Weiszlovits Emil, a magyar hazafi

„Nem minden lila ruhás nő volt Weiszlovits szeretője, / de Weiszlovits minden szeretője lila ruhát hordott…” (Korabeli bonmot)

Ez a szellemes mondás a nagyváradi lokálpatrióták körében még a hetvenes években is közszájon forgott – magam is akkor és ott hallottam -, mint ahogy az a másik is, amelyet Orendt Mihály Bihar-kutató említ online összeállításában, miszerint éppen aktuális szeretőinek búcsúzásul egy-egy házat ajándékozott, hogy emlékezzenek rá, és ezt lilára festtette, ami abban az időben eléggé szokatlan volt. Sose nősült meg. A család vagyonát az apa – Vaiszlovich Adolf (1831-1907) – alapozta meg, aki – sok más zsidó kisiparoshoz hasonlóan – az 1850-es években költözött a Felvidékről a Körös-parti városba, és kezdetben tetőfedő meg egyéb bádogos munkákkal kereste szerény kenyerét.

Az 1873-as kolerajárvány idején támadt kiváló ötlete, hogy földszintes, Fő-utcai házában koporsókészítésbe fogjon, két asztalossal szövetkezve. A nagy kereslet miatt hamarosan a koporsók és egyéb halotti kellékek széles választéka mellett már különféle sírköveket is reklámozott, vasrácsos díszkerítéssel. A sikertörténetben többé nem volt megállás: 1874 végén Concordia néven „dísztemetkezési intézetet” harangozott be a korabeli sajtóban, ahol „a személyzet díszöltönye magyar leend”. Az „Egyetértés” jelentésű latin szót egy hasonló, kiváló bécsi firmától kölcsönözte, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legkülönfélébb felekezeteknek álljon szolgálatába. Ebbéli vágya valóra vált, Nagy Andor akkori publikációja szerint: „Ő rendezte a legelőkelőbb családok halottainak temetését, gyönyörű, hatpárlovas üvegezett gyászkocsival, koszorú-vivő kocsikkal, a kíséret fekete lakkos batárjaival. Mind hajszál-egyforma hófehér lovakkal és díszes livréjű halottas-huszárokkal. És a halottvivő kocsi után ott haladt mindig ő is, gyászruhában, fedetlen fővel, a tisztes ősz hajával és sűrű könnyhullatással. Még a klérus legnagyobbjait is vele illett temettetni…”.

A város köztiszteletben álló, gazdag polgáraként a törvényhatósági bizottság tagja lett. Hat felnőtt kort megért gyermeke közül négy lassan belesimult a formálódó magyar nagypolgárság soraiba, amely létrehozta „a Körösparti Párizst”. Legidősebb fia Lajos előbb társként, majd apja 1907-es halála után önállóan vitte a vállalatot, 1911-től immár emeletes, Fő utcai házában.

A családi vállalkozásból kiszorult két kisebb fiú – Gyula (sz. 1866) és Emil (sz. 1868) – protestálásként már Weiszlovits névre váltott, tartalékos tisztként pisztolyt, kardot viseltek, apjuk fehér paripáival ellentétben fekete lovat tartottak, és élték a dúsgazdag arany-ifjak botrányokkal tarkított életét, amelyekkel a lapokban is rendszeresen szerepeltek: nőzéstől és mulatozástól párbajokon át a tiszti kaszinóból való kizárásig. A rapid asszimilálódás tipikus kísérő jeleként gyakran túllőttek a célon (ami miatt a polgárok tartottak tőlük) és még a korabeli dzsentri allűröket is lekörözték (ami miatt ezek lenézték őket). A debreceni közgazdasági akadémián szerzett diplomáikkal felvértezve az 1890-es évek elejétől földet béreltek a Csáky-grófok körösszegi és apáti birtokain és mintegy 2700 holdon gazdálkodtak. A nyarakat itt töltötték, télen apjuknál laktak a városban. Gyula 1897-ben az uradalom tulajdonosának gazdatisztjével akaszkodott össze, aki nyugalmazott katonatiszt volt. Előbbi vastag ostorral tanította móresre ellenfelét, míg a volt kapitány tőrrel szabdalta össze. Az ügy katonai bíróság elé került és a tiszti kaszinóból való kizáráshoz vezetett. 1902-ben ismét Gyula vívott majdnem halálos kimenetelű párbajt apjának vele szemben eljáró ügyvédjével.

