Vajda Mihály: Heller Ágnes kettős identitása

Írta: Vajda Mihály - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika

Heller Ágnes magyar zsidó volt. Számomra mi sem természetesebb, mint hogy lehet egyszerre magyarnak is, zsidónak is lenni. S nem azért, mintha az előbbi a nemzeti, az utóbbi a vallási hovatartozást jelentené.

Vajda Mihály és Heller Ágnes

Ha ez lenne a helyzet, senki nem vonná kétségbe, hogy lehetséges. Csakhogy a mi időnkben többnyire nem erről van szó. Mert lehetséges nem vallásos zsidónak is lenni, s ez esetben a dolog már nem ilyen egyszerű. Alig-alig akad zsidó Magyarországon, aki „Mózes hitű magyarként” tekintene magára. Ma már a „magyar zsidó” kettős identitásra utal, aminek a lehetőségét távolról sem mindenki tekinti természetesnek.

Hosszú-hosszú ideig fel sem merült bennem, hogy ez a fajta kettős identitás ne lenne lehetséges. Pontosabban nem vettem észre, hogy a „magyar zsidónak” lenni: kettős identitást jelez. Valamikor azonban, már a rendszerváltás után, a kilencvenes években találkoztam két magyar származású izraeli fiatalemberrel, akik a beszélgetés során kerek perec feltették nekem a kérdést – magyarul persze, héberül nem tudok –, hogy én most magyarnak vagy zsidónak tekintem-e magam. Mit sem sejtve válaszoltam nekik: mindkettőnek. Mire nekem támadtak, hogy ez nem lehetséges; igenis döntsem el, hogy mi vagyok. Én is mérges lettem, s kikértem magamnak, hogy már megint mások akarnak az identitásom felől dönteni, s ezt én nem tűröm. A vita – és egyáltalában a beszélgetésünk – ezzel véget is ért, nem tudtunk dűlőre jutni egymással.

Elnézést kérek az olvasótól, hogy egy hónappal szeretett barátnőm, Ági[1] halála után, a magam történetével hozakodom elő, de – ha jól sejtem – ezzel a történettel indult el bennem az a gondolkodási folyamat, melynek eredményeként fontossá vált a számomra, hogy tényleg lehetséges-e ez a kettős identitás, ami, azt hiszem, Ági számára is magától értetődő volt. Bizonyára nem véletlen, hogy a temetésén Frölich főrabbi Ági magyarságát is, zsidóságát is hangsúlyozta. A kérdés tehát: Lehetséges-e egyszerre magyarnak és zsidónak lenni? Én – Ági is így volt ezzel – egyként érzem magam magyarnak és zsidónak. Ezek után miről beszélünk? Sok mindenről, ha gondolkodó, magunkra reflektáló emberek vagyunk, s nehéz lenne kétségbe vonni, hogy Ági az volt.

Nem olyan egyszerű identitásunkat pontosan meghatározni (ami természetesen valami alapvetően más, mint érzésszerűen viszonyulni hozzá). Hannah Arendt, akivel szemben Ági az idők folyamán egyre kritikusabb volt[2], az identitást alapjában három tényezőre vezette vissza. Miféle identitást? – kérdezhetné valaki teljes joggal. S ha erre – igen rossz lelkiismerettel – azt válaszolom, hogy hát a „nemzeti identitást”, akkor bajban vagyok. Máris állást foglalni látszom a zsidóság kérdésben. Mintha azt mondanám, hogy a zsidóság is egyfajta nemzeti identitás, nemzeti hovatartozás. Holott én ezt egyáltalában nem gondolom.

Jön egy újabb történet. Megint elnézést kérek Ágitól és az olvasótól. Utazom egy jeruzsálemi városi buszon. A távolsági buszok pályaudvarán kell leszállnom, de fogalmam sincs, hol van az, mikor következik. Kérem angolul a mellettem ülő marcona katona-lányt, lenne olyan szíves, és szólna, amikor a buszpályaudvar következik. Mintha nem hozzá szóltam volna, meg se rezzen. Úgy látszik, nem tud angolul, bár ezt is jelezhetné valahogy. Na, mindegy. A mögöttem lévő sorban ül egy hasonló katona, csak a nemi identitása más, azzal sem jutok semmire. S ekkor a busz hátsó részéből előre szalad egy öregecske pár, s elképedten szól hozzám: „Why do you ask them?” Nos, ekkor megértettem: a két katona izraeli nemzetiségű, valószínűleg nincs is más identitása. A két öreg meg, bár izraeli, de zsidó is. Úgy zsidó, ahogy én, a nem-izraeli. Szóval nem egyszerűen nemzeti identitás. Jaj, már megint bajban vagyok.

