Utazások és megállások

Írta: Szunyogh Szabolcs - Rovat: Izrael, Külpolitika, Politika, Történelem

Izraelben az első, amit örömmel üdvözlök, a víz. Háromféle fontos izraeli vizet ismerek.

A Holt tenger

A Holt tenger csúszós, olajos, sós vize nekem a teremtés mérhetetlen erőit idézi. Hatalmas és jóindulatú; de ne is álmodjon senki arról, hogy uralhatja. Ebben a vízben nem lehet széles karcsapásokkal úszni, vagy vidáman evezgetve kajakozni ide-oda: a Holt tenger megtanít az erő tiszteletére. Itt az ember testközelből érzi Él Saddaj ölelését: Szodoma egyfelől, szövetség Ábrahámmal másfelől. Datolyapálmák két sziklagörgeteg-hegy között. A sívó pusztaság balra, Ein Gedi oázisa jobbra. Az Édenkert a sivatag közepén. Aki járt az ottani kibucban, tudja, miről beszélek: az Úr pusztít és teremt. Kezet nyújt annak, akit erre méltónak talál, szövetséget köt Ábrahámmal és Dáviddal: a nagyszerű és bölcs férfiakkal, akik tudtak harcolni és tudtak békét kötni, zsoltárokat szövegezni és csapásokat elviselni. És tudtak bölcsen tárgyalni az Örökkévalóval, aki szóba állt velük és meghallgatta őket. A Holt-tengeri táj, a fény ragyogása, a víz tapintása: az ember hanyatt fekszik a lassú hullámokon, csak lebeg a napsütésben és érzi a hatalmas Természet jó indulatát.

A másik a Kineret vize. Ez annyira könnyű és illatos, mint amennyire virágzó maga a táj, a Galil, ókori nevén Galilea.

A Kineret nem veszélytelen.

Ez mély tó, nem Balaton, mélysége 80-100 méter, sőt egy helyen a 140 métert is eléri, ha fúj a szél, bölcsebb csak a parton sétálgatni. Ez a víz ugyanakkor kedves. A Kineret partján készséggel elhiszi az ember, hogy járt erre egy pietista forradalmár, egy próféta, aki világvégéről, megbocsátásról, bűnbánatról, másképp-élésről tanított. És ez szép volt.

A Kinneret

Katasztrófa lett a vége. Nem lehet az élet valóságát nem létezőnek tekinteni, nem lehet azt tanítani: „Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet, hogynem az eledel, és a test, hogynem az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál? Kicsoda pedig az közületek, a ki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy araszszal? Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak és nem fonnak; de mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek füvét, a mely ma van, és holnap kemenczébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: mit igyunk? vagy: mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.”

Ez a tanítás, ez a gyönyörű tanítás volt a kudarc oka.

Ez az út, amelyik a keresztre vezet. A Jézussal vitatkozó farizeusok mást mondtak. Egyrészt igen: istenfélelmet, másrészt viszont bölcs belátást, életünk célszerű menedzselését. De a sors a számlát nem itt nyújtja majd be, hanem majd Jeruzsálem utcáin, amikor Jézus a „ne aggodalmaskodjatok”-eszme jegyében, felkészületlenül és átgondolatlanul politikai küzdelmekbe keveredik – itt, a virágzó Kineret, vagy bibliai nevén: a Genezáreti tó mellett az ember hajlamos egy pillanatra elmerülni a kapernaumi rabbi varázsos szavaiban. Ha szabad Jézust így nevezni; de hát az volt: egy kapernaumi rabbi. Túlradikalizáltan értelmezte a törvényt, és hitt idealista igazában. Igaz ember volt, akivel igazságtalanság történt. Nem egyedül a zsidó történelemben.

Tengerviíz sótalanítóüzem Izraelben

A harmadik víz, amiről írni szeretnék, a jeruzsálemi csapokból folyik. Ez nem olyan különleges, bár ízre és tapintásra ezer más víz közül megismerném, hanem azért fontos, mert van. Az Izrael Múzeum előtt épült egy többlépcsős szökőkút, vitát váltott ki. „Egy sivatagi városban esztétikai célra vizet nem pazarolunk!” Talán húsz, vagy harminc éve épült ez a kis mesterséges zuhatagocska: akkor még jogos volt ez a vita. Ma millió-közeli nagyváros Jeruzsálem és bőven van vize. Ma már nem váltana ki vitát egy szökőkút.

Valahányszor bemegyek egy fárasztó nap után a szállodai szobába, hogy lezuhanyozzak, amikor megnyitom a csapot, valami elégtétel-féle érzés kerít a hatalmába: „megcsináltuk”.

Azt mondom, megcsináltuk,

pedig én egy pesti kisgyerek voltam, amikor ők megcsinálták, mégis úgy érzem, mint ember, mint humanizmus-hívő, hogy ez a mi győzelmünk. Azt írta Theodor Herzl: „Ha akarjátok, nem mese”. Hát akartuk, illetve ők akarták, és mint látható, csakugyan nem mese, mert itt zubog a víz a kádban, a júdeai hegység kellős közepén, ahol márciustól októberig egy csepp eső sincs.

