Trianon és cionizmus – Nemzeti katasztrófa és nemzeti újjászületés

A trianoni határokon kívül rekedt cionisták sajátos dilemma elé kerültek. Egyrészt nem kívántak részt venni a magyar identitásához ragaszkodó, titkon (vagy nyíltan) revízióra váró zsidók törekvéseiben, hiszen saját nemzeti célokkal rendelkeztek. Azonban sokan igenis éreztek nosztalgiát egykori hazájuk iránt, hiszen kiszakadni a magyar kultúrkörből hosszas, és sokszor egy életúton át sikertelen folyamat volt.

Létezik egy szélsőjobboldali fórumokon keringő kép, mely Herzl Tivadart ábrázolja, amint éppen késsel ront rá Nagy-Magyarország térképére. A kép azon szélsőjobboldali legendára utal, mely szerint a cionistáknak valamifajta „köze” lett volna Trianonhoz.

A legenda első terjesztője Tormay Cécile volt Bujdosó könyvében,[1] ahonnan később a hazai szélsőjobboldal is átvette azt. Pörzse Sándor például így írt 2011-ben: „Herzl Tivadar, a cionizmus atyja is követelte . . . [hogy] Budapest le[gyen] a zsidóság központja. És innentől fogva nézzék meg Palesztina sorsát!”[2] A mendemonda mögött természetesen nincs semmilyen valóságalap, ám kellőképpen érzékelteti, hogy ma is számos félreértés terjed Trianon és a cionista zsidóság kérdésével kapcsolatban. S míg a Trianont „okozó” cionisták vádja valóban csak kitaláció, addig bizonyos kérdéseket nem lehet megkerülni a határon túlra került nemzeti gondolkodású zsidósággal kapcsolatban.

Ahogyan azt a határon túli cionistákról szóló hazai szakirodalom is kifejti,[3] a trianoni Magyarországon kívül szakadt cionisták sajátos dilemma elé kerültek. Egyrészt nem kívántak részt venni a magyar identitásához ragaszkodó, titkon (vagy nyíltan) revízióra váró zsidók törekvéseiben, hiszen saját nemzeti önképpel és saját nemzeti célokkal rendelkeztek. Azonban sokan

igenis éreztek nosztalgiát egykori hazájuk iránt,

hiszen kiszakadni a magyar kultúrkörből hosszas, és sokszor egy életúton át sikertelen folyamat volt. Mindazonáltal saját cionista projektjük folytatása okán jó viszonyt kellett ápolniuk az idegen hatóságokkal, melyek végig gyanakodva tekintettek a főleg magyar nyelven dolgozó és publikáló cionistákra. A magyar cionisták esete hasonlítható a Csehszlovákiában saját zsidó identitásukat kereső értelmiség, Brod, Weltsch, Bergmann sőt Kafka példájához: ők a cionizmus intellektuális önértéke mellett a fellobbanó cseh, illetve német nacionalizmus okán kapaszkodtak a zsidó identitásba.

Hogy a magyar identitását megőrizni akaró – „asszimiláns” – zsidókkal konfliktusaik adódtak, arról már igen korán számos incidens tanúskodik. A témával foglalkozó Gidó Attila idéz egy ilyen esetet munkájában: mikor két magyar zsidó, Barabás Béla az Országos Magyar Párttól és Székely Viktor kolozsvári gyárigazgató kijelentették, hogy „[a zsidóság] a magyar nemzet integráns részét képezi . . . mivel egynek érzi magát a magyarsággal”, az erdélyi cionisták azonnal reagáltak: „súlyos politikai tévedésnek” nevezték a nyilatkozatot, és a lap főszerkesztője arról írt, hogy „Miért, mi jogon és mi alapon vallhassa magát a zsidó magyar nemzetiségűnek, és ilyen alapon reklamálhatná ma magának a magyarság a zsidót . . . amikor egy évezreden át nem tartott magyarnak?”[4]

Kritikájuk egy részét annak kell betudni, hogy a cionisták a zsidóságot, mint etnikai-népi közösséget, objektív és megmásíthatatlan tényezőként kezelték, nem pedig vállalás kérdéseként. Az asszimiláció így előttük nem méltatandó kísérlet, hanem bukásra ítélt téveszme volt. Így írt a kolozsvári Új Kelet cionista lap szerkesztője, Székely Béla, aki kifejtette, hogy az a zsidó, aki ma magyarnak vallja magát, holnap románnak fogja,

mindig követve az asszimilánsok – szerinte – gerinctelen útját.

