkotóinak műveit Kazinczytól Széchenyiig.

Az 1820-as zsidó összeírás idején 20 családot, 128 főt vettek számba az Orczy-házban, miközben az épületben 45 lakóhelyiség volt kiadva. A 20 zsidó család is tágan értendő, hiszen az összeírásban a családtagokkal együtt lakó rokon, segéd, sőt keresztény háztartási alkalmazott is szerepelt. Ha átlagosnak tekintenénk az egy lakásra eső létszámot (6,4 fő), úgy az egész házban akár 288 ember is élhetett. Mellettük sokan voltak olyanok, akik a helyben lévő boltokba, raktárakba, műhelyekbe, s a nyomdába csak dolgozni jártak, ugyanis ahhoz drága volt az ittlakás, hogy egy munkás is megengedhesse magának. Például a zsidó iskola 1814-es indulásakor szerződtetett tanítók egy negyedéves lakbért sem tudtak volna kifizetni éves jövedelmükből, leszámítva az iskola főtanárát, az évi 1000 forint fizetéssel szerződtetett és később kitért Carl Johann Kollmannt.

A házról szóló visszaemlékezések mindegyike felidézi a nyüzsgést, a sokaságot. Gyerekek sokan voltak: az 1820-as összeírás szerint a legnagyobb gyermekáldással a hitközség volt jegyzője Feuchtmann Simon büszkélkedhetett, aki 42 évesen 8 gyereket nevelt 38 éves, Julianna nevű, vele együtt Óbudáról származó feleségével. Ebben az évben a legzsúfoltabb lakás Wahrmann Izrael (1755–1826) rabbié volt: gyerekeivel és unokáival együtt 11-en laktak benne. A szülő nőket a házban lakó Rosina Haim zsidó bábaasszony segítette, akinek neve felbukkan az 1827-es városi címjegyzékben. Pár évvel később, 1833-ban a lakók 36 százaléka volt gyermek.

Az Orczy-házban 1830 végére elkészült a nagy zsinagóga kibővítése és közvetlenül mellette felépült egy új zsinagóga is, a modernek Kultusztemploma. Trattnerék nyomdájukkal a belvárosi saját házukba költöztek, s ezt követően az Orczy-ház lakóinak többsége zsidó volt, de a házban mindig is laktak nem zsidók is hol többen, hol kevesebben.

Nem maradt fenn arról visszaemlékezés, dokumentum, újságcikk, hogy bármi megzavarta volna a zsidók és nem zsidók együttélését a házon belül, egyetlen kivétellel, az 1831-es kolerajárvány idején.

A kolera Orczy-házi megjelenésekor már az egész városban tombolt, s legfőképpen a zsidók többsége által lakott Terézvárosban. Groszmann Zsigmond rabbi-történész több írásában is megemlíti ezt a válsághelyzetet. 1918-ban arról írt, hogy egy lakó néhány óra alatt 36 személyt betegített meg, kik közül 25 hunyt el. A történetet – nem jelölt – zsidó levéltári források alapján újra feldolgozta 1937-ben, Húsz halott az Orczy-házban címmel.

„A házmester kolerás lett és szeptember 3-án bele is halt betegségébe. A hatósági utasítás szerint a halottat 12 órán belül el kellett volna temetni, de a házmester felesége és anyja tiltakoztak a gyors temetés ellen. Hiába szorgalmazták a ház aggódó lakói a házgondnoknál, Mayer Ferenc urasági ügyvédnél a halott eltávolítását, hiába sürgette azt nála a város által kiküldött „Stadt-Wacht-meister”, az ügyvéd tétlen maradt. A temetetlen hulla 30 órán át terjesztette a fertőzést, úgyhogy 3 nap alatt a háznak 45 lakója megbetegedett és húszan meg is haltak. Erre valóságos forradalom ütött ki a házban az ügyvéd ellen, aki óvatosságból családjával együtt kiköltözött fertőzött házból, mit sem törődve a veszélyeztetett lakókkal. Ezek az ügyvéd lakásának „Gang-Gatter”-jét, folyosó rácsozatát letörték, ablakait bezúzták és úgy követelték a hatósági intézkedés végrehajtását. Az őszi ünnepek előtt maga a hitközség is kénytelen volt a két új templomot bezárni és az istentiszteleteket póthelyiségekben megtartani. Ebből azután megindult a pörök áradata és kölcsönös feljelentések folytán egész a nádorig jutott az ügy. Szepessy Ferenc tanácsnok, Pisztory Jakab alkapitány és Lechner Károly alügyész kivizsgálása és feljelentése alapján a városi tanács a családjaikért aggódó lakosokat felmentette a csendháborításért járó büntetés alól, a házmester feleségét és anyját ellenszegülésért megdorgálta, a kötelessége teljesítését elmulasztó házgondnok ügyvédnek megbüntetését pedig az ügyészségre bízta.”