Emil 1923-ban még saját Lajos bátyjával is összeveszett a nyílt utcán, majd előbbi sétapálcájával, utóbbi esernyőjével esett neki a másiknak. „Gyula bátyám” és „Emil öcsém” aztán a vendéglátásban próbált együtt szerencsét.1909-re anyjuk hathatós támogatásával megvásárolták két menetben a nagyváradi Fő utcán a korábbi barokk Rédey, majd Bethlen-palotát, aztán az emeletet historizáló stílusban felújítva luxusszállodává alakították át Park Hotel néven, ami 1915 márciusában nyílt meg, a földszinten bérbe adott üzlethelyiségekkel. Hatvan fényűző lakosztályt központi légfűtéssel, hideg-meleg vizes fürdőszobával kínáltak, velencei csillárokkal és tükrökkel, süppedős bukharai és szmirnai szőnyegekkel meg egzotikus indiai műtárgyakkal dekorálva, amelyeket Emil legendás indiai oroszlánvadászatain szerzett be. Domináns színként – természetesen – a lila uralkodott és még a külföldiek is csodálták. A virágos udvar mögött lóistállót, hintórészleget, gépkocsiparkot rendeztek be a vendégek minél teljesebb kényelmére. Vendégeik ott felejtett mandzsettagombjait akár éveken át is megőrizték és legközelebbi látogatásukon elegáns gesztussal visszaadták. Léhűtő életvitelükkel ellentétben, erősen őrizték a morált a hotelben: csak hivatalos házasok kaphattak szobát, vendéglőjüket rendszeres és szigorú ellenőrzés alatt üzemeltették, a magas üzleti béreket permanensen behajtották. Így érték el azt, hogy az 1928-as nagy gazdasági világválságban a konkurencia sorra csődbe ment, de ők sikeresen átvészelték a krízist.

A trianoni döntéssel járó 1920-as hatalomváltás éles cezúrát hozott életvitelükben. Emil addig a város törvényhatósági bizottságának tagja volt, utána az Országos Magyar Párt nagyváradi tagozatának helyi választmányában tevékenykedett. A népességi összeíráskor is magyarnak vallották magukat, mire a hatóságok „kaftános magyarnak” titulálták őket. Emil a román bürokrácia méltatlannak tartott rezsiemelése ellen protestálva – a tetemes anyagi veszteséget is vállalva – hosszabb időn át szüneteltette szállodája működését, ezzel a szellemes felirattal: „Adónyomorítás miatt zárva”.

Gyula később összetűzött egy román tiszttel, börtönbe került és kiszabadulása után nemsokára elhunyt. Emil megtagadta a román zászló kitűzését a hősök napján, ezért bíróság elé került és börtönre is ítélték. A Keleti Újság már 1923-ban „szeretetre méltó és feltétlenül bátor karakterű”-nek nevezte, de egy későbbi esemény szerzett neki országos hírnevet. A Pesti Napló 1927. dec. 8.-ai száma szerint a nacionalista és antiszemita román Vasgárda (Garda de Fier) nagygyűlése idején nem volt hajlandó kiadni hoteljét a követelőző fiataloknak, mondván, hogy „ez nem diákszállás”. Mire két vezetőjük bottal nekiesett a portásfülkében, ő tőrével védekezett, összeesett, majd vérző fejjel beosztottai a lakosztályába vitték. A két diák „A gaz zsidó megszúrt!” kiáltással heccelte fel utcán várakozó társait, akik betörték a vaspántos ajtót, törtek-zúztak, randalíroztak, mígnem egy járőröző román csendőr egy századnyi erősítést kért, fegyveres őrizettel vitték kocsin a zsidó kórházba, ahol előbb Fischer Imre főorvos műtötte meg 16 centis koponyasérülését, aztán agyvérzését is kezelték, így baloldali bénulása lassan javulni kezdett. Először a bulvárlapok halálhírét keltették, később állapotáról hitelesen, folyamatosan tudósítottak Budapest, Pécs, Debrecen, Temesvár és Brassó sajtóorgánumai. A katolikusok misét mondtak miatta, a zsidók és a reformátusok is imádkoztak érte.