Miután átrepült a Földközi tenger felett, lassú billenésekkel óriás kört ír le a gép Tel-Aviv fölött. Általában tiszta az ég, jól látni a felhőkarcolókat, az autósztrádákat, a tengerbe mélyen benyúló hullámtörő-gátakat. Az óriási vas dübörögve ereszkedik, alattunk hátrafelé vágtat a vörös föld, már közelről látszanak az autók és villanyvezeték-oszlopok, aztán egy zökkenés, egy ugrás, és felcsap a taps: megjöttünk. Bemondják héberül, bemondják angolul, maradjunk a helyünkön, ne kapcsoljuk ki az övet, persze sokan rögtön felállnak, elkezdik leszedni holmijukat a felső csomagtartóból. Ha valamikor, ilyenkor elfog a klausztrofóbia. A keskeny középső folyosó zsúfolásig tömve emberekkel, esély sem lenne a menekülésre, ha valami történne, de nem történik semmi. Egy alkalommal pont mellettem ült a légimarsall, akkora volt, mint egy konyhakredenc, és bőrdzsekit viselt a hőségben, gondolom, hogy legyen, ami eltakarja a pisztolyát. Vagy a kis kézi gépfegyverét, nem tudom, milyen szerkezetet hordott a hóna alá csatolva.

Valószínűleg mindenki rosszul érzi magát, ha bizalmatlanul, gyanakvóan ide-oda tekingető, állig felfegyverzett katonák veszik körül, ujjukat lövésre készen a ravaszon tartva. Izraelben ezt másképp érezni. Én itt tapasztaltam meg először az életemben, hogy annak a szónak: „katona” – lehet pozitív értéktartalma. Amikor 1968-ban teljesítettem „minden magyar állampolgár legszentebb kötelességét, a haza védelmét”, én is pontosan tisztában voltam azzal, hogy nem a hazát védjük, hanem alkoholista tisztjeinknek kiszolgáltatva valahogy kibírjuk ezt a tizenegy hónapot, egy rosszul felszerelt, elavult szerkezetű, abszurd célokat hangoztató operetthadseregben, ahol azért akár meghalni is lehet. Mint ahogy sokan meg is haltak a szervezetlenség és fejetlenség miatti balesetekben, vagy öngyilkosok lettek a megalázások miatt, és hírek terjedtek arról, hogy itt meg ott egyszerűen megöltek egy-egy fiút a parancsnokaik, azután eltussolták az esetet. Azt, hogy egy katona valóban a lakosság védője lehet, azt én a damaszkuszi kapunál tanultam meg, amikor egy nagy csattanás hallatán (talán felborult a bazárban egy élelmiszerszállító kézikocsi) az emberek befutottak az ott álldogáló két katona mögé.

A légimarsall ideges volt.

Nem tetszett neki, hogy az utasok már akkor felkeltek a helyükről, amikor még nem lett volna szabad, és a repülőgép korábban jól átlátható belső tere a hirtelen támadt tömeg miatt zűrzavarossá vált. Felállt a helyéről, egy határozott, talán azt is mondhatnám, udvariatlan, goromba mozdulattal arrébb lökte a folyosón szorongókat, helyet csinált magának és körülnézett, jobbra-balra, aztán megnyugodott és csak állt, mint egy oszlop. És senki sem emelt kifogást, senki sem méltatlankodott, egy pillanat alatt nyilvánvaló lett a helyzet, és az utasok természetesnek vették azt. Izraelben a lakosság úgy gondolja, a fegyveres erők értük vannak, nem ellenük, furcsa élmény volt ez a kelet-európai tapasztalatokkal érkezőnek.

*

A Dália kibuc részben magyar alapítású. Eredetileg két kibuc működött itt, ezeket később egyesítették, az egyiket németországi, a másik romániai és erdélyi alijázók hozták létre, akik már otthon azért folytattak mezőgazdasági tanulmányokat, hogy azt itt, Galileában, a Karmel hegy mögötti síkságon hasznosítsák. A legalaposabb tudás sem ér azonban sokat, ha a termőföld használhatatlan, mert tele van kövekkel, lejtőkkel, meredélyekkel, továbbá közel és távol egyetlen kút található, az is egy arab faluban, összesen napi három köbméter víz kapacitással. A Dália kibucot a szocialista orientációjú Somér hozta létre (Hasomér Hacair, az „ifjú őrök” mozgalma), és kezdetben azzal tüntette ki magát az akkor mintegy háromszáz embert számláló közösség, hogy háromhetente átgyalogoltak Ein Semerbe, politikai előadásokat hallgatni.