De lássuk először Arendtet. Az identitást illetően három mozzanatot különböztet meg. Az első a nyelv és a kultúra (a szó szűkebb értelmében). Ezen kulturális elem nélkül nehéz lenne egyáltalában identitásról beszélni, legalábbis az Óvilágban. (Amerikában, az Államokban nem kell tudnod angolul ahhoz, hogy amerikai legyél. Ezért vannak a hirdetések spanyolul is.)  Egy másik mozzanat a politikai identitás, melynek két oldala van, az egyik az állampolgárság, ez formális viszony. A másik az egyed nem-formális viszonya a közösséghez. Ennek leghangsúlyosabb eleme a közösség sorsáért való felelősség érzése. (Csak úgy mellesleg: az amerikai identitást szerintem egyedül ez dönti el, megeshet, hogy az ausztrált is.) A harmadik mozzanat, amit én történelmi identitásnak neveznék. Csakhogy ezt is kétféleképpen érthetjük. Vajon az én történetemről van szó (kik a felmenőim, családfa), vagy annak a közösségnek a történetéről, amelyhez tartozom, s amellyel azonosulnom kell, vagy amelyhez az azonosulást a közösség megköveteli?

Megpróbálom az arendti kritériumok alapján tisztázni Ági identitását (identitásait). Lehet-e neki (vagy általában bárkinek) a fenti kritériumok alapján kettős identitása? Vagy – mert ez is lehet – talán baj van ezekkel a kritériumokkal? Önmagukban biztos nem, de ahogy már jeleztem is az amerikai és ausztrál identitás kapcsán, a három együttes megléte nem feltétlenül szükséges egy személy nemzeti identitásának meghatározottságához. Olyan valakinek az esetében, aki „óvilági” illetőségű (van ilyen? micsoda marhaság!) az első kettő talán magától értetődő (biztos ez?), a harmadik a probléma. De visszatérek az első kettőhöz. Ági nem tudott sem héberül, sem jiddisül, a legkevésbé ladinóul. Beszélt számos modern európai nyelven, de azért leginkább az anyanyelvéhez, a magyarhoz kötődött. S a kultúrájának meghatározó eleme a magyar volt. Politikailag meg leginkább a magyar helyzet izgatta, a magyarországi politikai problémákra figyelt oda leginkább, s írásban-szóban is legfőképpen azt elemezte. Leginkább akkor hallatta a hangját, ha a magyar politikával volt baja. Magyar volt hát, még ha a holokauszt után hosszú ideig képtelen volt is másokkal együtt énekelni a himnuszt.

Megint kénytelen vagyok magamról szólni. Hogy volt ezzel a későbbiekben Ági, azt ugyanis nem tudom. Nem beszélgettünk erről. Számomra semmi problémát nem jelentett a magyar történelemmel való azonosulás mindaddig, amíg a magyar politika mai urai nem fogtak hozzá a történelmi emlékezet radikális átalakításához. Az elmúlt tíz évben viszont – amikor már egyre inkább egy torz emlékezetkultúra jellemzi az országot –, egyre kevésbé tudok azonosulni a magyar történelem hivatalos értelmezése által áthatott emlékezetkultúrával. Ettől azonban még határozottan magyarnak érzem magam, ha a nemzeti hisztériától undorral fordulok is el. Azt hiszem, Ági ugyanígy volt ezzel; ezért nem is volt szükségünk rá, hogy beszéljünk róla.

A zsidósághoz való történelmi kötődés azonban más jellegű – nálam legalábbis. Karl Jaspers írja egy levelében Arendtnek: „Hogy mi az, hogy valaki zsidó, az világosabbnak tűnik számomra, mint az, hogy mi az, hogy valaki német. A zsidóság nem más, mint a bibliai vallás és az isteneszme, valamint a szövetség eszméje: ezek nélkül, nekem úgy tűnik föl, a zsidó megszűnik zsidó lenni.” Arendt válasza: „Ami meg a zsidókat illeti: Magának mindabban, amit állít, történelmileg igaza van. Ennek ellenére fennáll az a tény, hogy számos zsidó, hozzám hasonlóan, a vallás szempontjából teljesen független a zsidóságtól és mégis zsidó.”

