„Új felszabadítandó tömegekre volt szükség”

Miután az ortodox marxista értelemben vett osztályharc a nyugati világban tárgytalanná vált, új felszabadítandó tömegekre volt szükség a diskurzusban, és az egyik ilyen tömeg volt az elnyomott nem nyugati/északi etnikumoké, mely szerepre a palesztinai arabok – s az elnyomókéra a zsidók – tökéletesen alkalmasnak találtattak.

Milyen forrásokból táplálkoznak az elszabadult zsidóellenes indulatok?

A ma támadó baloldali, „anticionizmus” fedőnevű antiszemitizmus egyáltalán nem új dolog, gyakorlatilag egyidős Izrael Állammal. Sztálin amerikai kreatúrának tartotta Izraelt, és az új állam iránti etnikai („nemzetiségi”) alapú zsidó szolidaritásban állambiztonsági veszélyt látott. Emlékeztetnék a Zsidó Antifasiszta Bizottság sorsára és arra, hogy a Szovjetunió és a csatlósállamok koncepciós pereiben nem egyszer volt vádpont a cionizmus, azaz Izrael-pártiság (Magyarországon is ilyen per indult volna Péter Gábor ellen). Az ilyen típusú antiszemitizmus aztán új erőre kapott – és új érvkészletre tett szert – a hatnapos háborúval és utána, amikor a Szovjetunió megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, és közvetlenül fellépett katonailag az arab oldalon (Kavkaz hadművelet), majd nem sokkal később már közvetlenül és közvetve támogatta az arab terroristákat. Ténnyé vált, hogy az egyik hidegháborús hadviselő fél Izrael elszánt ellensége, s a nemzetközi formális baloldal többé vagy kevésbé ehhez igazodott.

Egy másik fontos forrás szerintem a posztmodern kritikai elmélet, vulgárisabb nevén a kulturális marxizmus, ami – még vulgárisabb szóhasználatban – a „woke” hullámhoz vezetett. Miután az ortodox marxista értelemben vett osztályharc a nyugati világban tárgytalanná vált, új felszabadítandó tömegekre volt szükség a diskurzusban, és az egyik ilyen tömeg volt az elnyomott nem nyugati/északi etnikumoké, mely szerepre a palesztinai arabok – s az elnyomókéra a zsidók – tökéletesen alkalmasnak találtattak.

Nem nevezném pontosan „forrásnak”, de kikerülhetetlen tényező a nyugati országok demográfiai átalakulása, magyarán a muszlim kisebbségek arányának és ezzel politikai súlyának növekedése, amit – mivel a 2000-es évekig nem érzékelték a veszély komolyságát – nem kísért a dzsihádista behatolással szembeni védekezés, a beérkezők szűrése, a szervezett agitáció megakadályozása. Nem ismerem a részleteket, de ezek mintha ma sem működnének sikeresen. A vallásszabadság és a jogegyenlőség liberális elvei – ismétlem, ezek nem baloldali, hanem liberális elvek, azok közül, amelyek a nyugati civilizációt naggyá tették s a zsidóság fölemelkedését megalapozták – nem fékezik azokat, akiknek deklarált célja éppen ezen alapelvek megszüntetése.

Végül egy olyan ok, amit sokan egyszerűen nem hisznek el, mert kényelmesebb – és visszhang szempontból hálásabb – történelmi drámákban, nagy narratívákban gondolkodni, mint konkrétumokról tudni. A Nyugat bomlasztására törekvő autokráciák – Oroszország, Irán, talán Kuba (utóbbi más téren biztosan) titkosszolgálatai kommunikációs hadviseléssel, indoktrinálással, pénzzel, ügynökökkel és más felhasznált emberekkel aktívan szítják vagy segítik a radikális megmozdulásokat. Mondhatni, hathatósan rásegítenek a fiatalos baloldali spontaneitásra.

A „népirtás” vád, a nemzetközi média jelentős részének Izrael iránti negatív attitűdje, a tudományos és művészeti életben kibontakozó bojkott-mozgalom, a nyugati egyetemeken uralkodó anticionista hisztéria mennyire tudhatja elszigetelni Izraelt, milyen károkat okozhat hosszabb távon Izrael gazdasági és tudományos életének, katonai elrettentő erejének?