A származás szerinte nem volt lecserélhető: „A mi felfogásunk szerint nem lehet és nincs is olyan zsidó, ki kiléphet faji, nemzeti hovatartozásából”.[5] Mindez azonban nem korlátozódott Erdélyre. Egy ébredő lap – méltató – sajtószemléje szerint érsekújvári Ha’madrichban így írt Nemes-Náthán Albert:

„Mikor egy zsidó magyarnak vallja magát, az éppúgy hazudik, mintha hottentottának vallaná magát azon az alapon, hogy a hottentották földjén lakik”.[6]

Azonban a magyarsághoz tartozás sok cionistában továbbra nosztalgikus emlék, alkalmanként aktív ügy maradt. Mikor még minden jel arra utalt, hogy Ausztria valóban megszerzi teljes Nyugat-Magyarországot, a budapesti Zsidó Szemle cionista lap így fogadta a hírt: „Újra leválik az ország testéből egy jókora darab földterület, ismét elszakítanak a magyar haza fiaitól félmilliónyi ember, akiket ha nemzetségre nézve nem is fűz eggyé a vérségi kötelék, de testvérré forrasztotta az évezredes együttélés, a tradíció, a kultúra”. Mint írták, „fokozottan” érzik a fájdalmat, mert „a magyarországi cionista központ egyik leglelkesebb, legbuzgóbb és legáldozatkészebb osztálya, a soproni alosztály esik ki a közvetlen központi vezetésből”. A lap meg is szólaltatta Lantos Jakab soproni cionista vezetőt, aki így fogadkozott: „Hisszük, hogy a politikai sorompó nem fog elválasztani bennünket az anyaközponttól. Hiszen a táborunk,

a fiatalság túlnyomó százaléka magyar, és magyar szóval tanulta meg a cionista kultúrát,

törekvéseket . . . Ha megtörténik az átcsatolás, csinálunk egy zsidó hetilapot, magyar hetilapot. Megtartjuk Nyugat-Magyarország zsidóságát a magyar nyelvnek, a magyar kultúrának, hiszen nem tarthat ez az állapot örökké. Egy pár év…”[7]

A Zsidó Szemle hasonlóképp örvendezett, mikor Jugoszlávia kiürítette Pécset, melyet az első világháború végétől fogva megszállva tartott, s mely város 1921 augusztusában csatlakozott újra Magyarországhoz. Boldog cikkei mellett azonban beszámolt a korabeli magyar uralommal érkező antiszemitizmusról is, például a pécsi cionista Szombat folyóirat betiltásáról.[8] A szerb megszállás alatt fontos szerepet játszott a magyar kultúrélet megtartásában Pfeiffer Izsák pécsi cionista rabbi, akit a pécsi püspöki rezidencián fogadott Horthy Miklós 1921 őszén. A rabbi elmondta, hogy a pécsi zsidóság hazafias, és hogy „a romba dőlt haza újjáépítésében továbbra is részt kíván venni”. Horthy szép szavakkal köszönte meg a rabbi patriotizmusát.[9]

S noha semmi sem feltételezi, hogy a magyar cionisták csupán aktuálpolitikából nyilatkoztak a magyar kultúrához tartozásukról, Lantos Jakab kijelentése, miszerint a soproni cionisták „magyar szóval tanulták meg a cionista kultúrát”, sokat elárul. A pécsi Pfeiffer rabbi például híres szószólója volt az asszimiláció-kritikának: mint mondta, az asszimiláns zsidók „úgy beletehénkedtek a magyarságba . . . mintha ükapáik Szent István ispánjai lettek volna”.[10] Jellemző, hogy Sopron visszatértekor is a soproni cionisták „államhűségét” emelte ki a Zsidó Szemle, nem pedig „magyar mivoltukat”, vagy valami hasonló, általában a rivális Egyenlőség lapjain megjelenő gondolatot.[11]

