„Zsidó nők flancolnak, flörtölnek amerikai katonákkal” 

Társas érintkezés, szerelem és szexualitás a háború utáni zsidó hontalan táborokban

A zsidó hontalan táborok létrejötte

Németország 1945. május 8-án Berlinben feltétel nélkül kapitulált a szövetséges katonai erők előtt. A legyőzött hitleri államot (beleértve természetesen a mai Ausztria területét is) brit, amerikai, francia és szovjet megszállási zónákra osztották, amelyekben több tízmillió hadifogoly, szülőföldjéről elhurcolt kényszermunkások tömege és a holokauszt túlélői egyaránt új impérium alá kerültek. A szövetségesek e nagy, és végső soron átláthatatlan embermasszából azokat, akik nem tudták igazolni állampolgárságukat, vagy deportáltként kerültek a Harmadik Birodalom területére, hontalanoknak (Displaced Persons – DP) nyilvánították, összesen 11 millió személyt. Ez alól kivételt képezett a szovjet megszállási zóna, a sztálini rezsim ugyanis csak hadifoglyokat volt hajlandó elismerni önálló – és külön kezelendő – entitásként, mást nem. A nyugati övezetek felett diszponáló katonai igazgatás ellenben hamar rájött, hogy a hontalanok ügye sürgető megoldást kíván, hiszen a háború sújtotta kontinensen nem lehetett szó arról, hogy milliós nagyságú idegen állampolgárságú, beteg, sérült személyt őrizetlenül hagyjanak addig, amíg megoldás születik arra, hogy mi történjen velük. 

A hontalanok egy kis része zsidó, akik számára úgynevezett zsidó hontalan táborokat (Jewish DP camps) állítottak fel, nemcsak a német területeken, de Olaszországban is. Természetesen nemcsak zsidó hontalanok voltak (héberül: She’arit Hapleta, az angol nyelvben jobbára: surviving remnants), számukra azonban külön hontalantáborokat nyitottak. Az első zsidó DP-k megszületése voltaképpen egykorú a háború végével, az SS németországi lágerrendszerének felszabadulásával, 1945 tavaszával. A győztes haderők ugyan átvették a lelki és fizikai betegségektől gyötört, sokszor haldokló túlélőket, ám ápolásuk, feltáplálásuk, gyógyulásuk, és ezzel párhuzamosan nyilvántartásuk megszervezése óriási terhet rótt tájuk. Az újonnan létesített táborok vagy volt lágerek szomszédságában létesültek, másutt települések szélein alkalmas épületeket foglalt le a katonaság táborlétesítési céllal. A táborok a szövetséges megszállási zónák katonai főparancsnokságai alá lettek besorolva, ennek megfelelően katonai parancsnokságok alá tartoztak. A valóságban azonban az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Hivatala (UNNRA) és a Joint volt az a két intézmény, amely nemzetközi segélyszervezeteként elsősorban finanszírozta a zsidó DP-k életét. Kezdetben nem lehetett sejteni, de a zsidó DP-táborok többnyire évekig fennmaradtak és működtek, számosan még az 1950-es évek első feléig fennálltak. 

Németországban a májusi kapituláció után 8–10 millió hontalan élt, akinek kevesebb, mint tíz százaléka, 700.000 ember volt lágertúlélő. A szovjet befolyás alá került kelet-európai országokból való hontalanok közül ugyanis azok, akik haza kívántak térni, politikai okokból nehezen tudtak beutazni szülőföldjükre, a következő években, 1946 és 1948 között ráadásul rengeteg zsidó menekült jött át az akkor még átléphető határokon. Lengyelországból pedig a repatriálást követően inkább visszatelepültek a németországi hontalan táborokba, elsősorban az otthon tapasztalt antiszemita zavargások miatt. Németország területén 1945 tavaszán-kora nyarán mintegy 100.000 túlélő került táborba, ez a szám azonban 1948 nyaráig folyamatosan növekedett. Mindennek köszönhetően a zsidó DP-táborok összlakosság-száma 1947 nyarára mintegy 250.000 főre rúgott, többségük, legalábbis a brit zónában 21–45 év közötti személy, nagyobb arányban férfiak.

Társas kapcsolatok, szerelem, szexualitás

A holokauszttúlélők felszabadulása és a hazatérése között hetek, hónapok, sőt évek is eltelhettek. Az új élethelyzetben új akadályokkal kellett megküzdeni, ami új túlélési stratégiákat követelt meg a zsidó hontalanoktól. Minden eltökéltségük mihamarabbi meggyógyulásuk köré összpontosult, másrészt, hogy minél korábban elhagyhassák a tábort. 1945 nyarán, a felszabadulás utáni első heteket követően, akiknek erre lehetősége volt, útnak indult valamely vágyott úti cél irányába. Csoportokba verődve, a segélyszervezetek segítségét igénybe véve, mások akár egyedül hagyták el a DP-táborokat. A döntő többség azonban kivárt, hiszen nem tudták, mi várhat rájuk odahaza, illetve nem voltak fizikailag sem voltak utazásképes állapotban. 