Később Budapesten újabb komplikált műtéten esett át, de konoksága is késleltette gyógyulását. Amikor Bárdos László újságíró meglátogatta, éjjeliszekrényén érintetlenül álltak a dobozok és üvegcsék, inkább jeges tömlővel enyhítette fejfájását. Orvosai a szálloda zavartalan működését biztosító szüntelen fáradozását is nehezményezték. A városi legenda szerint az 1940-es bécsi döntés nyomán, Horthy bevonulásakor a magyar trikolórra utalva, istállóját pirosra és zöldre festtette Baba nevű fehér lova számára, aminek aranyozott patkó készletet is ajándékozott, de később ez sem mentette meg a deportálástól. A német megszállás után nem engedte át szállodáját parancsnokságuk számára, ezért gettóba, majd lágerbe került. Amikor nem köszönt előre egy német SS-tisztnek – mondván, hogy ez sehol sincs előírva – a 76 éves öregembert ott helyben agyonverték.

Erre rímel az az igaz történet, amelyet a matuzsálemi kort megért Horváth Imre (1906-1993) nagyváradi költőtől hallottam. Ő eleinte napilapoknál robotolt, hírfejtől riporton át tárcaírásig mindent elvállalt. 1932-től közölte rendszeresen verseit is, ezért Baumgarten-díjat kapott, és azután szabadúszóként élt, nagyon szerény körülmények között. 1938-tól ért pályafutása csúcsára, híressé vált négysorosaival, majd kétsorosaival és aforizmáival. Ilyen volt a Boldog levél (1942) haiku: „Zölden fújt le a szél egy levelet. Boldog levél! – holtig reménykedett.” A gyenge idegzetű költőt a háború borzalmai annyira megviselték, hogy sokáig a nagyváradi idegklinikán kezelték, amint arról A sárga ház (1946) versciklusában is beszámolt. Mivel Babó nagynéném a Kórház-utcában (Str. Spitalului) lakott, hetenként jártam arra, de még a másik oldalról is félve pislogtam az okkerre meszelt, dombon magasodó monumentális, eklektikus műemlék rácsos ablakaira, ahol néha hálóinges alakok jelentek meg, artikulálatlan rikoltozással.

Horváth Imre 1948-tól  „önként és dalolva” aktív politikai agitációt vállalt, őszinte meggyőződésből, az ő békeharcos és hazafias versei szerepeltek leggyakrabban az ünnepi műsorokon, akár tömegdal feldolgozásban is. Ilyen például a Neked tiszteleg négysorosa: „Királyság volt, ma népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket! / A réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg”. 1951-ben elkötelezett munkásságáért állami díjat kapott. Alig múlt ötven, amikor már az erdélyi magyar irodalom „nagy öregjeként” emlegették. Imre bácsit az örmény származású Jakobovits Miklós fiatal festő barátom révén ismertem meg, akit élettársával, Jankovich Margittal saját fiúkként kezeltek.

Margit néni a szelíd és élhetetlen költő éles ellentéte volt: a sértésig is szókimondó, agilis nő két lábbal állt a földön, a kiemelt nyugdíj kezelésétől, a gyógyszerek adagolásától a kéziratok leadásán át az interjú határidők egyeztetéséig mindent intézett és mindig, mindenütt jelen volt. Róla szólt a Margit versek kötete. Asztaltársaságukhoz tartozni megtiszteltetést jelentett. Egy ilyen alkalommal mesélte Imre bácsi, hogy amikor a harmincas évek végén az egyik Weiszlovits-féle lila házban lakott (ami a második világégés után, a történelem fintora során a proletár puritánságú román nőszövetség helyi székháza lett), ő, a szürkeruhás szellemi robotos napi, Fő utcai sétáján gyakran szembe találkozott az elegáns, dúsgazdag Weiszlovits-fiúkkal, akik már messziről, zsirardi kalapjaikat megemelve köszöntötték. Azt hiszem, ehhez minden kommentár felesleges… A Park Szálló (Hotel Parc) pedig frissen restaurálva ma is a város egyik ékessége és tovább őrzi a Weiszlovitsok emlékét.