Az igazsághoz tartozik, hogy a szomszédos államok nemzetiségéhez sem kívántak csatlakozni a cionisták, és ott is csak „állampolgári kötelességeik betartásáról” beszéltek. Az Új Kelet ezt „legszentebb kötelességnek” nevezte,[12] ám a lap szerkesztői cikke a gyulafehérvári román unió emléknapján nem hagyott kétséget állásfoglalásuk felől. Mint Marton Ernő írta, a zsidóság először nem vett részt az ünneplésben, majd látva, hogy „Nagy-Románia megszilárdult”, elismerte a románság demokratikus jogainak legitim kiélését Erdély Ó-Romániával való egyesítésében. „Az erdélyi zsidóság immár őszinte szívvel és fenntartás nélkül vesz részt a román nép ünnepén”, mint román állampolgárok – hangsúlyozta többször a cikk.[13] A magyar református sajtó, noha évekkel korábban, de felfigyelt az effajta megnyilatkozásokra, mire a fővárosi Zsidó Szemle össze is foglalta azok lényegét: „Romániának egyelőre szüksége van még a zsidóságra”, a románok pedig támogatják a cionizmust, mint a zsidóság magyarságról való leszakításának „eszközét”.[14]

Ez az érdekegyezés azonban alkalmanként utólag akár ellentmondásosnak is tűnő helyzeteket produkált. Kolozsvárott Palesztina brit uralom alá kerülését együtt ünnepelték a cionisták a helyi nacionalista román hatóságokkal. Az Új Kelet szerint „kék és fehér zsidó színekben pompázott a város . . . két román trikolór között zsidó színeket lobogtatott a szél . . . A vendégek padján megjelen[t] a helyőrség képviselője mellett Hodor Victor alispán [is]”.[15] Utóbbi jelenléte különösen ironikus, hiszen az antiszemita román Nemzeti Reneszánsz-front tagja volt.[16]

Hasonlóan zajlott

a vajdasági első cionista kongresszus Újvidéken, melyet meglátogatott Ljotič Ljubomir állami tanfelügyelő,

aki így szólt az egybegyűlt cionistákhoz: „A zsidóság hazáját és nyelvét elveszítvén, szétszóródott a világon és ez okozta, hogy lelkileg a zsidóság mindig elégedetlen volt. Egész emberek csak a templomban voltak. Az itt hallott szavak nagy örömmel töltöttek el. A zsidóság végre megtalálta a helyes utat: azt mondja, hogy csak zsidó akar lenni. Ismerek olyan zsidókat, akik máról holnapra szerbnek vallották magukat. Ez gyalázatos, aljas eljárás. Önöknek szabad népnek kell lenniök és evégből saját országra, saját nyelvre kell törekedniök, ezzel méltóságot biztosítanak maguknak”.[17]

S noha az Egyenlőség rendszeresen érvelt azzal, hogy a zsidóság határon túli tömegei magyarok,[18] a népszámlálási adatok szerint a felvidéki és az erdélyi zsidók többsége zsidó nemzetiségűnek, vagy nem magyar anyanyelvűnek vallotta magát.

A felvidéki zsidók az 1921-es népszámláláson 53,9%-ban vallották magukat „zsidó nemzetiségűnek”, Kárpátalján pedig 87,3%-ban. Ugyanez a szám az 1930-as népszámláláson még tovább csökkent: Kárpátalján újabb 12 000 zsidó vallotta magát zsidó nemzetiségűnek, s bár Felvidéken a számuk csökkent, ezzel párhuzamosan a magukat magyarnak valló zsidók száma is csökkent, ami általános népességfogyásra utalhat.[19]

Erdélyben az 1921-es népszámlálás nem adott lehetőséget a zsidók identitásának megválasztására – minden zsidó vallású személyt automatikusan zsidó nemzetiségűnek regisztráltak. Ekkor 181 340 zsidót találtak Erdélyben. Az 1930. évi népszámlálás során pedig – mikor már meg lehetett adni nemzetiségi hovatartozást -, 178 699 fő vallotta magát zsidó nemzetiségűnek.[20] Gidó Attila könyvében táblázatba helyezve szemlélteti ezt: a magukat zsidó nemzetiségűnek vallók aránya a legtöbb vizsgált erdélyi településen 90% felett van, Balázsfalván pedig, az erdélyi cionizmus kiindulópontján, pedig egyenesen 100%.[21] Ehhez hozzá kell fűzni, hogy mind az adatokat idéző Gyurgyák János, mind pedig Gidó Attila kételyeket fogalmaztak meg a román adatok hitelességével szemben, ám Gidó szerint még így is feltételezhető, hogy az erdélyi zsidók legalább negyede aktív cionista volt. (Forrás: Gidó Attila: Úton. 104.)