A meglehetősen heterogén táborokról nehéz egységes képet festeni. A legelemibb vágy kezdetben a minél több élelem megszerzése, a holokauszt alatt tárgyaiktól is megfosztott emberek „gyűjtögetése”, azaz a polgári életükre emlékeztető csecsebecsék, használati tárgyak beszerzése, ideiglenes lakhelyük szebbé, otthonosabbá varázslása volt. Annyi bizonyos, ahogy telt az idő, a hontalan táborok fokozatosan elveszítették kezdeti kórház- és szanatóriumtábor jellegüket. Átalakultak olyan zárt közösségi terekké, ahol a bentlakóknak lehetőségük volt megélni korábbi életük számos elemét a nekik szabott korlátok között. A katonai felügyelet és védelem alatt álló táborokban ugyanis kulturális, társadalmi, sőt politikai életet alakítottak ki, és természetesen tág tere nyílott az új emberi viszonyok, kapcsolatok létesítésének is. A nagyobb DP-táborok néhány hónap alatt úgyszólván kisvárosi jellegű közösségekké váltak. 

Aki egy évvel a felszabadulás után végigment egy-egy táboron, tiszta környezetet, rendezett épületeket láthatott, társalgó emberek sokaságával és rengeteg gyerekkel találkozhatott. Az idilli felszín alatt azonban súlyos belső traumák húzódtak. A házastársak, szülők, gyermekek elveszítése természetesen nem múlt el a túlélőkben nyomtalanul, rengetegen küzdöttek a poszttraumás stressz-szindróma különféle hatásaival. Andrea Reiter történész „sokk-ként” írja le ezt a léthelyzetet, amely szükségszerűen magával hozta a koncentrációs tábori léthez adaptálódott identitásuk újrakonstruálását. Új, sokszor nem is tudatos életstratégiákat alkottak e „félszabadságban”, amit egyesek „váróteremként” jelölnek, amelyekkel maguk mögött kívánták hagyni traumatikus múltjuk megannyi terhét. Az új életstratégiák közé tartozott a társas kapcsolatok megváltozása, pontosabban azoknak a korábbiakhoz képest szokatlan, egyesek szerint túláradó megélése. Ezek körébe tartozott az ösztönöknek minél erőteljesebb kiélése, amely a túlzó, habzsoló étkezés motorja is volt. A táborokban a halálos fertőző betegségeken, a flekktífuszon immár túljutván, hónapról-hónapra, évről-évre egészségesebb fizikumú emberek újra felfedezték magukban a férfit és a nőt. Mindez fizikai ösztöneik újra aktiválására is kihatott. Másrészt a hontalan táborokban lehetőség nyílott a szabad mozgásra, rendszeres tisztálkodásra, környezetük rendbetételére is, ami a túlélőket új helyzetük minél teljesebb kiélvezésére sarkallta. Ahogyan Elek Mária, a lichtenwörthi tábor túlélője memoárjában megfogalmazta: „Amikor kiértünk a szabad mezőre, az ibolyamezőre – eksztázisban omlottunk a zöld fűbe, amelyet decemberben, érkezésünkkor eltakart a hó. Megrészegültünk ettől a tavaszi naptól, a felszabadulás csodájától. […]” A tábor, mint színtér tehát maga is ideális helyszínül szolgált mindehhez, amely az ide összeverődött nációk, társadalmi és vallási csoportok tagjainak színes sorsközösségeként is felfogható.

A táborok lakói közül rengetegen maradtak árván, egyedül: kinek a szüleit gyilkolták meg, másnak a testvérét, valakinek a gyerekét, és sokan az éhezéstől vagy éppen flekktífusz-járványban veszítették életüket. Rengetegen vágytak tehát életük normalizálására, amely ugyancsak a mielőbbi párválasztás felé terelte, hajtotta az egyedül maradt asszonyokat, lányokat, fiúkat és férfiakat. Meyer Levin amerikai író megfogalmazásában sokan jobbára „valamiféle földi kapcsolódást” kerestek. Különösen a gyermeküket elveszített házaspárokban fogalmazódott meg az igény az újabb gyermekvállalásra. A házasodási láz és a gyerekvállalási kedv egyértelmű és azonnali reakció volt a holokauszt családokat tönkretevő katasztrófájára. Az egyedülálló nők és férfiak között már 1945 nyarától fogva gombamód szaporodtak meg a házasságkötések a német térségben, amelynek vélhető csúcspontja 1946-1947-ben volt, amelyre hűen világítanak rá a töredékes statisztikák is. A Joint egyik jelentése szerint 1946 minden hónapjában 750 baba született meg az amerikai zóna területén; a bajorországi Feldafing DP-táborában ezen időszakban a 18–45 év közötti nők egyharmada várandós volt, vagy már csecsemőt hordott a karján. Tagadhatatlan az is, hogy a családalapítás döntő hatással volt a táborlakók túlélői, elszenvedői szerepfelfogásának bizonyos fokú levetkőzésében, átalakulásában, életük újfent aktív aktoraivá formálásában. A párok összeadásában a táborok sokszínű kavalkádjában ki-ki megtalálhatta vallásának, vallási irányzatának megfelelő rabbikat. A rabbik, papok, lelkészek és más egyházi személyek jelenléte azért is fontos volt, mert az esetleges korábbi házastársi kötelékek felbontását ők hagyhatták jóvá. „Hitler adott össze minket” – volt a gyors egymásra találások, házasságok mottója, egyben keserű szállóige a traumák árnyékában.

