Valamit jól kellett, hogy csináljak

Marianna D. Birnbaum, született László Daisy, Los Angelesben élő irodalom- és kultúrtörténész, az University of California Los Angeles (UCLA) professzora, húsz évig a CEU vendégprofesszora. Tanulmányainak fő témája a közép-európai kultúra a 15-16. században. Janus Pannoniusról, Gracia Mendesről, Fromet Mendelssonhról, de Radnóti Miklósról is írt angol nyelven monográfiát. Doktori disszertációját Elek Artúrról 1969-ben az MTA jelentette meg. Közel négy évtizedig tanított magyar irodalmat és összehasonlító folklórt a 16. századtól napjainkig. Számos magyar íróról közölt tanulmányokat európai és amerikai világirodalmi folyóiratokban. Kilencvenedik születésnapját Pécsett ünnepelte. Ebből az alkalomból beszélgettünk életéről, tudományos és szépirodalmi műveiről.

– Az Emlékalbum 1944-ből című kötetedből kiderül, hogy irigylésre méltó kisgyerekkorod volt, jó anyagi körülmények között, igazi jó nevelést kaptál. Nyelveket tanultál, balettoztál, korcsolyáztál, teniszeztél. Mennyit érzékeltél ebből?

– Csak egy kutya hiányzott. Lehet boldog egy gyerekkor kutya nélkül? Azt a kritikátlan szeretetet, amit a szüleimtől megkaptam, egy négylábúban is meg akartam találni.

– Az Apu című életrajzi könyvedben a halálosan beteg apa magnóra mondja lányának emlékeit, életét, megaláztatásait, üldöztetéseit, és hogy hogyan tudott mindig előre jutni, talpra állni. ”Valahol olvastam, hogy egy apa mondta, hogy a gyereke szíve egy második szív, ami az ő mellében a sajátja mellett dobog. Én is így voltam veled, de ezt sohasem tudtam kimondani”. Szeretetteljes, harmonikus kapcsolat lehetett a tietek.

– Például azt játszottuk, hogy én vagyok az inasa. Amikor mentek valahova, akkor vittem neki a cipőjét, zokniját, és kaptam érte egy nekem komolynak számító összeget. Csak később tanultam meg, hogy akit szeret az ember, azt nem pénzért szolgálja ki.

– A nevezetes Sziget utcai elemi iskolába jártál, és épp a Szombatban jelent meg, hogy az elveszett gyerekkor után társaiddal hogyan találtatok ismét egymásra.

– 2002-ben találkoztunk újra, hogy felelevenítsük az együtt töltött éveket. Beszélgetés közben az egyikük azt mondta: „Nem is tudtad, hogy a háború után mennyire irigyeltünk!” Nem értettem és azt válaszoltam: „Miért irigyeltetek volna, a háború után már igazán nem voltunk olyan gazdagok.” Azt felelte: „Mert a szüleid mind a ketten megmaradtak.” Borzasztó élmény volt. Erre akkor örökre megtanítottak. Budapest tele volt árva vagy félárva zsidó gyerekekkel. De 1945 után mi sem beszéltünk egymás között a történtekről. Vannak események, amelyeket nem lehet túlélni. Az ember megpróbál nem gondolni rájuk, de valójában uralják az életünket.

Egyszer Danilo Kis azt kérdezte tőlem, hogy minek tartom magam? Hát zsidónak. Visszakérdeztem, hogy maga? Azt mondta: „Nemrégiben még azt hittem, én vagyok az egyetlen jugoszláv író, de ma már tudom, hogy halandó vagyok”.

– A könyveidből kiderül, hogy a háború alatt egy befalazott pincerészben bujkáltatok több mint hat hétig.

– A nagybátyámék házában voltunk befalazva a pincében, és csak egy ott felállított tábori WC falának egyik elmozdítható tégláján keresztül volt kapcsolatunk a külvilággal. Öten voltunk, mindenkire egy kis szelet margarinos kenyér jutott naponta, így állandóan éhesek voltunk. Az ostrom alatt ez a védett állapot megszűnt, mert a pince megtelt menekültekkel, és már nagyon kellett vigyázni. Bár addigra az emberek annyira fásultak voltak, hogy nemigen figyeltek oda, hogy mi hallatszik a fal mögül.

– Az Apu című könyvedben van egy megrendítő mondat, hogy gyerekként úgy érezted akkor, hogy a szüleid nem tudnak megvédeni.

– Ennél borzalmasabb egyetlen gyerekkel sem fordulhat elő, hogy rájön, hogy a szülei ugyanolyan kiszolgáltatottak, mint ő, hiába nagyobbak nála, mégsem tudják megvédeni.

– Ez a trauma egész életedben végigkísért?