Ha ez nem lett volna elég, az állásában egyébként megtartott fiskális a megbetegedésekre való tekintettel bezáratta a zsinagógákat az őszi ünnepek előtt, így más imahelyet kellett ezek helyett keresni.

A „zsidó Orczy-ház” fénykorának az 1830 és 1850 közötti éveket tekinthetjük, a lakókról a legrészletesebb adatok is ebből az időszakból állnak rendelkezésre. Ekkor a pesti zsidóság második nemzedéke vette át a közösség vezetését, akiknek Bécs kínálta az orientációt szellemi és gazdasági szempontból is. Felépült a reprezentatív Kultusztemplom, s modernizálódott a hitélet, majd 1836-ban ismét rabbi költözött a házba (Schwab Löw, 1794–1857), s az Orczy-ház eljutott a zsidó társadalomtörténeti csúcspontjára. A korszak összeírásainak és bérlőjegyzékeinek összevetéséből látható, hogy a ház lakói között ekkor már alig van nem zsidó – az Orczy család ott lakó ügyvédje és házmestere és a kávéház akkori bérlője, Bauer Sebestyén nem volt az. A zsidó lakók e korban a pesti zsidó középosztály felső rétegét képviselték. A hitközségi elit lakásai is a házban voltak, itt volt a tanácsterem, s innen intézték a pesti zsidóság minden ügyét.

Az 1844-es összeírás különlegessége a nagyszámú hitközségi alkalmazott Orczy-házbeli elszállásolása: ez a fizetés természetbeni része volt. Itt lakott Schwab Löw rabbi 7 szobás, 2 előszobás lakásban, amihez konyha, éléstár, padlás és fáskamra is tartozott. A rabbi és felesége mellett 10 gyermekük; Schwab édesanyja, Rachel; feleségének anyja: Pfeiffer Rebeka; és sógora: Pfeiffer Ignác élt itt. A 13 fős családot velük lakó két keresztény szolgáló, Hofser Rozália és Réda Anna látta el. Hely hiányában a szomszédokhoz kényszerült a rabbicsalád zsidó szakácsnője. Az összeírásban szerepel rabbisegéd (dayan), prédikátor, „hitközségi szolgáló” és „községi szolga”, akik valójában a közösség jól fizetett alkalmazottai voltak, akik béréből még szolgálók tartására is futotta. Laktak itt kántorok, a zsidó szociális intézmények vezetői, de zsidó diákok is. Az 1840-es években főként az új rabbi és a zsidó községi alkalmazottak formálták Orczy-ház arculatát.

A jómódú nagy- és terménykereskedők száma a házban 1844-re 15-ről 6-ra csökkent, a valóban sikeres emberek továbbköltöztek az épületből. Az ekkori összeírás fontos eleme, hogy az Orczy-ház történetében először nyerhetünk adatokat az üzleti életben való részvételre kényszerülő vagy azt választó nőkről is. Az özvegy Polaschek Rozália órásnő Csehországból származott, aki már Pesten született Ignác fiával és Fanny nevű gyámleányával és két „legényével”, a pesti Diamant Péterrel és a tatai Deutschländer Dáviddal lakott együtt. A nikolsburgi özvegy Holitscher Borbála szatócsné önálló családfőként került az összeírásba, a már pesti illetőségű lányával, Annával és Móric fiával. Minden bizonnyal az ő gyermeke a tőle külön összeírási számon felvett, de szomszédos lakásban élő Holitscher Farkas gabonakereskedő. A legidősebb vállalkozó nő a 68 esztendős, eltendorfi (Ókörtvélyes) születésű nagykereskedő, özvegy Raitz Sarolta, aki a Kittsee-ben született szakácsnéjával, Weizer Terézzel lakott a házban.

Az 1857-es összeírásban már kevés a hitközségi alkalmazott, hiszen a Dohány utcai zsinagóga építésével a hitközség is új helyet keresett magának, és a régi lakók Pesten nívósabb helyen vagy éppen külföldön találtak maguknak új otthont. A hitközség kivonulásával megkezdődött az Orczy-ház átalakulása a zsidó (alsó-)középosztály otthonává. Az 1880-as évekre újabb első generációs pestiek lakják be a házat. A kávés Strasser Ármin Pápáról és felesége, Klein Teréz Bicskéről; Karinthy Frigyes apósa, az újvidéki születésű zsinegkereskedő Böhm Ignác Ipolyságról; Wassermann Jónás vendéglős Ludányból érkezett a városba. S a ház elmúlása előtti utolsó letelepedők közé tartozó Deutsch – majd Dombi – Sándor posztókereskedő a Tolna megyei Györkönyből érkezett Budapestre.