Nemcsak a tudatos és minél gyorsabb párválasztás és gyermekvállalás jellemezte a DP-táborok lakóit. Sokan egyszerűen szerelmi kapcsolatok, kalandok, szexuális ösztönök minél gyorsabb, erőteljesebb kielégítésére törekedtek, amely jelenség-csomag ugyancsak a mindennapok részévé vált a táborokban. A különféle zsidó csoportokon túlmenően a rájuk felügyelő szövetséges katonaság férfitagjai is e gyakorlat részévé válhattak, és a forrásokból úgy tűnik, hogy az életerős, hazájuktól távol szolgálatot teljesítő angol, skót, amerikai, olasz és megannyi egyéb náció fiai nem vetették meg a tábori lehetőségeket. 

„Zsidó nők flancolnak, flörtölnek amerikai katonákkal.” – jegyezte fel naplójába a tizenhatéves Bognár György a Magdeburg közelében fekvő Hillersleben táborából. Holländer Margit, a Salzwedel táborában felszabadult 18 éves magyar lány 1945 júliusában a brit övezet legnagyobb hontalan táborába, az ekkor 10-12.000 fős „hontalanvárosba”, Bergen-Belsenbe került. Margit rögtön belecsöppent újdonsült lágertársai szerelmi életébe, amelyről naplójában is tudósított: „Az olasz fiúk nagyon szépek, ezért el vannak bizakodva, s nagyon szemtelenek. Ha ebédért megyünk, a blokkjuk mögött megyünk el. Folyton kiabálnak, utálom őket. A magyar zsidó lányok elnevezték őket makaróniknak. Ezért nagyon haragszanak. Mást nem tudnak, csak udvarolni, táncolni, énekelni. De azt meg kell hagyni, hogy gyönyörűen énekelnek. Na és a Tomik [az angol katonák köznapi megnevezése – Sz. A.] sem az utolsók, tudnak nagyon jól udvarolni a lányoknak (cigaretta, csokoládé, fehér kenyér, az van elég). Kinek Tomija van, az nem éhezik. Én! Inkább éhezek.” Bauer Júlia, aki az allendorfi táborban szabadították fel az amerikaiak, Melsungenbe került. Ő és lánytársai csakhamar szerelmi és szexuális viszonyokba bonyolódtak felszabadítóikkal, amelyekről a fiatal nő naplójában finoman, de rendre be is számolt. Egy szerelmi csalódása után, 1945. szeptember 20-án restellkedve jegyezte fel: „most még csak ilyen gondjaim vannak, nem tudom 2-3 hét múlva nem fogom-e szégyellni magam ezekért a gondolatokért.” 

Bergen-Belsenben szokás volt, hogy a tábort körülölelő széles fenyőerdőbe esténként pokrócot, párnákat cipelő párok vonultak ki és telepedtek le árnyas zugokban, a földön. Voltak köztük zsidó párok, egyes zsidó lányok pedig a felszabadító katonák oldalán jelentek meg. A tanúvallomások szerint e szerelmi találkákban nemcsak a testi vágyak kiélése, de a volt fogolynők részéről a nőiség, a romantika, a felszabadultság megélése is lényeges szerepet játszott. A légyottoknak meg is lett az eredménye: Belsenben 1945–1950 között 1500 gyermek született, köztük egyedül 1946-ben közel 700 csecsemő látta meg a napvilágot, jobbára a helyi kórházban. A táborokban gyakran kellett helyi német női munkaerőt alkalmazni; a német alkalmazottakkal sok esetben pedig a férfiak létesítettek szerelmi és/vagy szexuális kapcsolatot. 