Dalia kibuc, Izrael

A Dália története annyiban különbözik a kibucok tipikus történetétől, hogy itt hiába cipelték ki a köveket a szántóföldről, hiába csákányozták fel a terméketlen talajt, hiába próbáltak fát ültetni és veteményeskertekben zöldségtermelést folytatni, víz nélkül nem sikerült igazi eredményt elérni. A pionírok élete ma is lelkesítő példa; nagyon nehéz körülmények között, kitéve az ellenséges arab lakosság támadásainak, pénz és korszerű mezőgazdasági berendezések nélkül, ezek a fiatal nők és férfiak valóban termővé tették a pusztaságot. A Dália kibucban azonban ez nem sikerült, ezért más megoldással kísérleteztek: táncbemutatókat rendeztek, egész pontosan: néptánc-fesztiválokat. Az elsőt 1944-ben tartották, a téma Ruth könyve volt. Ekkor még csak környékbeliek vettek részt rajta. Aztán a fesztivál lassacskán országossá növekedett, 1947-ben már több száz táncos lépett fel a Dália kibuc színpadán. Évről évre többen jöttek, 1968-ban már háromezer táncos bemutatóinak tapsolt a mintegy hatvanezres közönség. Egy kibuc, amelyik a kultúrába kapaszkodott, és amelyet a kultúra mentett meg.

Az Izraeli Nemzeti Vízellátó Rendszer, a Mekorot végül majdnem négyszáz méteres mélységben talált itt vizet, ez megváltoztatta a kibuc életét. Azóta ez a kibuc úgy néz ki, mint egy üdülőtelep. Gyepszőnyeg, fák, virágzó bokrok, pavilon-házak. Azért kerültem ide, mert él itt egy kiváló magyar író, költő, történész, aki 1944-ben részt vett a cionista önmentésben, és aki rendkívül sokat tett és tesz a kortárs magyar irodalom izraeli megismertetéséért, Éli Netzer. Abban a szerencsében volt részem, hogy meglátogathattam egyszer.

Amikor megérkeztem a kibucba, azt éreztem, hogy itt élni nyilvánvalóan, csakugyan, egyszerűen: jó. Öröm volt a sétányokon végigmenni, gyönyörű volt a táj és az épített környezet harmóniája, gyerekek szaladgáltak ide-oda, felszabadult légkör, fejlett infrastruktúra (ez volt az első kibuc, ahová az internetet bevetették), úszómedence, sportpálya, gazdagon felszerelt lakások. Az ebédlőben barátságos emberek vettek körül, jó volt köztük lenni, csak ültem és hallgattam a történeteiket. Egy néni kerekesszéken odagurította a férjét, aki megfogta kezemet: magyar vagy? – kérdezte, aztán választ sem várva rám nézett és ezt mondta: egy fiúnk volt, elesett Libanonban. És megfordította a kerekesszéket és kigurult az ebédlőből.

*

Tel-Aviv. A város, amelyik nem alszik soha. A tengerparti sétány talán hajnali négy-öt óra körül csendes egyedül, ekkor csak futók és kerékpárosok használják, aztán megkezdődik az élet zajlása és nem marad abba. Van egy mondás Izrael négy nagy városáról, eszerint Jeruzsálem imádkozik, Haifa dolgozik, Tel-Aviv pedig szórakozik (Beér-Seva unatkozik). Nagyon különös hangulatú egy ennyire modern nagyváros ennyire melegben. Mint minden modern metropoliszban, itt is traumatikus a közlekedés, dugók, tülkölés, tömeg, boltok, áruházak, kávézók, kiülőkék, hömpölygő ember-áradat. Berlinben, Londonban, Párizsban általában esik az eső, fúj a szél és az ember kicsit fázik, Tel-Avivban viszont harmincöt fok van, de az ember nem egy szál törülközővel, strandpapucsban és fürdőnadrágban vészeli át ezt a kánikulát, hanem konszolidált polgári öltözékben, ami itt általában egy farmert és kigombolt nyakú rövid ujjú inget jelent, szerencsére.

Meg akartam keresni Kasztner Rezső sírját.

Sokat bolyongtam a nagyváros közepén fekvő, zsúfolt kis temetőben, nem találtam. Közben még a Pesten beszerzett influenza kezdett elhatalmasodni rajtam, belázasodtam és hirtelen nagyon elfáradtam, de nem volt hová leülni. Úgyhogy kimentem a kapun, és pár méterre találtam egy buszmegállót, paddal. Ültem a hőségben, békésen izzadtam és bámultam az utca túloldalán levő élelmiszerbolt raktárának rumlis bejáratát. Papírdobozok, kólás rekeszek, két macska és grafittik a falon. Mivel már más dolgom amúgy se volt aznapra, szép nyugodtan elkezdtem kibetűzni a héber grafittit. Ez volt felfújva valamilyen spray segítségével: Am Jiszráél háj.

Izzadtam, szuszogtam, néztem a feliratot és nem maradt más, minthogy bólogassak: stimmt. Ha nagyon fatalista lennék, talán azt mondanám, azért jöttem ide, hogy ezt az élelmiszerbolt-hátsóbejárat-grafittit megtaláljam. De nem vagyok fatalista, és egyébként is összeszedtem magam és hazamentem a szállodába és ittam a bárban egy mentateát, nagyon finom volt, nagyon jólesett. Aztán visszamentem, és lefényképeztem a graffitit.

támogatás

Címkék:Holt-tenger, Kinneret