– Csak 1944-ben éreztem úgy, hogy magamra vagyok utalva. A szüleim mindig segítettek. A háború előtt egy tökéletes családban éltem, az imádott nagyszüleimnél Komáromban töltöttem a nyarakat. Az ő elvesztésük a trauma, hogy elhurcolták, megölték őket. Az 1944-es év életem legfontosabb éve volt. Akkor ért véget a gyerekkorom, és az akkori életem meghatározta a későbbi évtizedeket. Amikor bejöttek az oroszok, január 17-én eljutottak a Katona József utcába is, és végigkopogtatták a falakat, így megtaláltak bennünket. Keveset még várni kellett, de aztán hazamentünk a Pozsonyi útra. A lakásunkra nagyon vigyáztak, legalább ötvenen laktak benne. Bementünk ötvenharmadiknak. Lassan aztán minden kitisztult. Apámnak vastelepei voltak, 1948 előtt rendszeresen utazott vásárolni az államnak, kilőtt tankokat vett meg, részt vett az újjáépítésben. Aztán államosították.

 – Az egyetemet még Budapesten végezted.

– Osztályellenségnek számítottam, de az országos tanulmányi versenyen harmadik lettem, ezért felvettek. Magyart és latint szerettem volna tanulni, de magyar-angol szakra sikerült bejutnom. Az első osztott díj volt, Fehér Ferenc kapta és Gyepes Mihály barátom.

– Konrád Györggyel is együtt jártatok egyetemre. Ő valahol említette, hogy sokat vitatkoztatok és te okos, nagyszájú lány voltál.

– Nagyon sokat sétáltunk az egyetem környékén, az utcán, az Erzsébet szobornál körbe-körbe, ahol nem tudtak lehallgatni bennünket. Fehér Ferenccel együtt, aki szikrázóan tisztességes ember volt, hármasban, állandóan politizáltunk. Konrád György mindig régi nevemen, László Daisynek dedikálta a könyveit. Életem legnagyobb bókját tőle kaptam, hogy azért írja úgy évtizedekkel később is, „mert László Daisy egy fogalom volt”.

– Aztán 1956-ban elmentél az országból.

– Még egyetem közben férjhez mentem, és a férjemmel beleestünk abba a lázba, sokakkal együtt, hogy nem maradunk Magyarországon. A menekült a lábával szavaz, mi hason csúszva mentünk ki. A Hét évszázad magyar verseit vittem magammal. Ha rajtam múlt volna, akkor valószínűleg Angliát választom, de tekintve, hogy a férjemnek nagy családja élt Kaliforniában, fel sem merült más lehetőség. A szüleink három hét múlva követtek bennünket.

– Hogy sikerült végül Los Angelesben otthonra találnod, hogy folytathasd azt, amit itt tanultál?

– Először két évet dolgoztam egy hotelban, egy gazdasági menedzser mellett. Az nem nekem való volt. Bennem sok minden van, de üzleti érzék egyáltalán nincs, és nem szeretem, ha megmondják, hogy mit csináljak. A végén a főnököm már azt mondta nekem egyszer: „Egy szívességet kérek, idegen előtt ne ordítson velem”. Számoltam a napokat, hogy elkerüljek. Abban a pillanatban, amikor lehetett, visszamentem az egyetemre, elvégeztem a könyvtár szakot, és akkor mesterfokozatot kaptam. Így felvettek könyvtárosnak és onnan mentem át először bibliográfusnak és közben írtam a disszertációmat. Summa cum laudéval Budapesten védtem meg. Én voltam az első külföldi 1967-ben, aki Magyarországon doktorált. Aztán elkezdtem emelkedni fölfelé a szamárlétrán. Tíz évre rá már professzor voltam, és ma sem nyugalmazott professzor vagyok, hanem Research Professor.

– Apádról külön könyvet írtál, anyádról a Láthatatlan történetekben egy kisregényszerű hosszabb novellát.

– Akkor még csak el akartam mondani. Még nem értettem egészen, hogy vannak olyan dolgok bennem, amiket ki akarok írni magamból. A kutatómunkámban hónapokat, heteket töltöttem az archívumokban, hogy például két kézírást összehasonlítsak. Szüleim története, már nem tudományos munka, nincs kötöttség, nagyobb az írói szabadság. Viszont minden szava igaz. A fikció talán az összeállításban van, hogy hogyan kerülnek a gondolatok egy helyre, és milyen formában jelennek meg. Tulajdonképpen, nem magamról akartam írni, hanem a szüleimről.