Nem mindenki nézte azonban jó szemmel a megváltozott viszonyokat. Trebits Gabriella, aki Bergen-Belsenben a tábort sújtó tífuszjárványtól megfertőződve is naplót vezetett, a felszabadulás utáni egyik bejegyzésében így fogalmazott: „A dologtalan élet, a hazautazás bizonytalansága, a felelőtlenség – ki tudja, ki kit vár még? – eltorzult érzéseket és kapcsolatokat hoz létre a láger soknemű lakói között. De vannak megindító kapcsolatok. Házasságok és igazi szerelmek. Kis mértékben, de akadnak.” Valóban, szerelmek, sőt házasságok köttettek a németországi zsidó hontalan táborokban. A frissen szülőkké avanzsált táborlakók nem ritkán a meggyilkolt hozzátartozóknak állítottak emléket azzal, hogy róluk nevezték el a nők a születő gyermekeiket. Az itt megszületett gyermekek aránya 14,1 gyerek/1000 főre rúgott, míg Németországban általánosságban ugyanez az arány 1 gyerek/1000 fő volt. Sőt, becslések szerint az 1947-es egyik rekordévben a DP-táborokban 50,1 gyerek született 1000 személyre lebontva. Egy feljegyzés szerint 1945–1947 között az amerikai zóna DP-táboraiban a 18 és 45 közötti nők harmada legalább egyszer teherbe esett. 

Mindez egyszersmind azt is jelentette, hogy a DP-k baby boom-ja minden háború utáni gyerekszületési rátát felülmúlt. A születések jobbára házasságokon belül történtek, de értelemszerűen megesett, hogy az alkalmi társas viszonyok, illetve a túlélők és az őrség közötti szerelmi-szexuális kapcsolatok nem várt következménye lett a gyermekáldás. Az előbbit a tábori adminisztráció is pártolta, hiszen nagyobb rendet, átláthatóbb viszonyokat tudtak ezáltal teremteni a kerítéssel körülvett ideiglenes otthonokban. Mellettük az orvosok terapikus célból biztatták nemcsak a fiatalokat, de a korai 40-es korosztályt is a családalapításra, amelyet mentális talpra állásuk egyik zálogaként jelöltek meg. Végül, de nem utolsó sorban vallási okok is magyarázatot szolgáltattak: különösen az ortodox szokás szerint élők nem nézték jó szemmel a házasság előtti szerelmi és nemi életet. A sors különös fintorának tekinthető, hogy mivel a táborok zömében nem állt rendelkezésre elég ápoló és orvos, a zsidó nők a német kórházakban hozták világra gyermekeiket, német (nemegyszer antiszemita) orvosok, ápolónők segítségével.

A politika közbeszól

A töretlenül burjánzó társas és szerelmi kapcsolatoknak és gyermekáldásnak a hontalan táborokat érintő nagypolitikai döntések szabtak gátat. Hamarosan kiderült, hogy a felszabadítók és a hálás felszabadítottak idillinek tűnő viszonya merőben ingoványos talaján állt. Míg az amerikai, francia, olasz politikai döntéshozóknak, és főként a brit kormánynak az volt az érdeke, hogy a hontalanok mielőbb „repatriáljanak”, addig a zsidók egy jelentős része nem kívánt hazatérni azokba az országokba, ahonnan őket korábban a nácik és helyi kollaboránsaik elüldözték, a fenti viszonyok dacára csupán tranzittáboroknak tekintették újdonsült lakhelyeiket. Többségük az 1948-ig brit fennhatóság alatt álló Palesztinába kívánt távozni, illetve az Amerikai Egyesült Államokba egy új állam létrejöttének reményében. A cionista eszmét az első hónapoktól fogva futótűz-szerűen tették magukévá a zsidók, de sem az USA, sem Nagy-Britannia nem mutatkozott hajlandónak megnyitni határait előttük. Az angolok – joggal – úgy vélekedtek, ezzel hozzájárulnak a palesztinai zsidó fegyveres szeparatizmushoz, végső soron pedig a terület elszakadásához. A britek egyedül a család nélkül maradt gyerektúlélőknek akartak adni útlevelet Nagy-Britanniába, de a táborok cionista vezetői ezt visszautasították, mondván, számukra ez egyetlen hely Palesztina lehet. Ennek ellenére tízezrek szöktek meg a táborokból és jutottak „Erecbe” a koncentrációs táborok felszabadítása utáni első két évben is. 1948 májusában gyökeres politikai fordulat állt be: Izrael létrejöttével megindult a zsidó hontalanok beáramlása az országba és Amerika is megnyitotta kapuit. Ezt követően a térséget gombamód behálózó DP-táborok 1952-ig sorra megszűntek, felszámolódtak. Az utolsó tábort Föhrenwaldban 1957-ben számolták fel, lakóit kényszerből repatriáltak. A DP-táborokban életüket összekötött házaspárok, valamint az ott megfogant és világra jött csecsemők e folyamat részeként szétszóródtak Izraelben, az USÁ-ban, és megannyi más államban.