A zsidókkal együtt – hullámzó létszámban – nem zsidók is lakták az épületet, nem kis részben cselédek, szolgálók, de kisebb-nagyobb urak is. A 20. század előtt az Orczy-házban ingyenes lakást kapott a báró család ügyvéde. Hatásköre kiterjedt a bevételek biztosítására, a család helyi ingatlanjainak kezelésére, karbantartására, építkezések irányítására, a könyvelés vezetésére, a gyakori perek vitelére és a városi hatóságok előtt a család képviseletére. Az Orczy család a 19. században nagy tehetséggel vagy szerencsével választotta ki képviselőit. Volt közöttük egykori táblabíró, későbbi rendőrkapitány és országbíró, országgyűlési képviselő vagy éppen leendő Afrika-kutató is. Mindegyikük vállalt közszereplést, részt vettek a nemzeti és politikai mozgalmakban, illetve szakmai szerveződések elősegítésében. Az évszázad utolsó harmadában a családot Hodossy Imre ügyvéd, országgyűlési képviselő, sok leendő politikus mentora és tanácsadója szolgálta. Ő a ház 1903-as beomláskor lakását elveszítve javasolta a ház kezelésének átalakítását, egy részvénytársaság létrehozását. Segítője az 1887-től szintén az Orczy-házban lakó dr. Draskovich István volt.

Az Orczy-házi bérlőlistákban találhatók olyanok is, akik az Orczy család megbízásából végezték az épületben munkájukat. Ők elsősorban mérnökök és építészek voltak. 1822-ben a rabbi szomszédjaként, majd az 1829-es listában is szerepel Zofahl Lőrincz, aki 1830-ban a zsinagógák építését vezette. Nagybátyja, Czofahl Mihály az artézi kút fúrásával kísérletezett évekig, s a földszinten kapott egy apró udvari üzlethelyiséget.

Az Orczy-házban működött pékség, sütöde egyik tulajdonosa sem volt zsidó. A pesti születésű, de polgárjogot csak 1843-ban kapott Liebner József római katolikus volt, az őt követő Szevera Gyula pék és felesége Anna evangélikus, majd a címjegyzékben 1898-ban felbukkanó Schreiner Rezsőről csak azt tudjuk, hogy nem zsidó. Helyi szolgáltatást nyújtott Mihelics József fodrász. Az itt működött sapkakészítő Paczek Vendel kisüzemmé fejlesztette műhelyét.

Az Orczy-házban dolgozott a 19. század első harmadában az egyik legnevesebb és a magyar kultúrára alapvető hatást gyakorló nyomda, a Trattner-, majd Trattner-Károlyi nyomda. A Trattner család a 18. század közepétől volt jelen a Monarchia könyv- és papírpiacán. Johann Thomas Trattner 1783-ban megnyílt nyomdája a harmadik volt Pesten, amelynek vezetője néhány év múlva rokona, Trattner Mátyás lett, aki 1813-ban fiának, Trattner János Tamásnak (1789–1824) adta át nyomdát. A Trattner család vagyonát az egyházi kiadványok, tankönyvek, kalendáriumok és állami, városi nyomtatványok elkészítése biztosította, s magyar kultúrába való befektetésük inkább szellemi elkötelezettségük és nem a piaci potenciál jele volt. A nyomda jóvoltából az Orczy-házban megfordult a magyar irodalmi élet elitje, Kazinczytól az itt szerkesztősködő Vörösmarty Mihályig. Könyvei megjelentetését Széchenyi István is a Trattner-Károlyi kiadóra bízta, az Orczy-ház kulturális öröksége az országos érdeklődést és pénzügyi sikert hozó Hitel. Azáltal, hogy Trattnerék tudományos, irodalmi, gazdasági és hírlapot adtak ki, kiemelkedően járultak hozzá a magyar irodalom elindulásához, nyelvi formáinak kialakulásához.

Már az 1805-ös pesti címjegyzékből tudható, hogy Trattner Mátyás mellett itt dolgozott Franz Kassa szűcs, Dószegi Gábor és Fischer András asztalos. Az 1822-ből fennmaradt bérlőjegyzék szerint a sok helyiséget bérlő Trattnerek mellett a nem zsidó bérfizetők között volt özvegy Wittemberg; az ismeretlen foglalkozású Catharina Brühl, Heinrich Kreiner; Martin Geiger; az évi 1600 forint lakbért fizető Frau von Csuzy; és az utónévvel nem szereplő, de több helyiséget bérlő Ehrenstamm. 1829-ben a Trattnerék helyett már a házban lakó Károlyi István vezette a kiadót és a nyomdát, Landau Lénárd pedig a festőiskoláját. Itt intézte üzleti ügyeit Josef Huber és egy von Losonczy. S még itt élt az időközben kisebb, csak évi 1200 forintos lakásba költözött Csuzyné őnagysága.