– Új formát találtál ezekhez a könyvekhez. Az apa egy magnószalagról mesél a lányának, a Mici forgatókönyve főhőse, az anya pedig kómában van, és azt hiszi a környezete, hogy nem érti, hogy mi történik körülötte, és a belső gondolatait írod meg. Tulajdonképpen mindkét könyvben tökéletesen benne vagy, de elég szigorúan ítéled meg saját magadat.

– Az emberben rettenetes gyónási vágy ég arról, hogy elmondja, hogy hol csinálta rosszul. Amit rosszul csinált, azzal nagyon nehéz szembenézni. Különösen, ha a szüleiről van szó.

– A Mici forgatókönyvében az anya látja a papírlapot, amire az van írva: „Szeretlek. Szorítsd meg a kezem, ha érted.” Az anya meg tudná szorítani a lánya kezét, de nem mozdul. A Gólem Színház Szorítsd meg a kezem címmel, nagy sikerrel játssza a szüleidről szóló regény és novella alapján készült színdarabot. Milyen érzés színpadon látni a mamáddal való kapcsolatodat?  

– Magamat kevésbé ismerem föl, mert persze, hogy árnyaltabban látom magamat, mint ahogy ott megjelenik. Ami nem azt jelenti, hogy rosszul játszanak, hanem mert az az én ügyem. Azt nem tudom elmondani, hogy Egri Márta milyen csodálatosan játssza az anyámat, egy ismeretlen szimbiózis van közöttük. Az utolsó jelenetben, amikor megjelenik egy kosztümben, mintha az anyám ugyanolyan valódi ruháját viselné.

– Eszerint valami misztikus viszony köt az előadáshoz.

– Apám 1944-ben Csomádon együtt volt az országúton egy, a nála csak két évvel fiatalabb, de egészséges fiatalemberrel. Apám súlyos cukorbeteg volt, és egy keretlegény megmondta neki, hogy aznap délután kivégeznék, a többi beteggel együtt. Felajánlotta, hogy bilincsbe veri, és hazahozza Budapestre. Apám azt felelte, hogy hetek óta együtt menetel egy társával, akinek nincs pénze, de ő kifizeti helyette is. A keretlegénynek mindegy volt, vállalta, hogy kettőjüket hozza Pestre, de a fiatalember azt mondta, hogy ő nem nős, egészséges, kockáztatja, hogy marad. A háború után, mire apám magához tért, a fiatalember, Egri István már színházigazgató volt, és apám meglátogatta. Nagyon örültek egymásnak. Akkor Egri már megnősült, volt két kislánya. Egyikük Egri Márta, aki az anyámat játssza. Nem én hívtam a szerepre, a bemutatón találkoztunk. Emlékezett rá Márta is, hogy ő is hallotta ezt a történetet. Ez egy csoda, nem? Hátborzongató.

– A darabban, az anya gesztusai olyanok, mintha te lennél. Hasonlítottak ennyire egymásra?

– Nem tudom megmondani. Most hasonlítunk, az biztos, a hangunk állítólag egyforma volt, a telefonhangunkat összetévesztették.

– A darab és a novella is egy kórházban játszódik. Anyád a valóságban is kómában fekvő beteg volt?

– Ez egy amerikai rémregény. Anyám úgy került kómába, hogy leütötték és a táskáját nem akarta odaadni. Amikor ez történt, még nem volt gyakori, hogy embereket nyílt utcán leüssenek, kiraboljanak. Ez most egyre általánosabb.

– Amikor elkezdted az egyetemi pályafutásodat, akkor megalapítottál egy magyar tanszéket, és elkezdtél magyar írókkal foglalkozni. Például Nádas Péter műveit ismertetted meg a hallgatóiddal, és az Esterházy fordítói szemináriumodon az író is részt vett. Egyik kötetedben olyan emberekről, előadókról is írsz, akik a te meghívásodra mentek az egyetemre. Foglalkoztál kifejezetten amerikai zsidó irodalommal is?

– A II. világháború utáni évtized az amerikai irodalomban a főleg New York-i zsidó íróknak az évtizede volt. Ebbe a csoportba tartozott például Isaac Bashevis Singer, Saul Bellow, Bernard Malamud, Norman Mailer, Philip Roth, Joseph Heller, Artur Miller, E. L. Doctorow és sokan mások, akik az amerikai városi irodalom egy fajtáját képezték. Származásuk és irodalmi stílusuk szerint egyaránt a zsidó hagyományokhoz kötődtek. A zsidó-amerikai irodalom legfontosabb témája a zsidó identitás, és annak megőrzése a modern Amerikában.  Az az érdekes, hogy a magyar irodalmat azok a hallgatók, olvasók értik meg, akik William Faulkner műveit ismerik. Akik a feudális gondolkodásmódot értik Faulkner regényeiben, ami a magyar irodalomban kritikai ábrázolásban jelenik meg.