Az izraeli egyetemekkel, tanárokkal, kutatókkal, diákokkal szembeni diszkrimináció nyilvánvalóan hátráltatja a tudományos együttműködést, de hogy ennek ebben a pillanatban milyen konkrét kára van, arról nem mernék beszélni. A gazdasági és védelmi kihatásokról pedig végképp nem, hiszen éppen ez az a két fő terület, ahol viharos gyorsasággal omlik össze – optimistábban szólva, alakul át – az 1945 után világrend. Térjünk vissza rá egy év múlva.

Milyen jövője van ilyen körülmények között hosszabb távon a diaszpóra zsidóságának? Milyen jövője van azon kisebb országok zsidóságának (pl. Hollandia, Belgium), ahol már most sokan a vészharangot kongatják?

Országonként nyilván más és más a helyzet. Franciaországban például most nem szívesen lennék zsidó, ismerek embert, aki nemrég onnan költözött Pestre a fölerősödő  antiszemitizmus elől. Kanadából is rossz híreket hallok, de egzisztenciális vagy fizikai veszélyről a rokoni, ismeretségi köreimben nem. Belgiumról és Hollandiáról sajnos nincsenek megbízható ismereteim.

Milyen hatással lesz mindez Magyarországra, ahol a kormány nyíltan Izrael (vagy kormánya) pártját fogja, de ugyanakkor félhivatalosan támogatja az antiszemita írók beemelését a nemzeti panteonba?

Magyarországon a fő politikai választóvonal nem a gazdasági-társadalmi értelemben vett jobb- és baloldal, hanem a nacionalisták (őket nevezik az egyszerűség kedvéért jobboldalnak) és a nem nacionalisták között húzódik, a magyar nacionalizmus pedig több mint egy évszázada szorosan összefonódik az antiszemitizmussal. A nemzeti panteonban az 1950-es évek közepe óta mindig is voltak antiszemita írók (mint Németh László vagy Veres Péter), akiknek ilyen elfogultságáról szemérmesen illett hallgatni; a különbség most az, hogy olyanokat is beemelnek, akik a holokauszt idején a népirtó hatalom oldalán kompromittálták magukat. Bámulatosnak és – őszintén – örvendetesnek tartom Orbán teljesítményét, aki a magyar nacionalistákat Izrael pártjára állította (még emlékszem arra az időre, amikor azon az oldalon a „gyermekgyilkos Izrael” szidalmazása jobboldalinak minősülő körökben sikk volt, Morvay Krisztina pedig a „Gázában edzőtáborozó csajokkal” példálózott), de attól félek, ez nem mélyebb átkondicionálás, mint a hagyományosan oroszgyűlölő magyar nacionalisták átállítása feltétlen oroszbaráttá. És úgy sejtem, nem a zsidó ügy jobb megértése és átélése van mögötte, hanem például szívességeket tesz Netanjáhunak a Pegasusért.

Hogyan lehet értelmezni azt a fejleményt, hogy szerte Európában és Amerikában a baloldal egyre inkább Izrael-ellenes politikával tűnik ki, míg a radikális jobboldal egy jelentős része egyértelműen Izrael pártját fogja?

Ahogy egymást váltják a nemzedékek, a holokauszt utáni antiszemitizmus-tabu Északon, Nyugaton lassan hatását veszti. Hogy a baloldali antiszemitizmus – ami mindig is létezett – miért erősödik, azt láttuk. A radikális jobboldal természetesen szimpatizál a palesztinellenességgel – mivel az iszlámot tekinti Európa fő ellenségének –, annak is a nyílt változatával; talán vonzza a tradicionalizmus és az autoriter vezetési mód is. Amiről kevesebbet beszélnek: az európai radikális jobboldal nem mindig, de általában szabadpiacpárti, határozottabban, mint a politikailag mérsékeltek, és Izrael gazdasági sikertörténete jó példa rá, hogy gazdasági felíveléshez a vállalkozás és a kreativitás szabadsága vezet.

Mit lehet kezdeni az izraeli-palesztin konfliktus tömkelegével?

Engedelmetekkel most erre nem válaszolnék, nem pár mondatot, hanem könyvet érdemel, amit valószínűleg nem én tudnék vagy szeretnék megírni.

 

Széky János válasza szerkesztőségünk körkérdésére a Szombat júniusi számában jelent meg.