A legmagasabb rangú bérlő – de nem lakó – 1820-ban a második udvarban évi 400 forintért helyiséget bíró „Graf Bolza”, illetve az 1829-es listában egy „Graf Dessöffy”, aki az ún. régi házban egy földszinti helyiség bérlője volt. Hogy a bérlemény nem lehetett kisméretű, azt az ára mutatja: évi 500 forintot fizetett érte. Az 1839-es lakólistában feltűnik a nem zsidó Bauer Sebestyén, a kávéház bérlője és Bittermann Károly nyomdász, a szabadkai nyomda 1844-es alapítója. Bittermann három elemivel, 1816 körül került Trattnerékhez, majd a nyomda által támogatott külföldi tanulmányút után tért vissza 1823 után. Amíg a nyomda az Orczy-házban működött, addig a Trattnerék szolgálatában állt, majd a Landerer és Heckenast nyomdában dolgozott.

E korszakot követően az Orczy-ház nem zsidó lakói csak véletlenszerűen bukkannak fel a címjegyzékekben, sajtóban, levéltári gyűjteményekben, mint Eduard Stark portréfestő; Sadovszky Antal ügyvéd; a tolvajjá lett evangélikus Kämiker Henrik sütősegéd vagy a 29 éves korára már megözvegyült, két gyermekes, lopásért 8 napi fogházra ítélt, római katolikus cseléd, özv. Reszt Józsefné Szabó Róza. A névükkel fennmaradt segédek és cselédek mellett minden bizonnyal még sok száz nem zsidó alkalmazott szorgoskodott az Orczy-házban.

Zsidó gazdasági, szociális és kulturális központnak tekintették az Orczy-ház kávéházát, amelynek látogatói elsősorban, de nem kizárólagosan zsidók voltak. 1850-67 között a katolikus Dörschug János volt a bérlője. Bevilaqua Borsody Béla emlékezett meg arról, hogy adományaiért hálából az Orczy-házi zsinagógában – nem ismert melyikben – emléktáblát állítottak neki.

Az Orczy-ház és környéke az1848-as tavaszi pogromok idején súlyos támadásokat élt át, amikor a zsidók maguk védekeztek a támadóik ellen. Az 1919 utáni szélsőjobboldali hullámban egyetemi hallgatók, „ébredő magyarok” több támadást vezettek Belső-Erzsébetváros zsidói ellen, ahol mind a zsidó munkások, mind a kivezényelt karhatalom szembeszálltak a pogromlovagokkal. Az Orczy-ház környékén rendszeresen posztoló rendőrrel kialakult jó kapcsolat jelzi, hogy az épület zsidó lakói tágabb környezetükkel is harmonikus viszonyban éltek, és a béke őreit életükben és halálukban is megbecsülték. Ennek példája Az Est-ben 1922-ben megjelent hír:

„Meghalt egy kötelességtudó rendőr. Németh V. Ferenc rendőr a Váci-ut 110. számú házban levő lakásán meghalt. Bátor és kötelességtudó ember volt, a ki éberen vigyázott a közrendre s kötelessége teljesítése közben nem egyszer forgott életveszélyben is, Legutóbb az emlékezetes király-utcai verekedésnél tüntette ki magát, a hol társával, Antimovics rendőrrel merészen szállott szembe egy botokkal, revolverekkel fölszerelt nagyobb verekedő csoporttal. Legtöbbször az Anker-palota és az Orczy-ház környékén teljesített szolgálatot s e két ház kereskedői most 5200 koronát küldtek Az Esthez az elhunyt rendőr özvegye és árvái részére.”

Az 1930-as évekre mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az Orczy-ház az eredeti formájában menthetetlen. Az „óránként egy arany” bevételt hozó, legendás állapot már régen a múlté lett, a forradalmi években a lakók egyszerűen nem fizettek bért, a házat pedig a tanácskormány államosította is. Egyre több lakás állt üresen, s az itt maradottak megöregedtek, elszegényedtek. Előfordult, hogy egy-egy bajba került lakó bérét szomszédai adták össze. A textilszakma népes képviselői bizakodtak legtovább, hogy a házat nem fogják lebontani. Bár a tulajdonosok átépítési próbálkozásait a főváros megakadályozta, végül mégis Budapest indította el az Orczy-ház lebontását. 1937-ben tűntek el ódon falai a Kiskörútról.