– Könyveidben egyre inkább zsidó származású nőkkel foglalkozol. Külön tudományos munkát szenteltél Gracia Mendes hosszú útja címmel egy különleges gazdag özvegynek, aki portugál származású volt keresztényként élt, de titokban zsidó maradt. Gracia főszereplő, de a többi nő tulajdonképpen mellékszereplő, köztük Gracia Mendes saját lánya is, akiről egyik novelládban írsz. A Láthatatlan történetek hat női sors bemutatása. A férfiak irányította világban vajon miről beszélt volna Moses Mendelssohn felesége, ha lett volna rá lehetősége, vagy a Rigoletto Gildája védőbeszédében miről szólna.

– Annak a többéves kutatásnak az eredménye a Gracia Mendes hosszú útja című könyvem, melyet ennek a fantasztikus asszonynak az életéről folytattam. De egész életemben zavart az úgynevezett tudományos munkában az, hogy az ember csak azt tudja leírni, amit be tud bizonyítani. Amit érzek, azt nem lehet leírni. Tudom, hogy Mendes egy gonosz, önző nő volt, de az nem számít. Minél többet gondolkozom ezeken az életeken, rájövök arra, hogy a női tehetséget, évezredek óta elnyomták. A fundamentalista vallásoknak is ez az alapjuk, hogy a nőket igáslónak, rabszolgának tekintik.

– A saját identitásodról egy régebbi interjúnkban beszéltünk. Azt mondtad akkor, hogy magyar származású zsidónak tartod magad, igazából kozmopolita vagy, a házad az otthonod, a magyar, amerikai, svéd barátaid a nemzeted. Magyarország a múltad és Izrael jövője az aggodalmad. Ide tartozik az Apu egy megrázó mondata, hogy „mi elmenekülhetünk, de az antiszemitizmus utánunk jön”.

– Ez így van, mert az antiszemitizmus a legkényelmesebb előítélet, mindenre rá lehet húzni, minden generációra, és össze lehet keverni a kettőt, egy országot és a népet. Kinek jutna eszébe megnézni, hogy mi van például a Vatikánban és abból megítélni Olaszországot.

– Visszatérve a Konrád Györggyel való sétáitokra. Írtál róla, hogy egy alkalommal azt a kérdést vetetted fel, hogy „a tömeges kivégzésekkor, amikor az első sort már levetkőzve belelőtték az előre megásott gödrökbe, vajon miért vetkőzött le a második sor?”

– Saul Friedländer professzor kollégámnak említettem a kérdésemet, és ezért ő szemináriumon dolgozta fel diákjaival ezt a témát.  A végén azt állapították meg, hogy az nem úgy van, mintha a munkaszolgálatos rabok a kaszinóból jönnének. Akikkel ez történik, az életből kizárt, emberi formájukból elvonatkoztatott emberek. Mint a bábok, úgy vetkőznek le, nem mint emberek.  Ebben lehet, hogy van valami és talán válasz erre.

– Könyveidet több nyelvre lefordították. A magyar olvasók előtt neved összefonódott Esterházy Péter nevével. Három közös művet és egy interjút szenteltél az ő munkásságának. Kapcsolatotokról, együttműködésetekről ő maga is írt. Az Esterházy kalauz bővített kiadásának egyik levelében arra kér, írjál neki a tengerről. Zárójelben hozzáteszi, hogy „Tudom, hogy tudja, kihasználom”.

– Mindenkinek kell egy zsidó anya. Nem vicc. Ő nem tudta kimutatni, hogy szeret engem. Mi nem ajándékoztunk egymásnak. Mikor már nagybeteg volt, a születésnapomra a legízléstelenebb, piros-fehér-zöld, szív alakú, posztó gombostűtartót kaptam tőle. Ő pontosan tudta, hogy ez olyan ízléstelen és olyan giccses, hogy eltakarja azt a tragédiát, hogy rövidesen meghal, és még annyi mindent írhatott volna.

– Töretlen energiával, lendülettel most is dolgozol. Tanulmány, regény, milyen mű készül?

– A készülő kötet munkacíme, Történetek nőkről háborúban és békében. Novellákat írok nőkről, életükről, döntéseikről, sorsukról.

– Komoly életművel a hátad mögött, gondoltál valamiféle számvetésre, mi az, amit másképp csinálnál, mi az, amit sikernek tartasz?

– Nagyon sok mindenről máshogy döntenék. Életem egyetlen igazi sikere a (mostoha) gyerekeim. Azt a szeretetet, azt a gondoskodást, azt az aggodalmat, ahogyan ők velem viselkednek, azt nem lehet elmondani. Másképp nem így lenne, valamit jól kellett, hogy csináljak.