Ha itt egyetértek Arendttel – márpedig egyetértek –, akkor válaszolnom kell tudni arra a kérdésre, hogy mit jelent ez a „mégis zsidó”. Megpróbáltam már többször is. Tulajdonképpen mindig arra jutottam, hogy a magam zsidósága a kelet-európai diaszpóra zsidóságának történetével való azonosulás, beleértve ebben természetesen a holokausztot is. Azonosulás azzal a kelet-európai zsidósággal, amely minden vele szemen támasztott nehézség – s gyakorta több mint nehézség – ellenére is megpróbál fenntartani és tovább építeni egy olyan magaskultúrát, amely része a befogadó nemzet sajátos nemzeti kultúrájának, de szembehelyezkedik annak szűkösségével, provincializmusával és a környező nemzeti kultúrákkal szembeni fenntartásaival, gyakorta ellenségességével.

Ez természetesen Ágit is jellemezte, mintha azonban az utóbbi évtizedekben talán arra hajlott volna, hogy Jaspers-szel értsen egyet. Hogy zsidósága nem pusztán a nemzeti korlátoltsággal való szembenállásra, hanem igenis a bibliai vallás és az isteneszme, valamint a szövetség eszméjére is épült volna. Azért olvastam újra, egyiket-másikat éppen először, az utóbbi évtizedekben született zsidó tárgyú Heller Ágnes publikációkat, hogy ezt a sejtésemet igazoljam magamnak.

Erre a „nem pusztán… hanem is” megfogalmazásra ilyen egyértelműséggel sehol nem leltem, ennek ellenére nagyjából igazolva láttam a benyomásomat. A zsidó tárgyú esszék és könyvek sokasága önmagában ezt persze nem igazolja. Hányan vannak olyan nem zsidó – eredetüket tekintve nem zsidó – szerzők, akik szinte egész életüket ilyen írásoknak szentelték – talán éppen annak reményében, hogy a modern zsidóság és kereszténység közelebb kerülnek egymáshoz. Ági is ebben reménykedett, legalábbis egy időben. „A zsidó Jézus feltámadása” című nagyszabású esszéjében ezt a reményét meg is fogalmazta. Aztán mintha elhalványult volna benne ez a remény. Egy másik nagyszabású esszéje, A „zsidókérdés” megoldhatatlansága erről árulkodik. S abban a folyamatban, melynek során feladta a zsidó-keresztény ökumené lehetőségének reményét, valószínűleg közelebb került Jaspers gondolatához: a zsidósághoz hozzátartozik a bibliai vallás, valamint Isten és a szövetség eszméje. Hiszen a zsidókérdés azért megoldhatatlan, mert a zsidó – zsidó, más mint a többiek. Nem más Istenben hisz, a Tóra Istene a keresztény Isten is, s nem is a hite az, ami zsidóvá teszi, hanem a törvényhez való ragaszkodása. Itt persze újabb nehézségekbe ütközünk.

A mai világi zsidók többsége nem vezet kóser háztartást, felszáll a buszra szombaton is, sőt, még a legfontosabb zsidó ünnepeken sem megy el feltétlenül a zsinagógába, stb. Nincs itt azonban semmi nehézség. A törvény lényegét nem ezek a külsődleges előírások teszik. A törvény lényege a parancsolatok, s mit tesz isten, azokat sem tekinti többségünk egyformán fontosaknak. A lényeg, hogy szem előtt tartjuk őket, foglalkoztatnak bennünket, s meg akarunk felelni valaminek, ami a lényegük. „Minden zsidó valamilyen módon vallásos”, mondja Ági, mintegy mellékesen, A „zsidókérdés” megoldhatatlanságában.

Ha jól sejtem, erről van szó.

Lehet az embernek többféle identitása? Nagyon is. Volt nekünk Ágival egy közös barátunk, a Szankay Zoli. Valahol Erdélyben született, a háború előtt élt Magyarországon is, majd a háború után családjával Nyugatra ment, németül érettségizett, tovább követte szüleit Argentínába, ahol „forradalmár” lett, tanított Allende Chiléjében, a puccs után visszamenekült Európába, Németországban élt, ott ismerkedtem meg vele. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen minek érzi magát. Nézd, kulturálisan német vagyok. Politikailag dél-amerikai. De lelkem mélyén, érzéseimben magyar vagyok. Kívánságának megfelelően Aszófőn temették el, hogy mindig lelásson a Balatonra. Temetésén Ági is, magam is ott voltunk.

Jegyzetek

[1] Írásom további részében többnyire Ágiként emlegetem majd Heller Ágnest, ugyancsak furcsának tűnne a számomra több mint hatvan év barátság után Heller Ágnesnek nevezni Ágit.

[2] Hogy az itt tárgyalt kérdést illetően is, azt bizony az után sem tudnám megmondani, hogy a napokban átnéztem Ági zsidó tárgyú írásait.

támogatás