A délvidéki zsidóság két háború közötti történetéről igen keveset tudunk, de szemléletes, hogy az újvidéki cionista kongresszuson az újvidéki hitközség elnöke, és a zentai főrabbi is cionista színekben volt jelen, illetve húsz másik hitközség képviseltette magát. A helyi cionista szervezet ekkor mindössze két éves volt, de már komoly jelenlétük volt a Délvidéken.[22] A zombori és a zágrábi hitközségek cionista vezetőséget választottak 1921-ben, és Újvidéken, illetve Bácskán is adtak ki cionista lapokat.[23] A Zsidó Szemle örömmel jelentette, hogy olyan helyeken gyűjtenek már sékelt, „ahol még négy évvel ezelőtt a cionizmusról beszélni is alig lehetett”.[24] Az Egyenlőség többször belebukott anticionista kampányába: Farkas Mózes erdélyi zsidó vezetőt mint a cionizmus ellenségét mutatta be olvasóinak, csak hogy Farkas rövidesen nyilatkozatban álljon ki a zsidó nemzeti gondolat mellett.[25]

A határon túli asszimiláns zsidóság dilemmáiban a cionisták kétségkívül saját nézeteik igazolását látták. Mint egy szlovákiai cionista levél írta, a régi magyar zsidó vezetőség politikájának eredménye „az asszimiláció s a külföldi zsidóságban uralkodó eszmeáramlatoktól való teljes elzárkózás” volt. A kritikus írás szerint „most, hogy legalább egynegyed millió régi magyarországi zsidó cseh impérium alá került, várni lehetett volna valami új orientációt”, ám az asszimiláns, vagy vallási alapon anticionista vezetők továbbra is a cionistákat támadják, vagy éppen „szlovák hazafiaknak” tartják magukat. „Úgy űzik kisded játékaikat, mint egykoron Nagy-Magyarország legboldogabb napjaiban”. Ám „miben is állhat egy átlagos neológ zsidónak zsidó volta, ha nem akar magyar mártír, ha nem lehet faj-cseh, vagy nem mer cionista lenni”? – tette fel a logikus kérdést az író. Szerinte „a kicsinyes pártoskodásokon át lassan, de biztosan a cionizmus felé halad a zsidóság útja”.[26] Egy másik cionista cikk is egyértelművé tette: „Mindenki tisztában van azzal, hogy

egy többféle nemzetiség által lakott területen a zsidóságnak csak egyetlen modus vivendije van: a zsidó nacionalizmus”.[27]

Ám még egy alapvetően magyar hazafias szemszögből írt 1938-as zsidó cikk sem tagadta, hogy a határon túli zsidó fiatalság a cionizmus híve.[28]

Trianont követően a zsidóság különböző irányai egyedi válaszokat adtak a katasztrófaként látott országvesztés problémájára. A magyarsághoz tartozás hívei az asszimiláció további hangoztatásában, a revízióra várásban bíztak. Szomorú választ kaptak azonban például a felvidéki zsidók, akik több esetben is abúzus ért 1938-ban.[29] A főleg magyar nyelven író, és így a magyar hatóságok és sajtó számára is látható cionisták eközben igyekeztek megfelelni saját nemzeti céljaiknak: jó viszonyt ápolni az utódállamokkal, de közben nem mutatni kitörő örömet az új határok okán. Sajátos egyvelege tűnik ki ennek a stratégiának, ha egymás mellé tesszük a budapesti Zsidó Szemle Sopronról, és a kolozsvári Új Kelet gyulafehérvári unióról szóló cikkeit. S noha szükség lenne további levéltári kutatások elvégzésére a teljes határon túli zsidóság történetével kapcsolatban, a jelek arra látszanak mutatni, hogy a cionizmus valóban sikerrel vette a trianoni akadályt, és népszerűvé tudott válni a határon túli hitközségekben. A forrásokat olvasva egy újabb kelet-európai nemzeti feszültség szemtanúi lehetünk: az egyik nép nemzeti katasztrófája a másik nép számára adott lehetőség volt.

Jegyzetek

[1] Tormay Cécile: Bujdosó könyv (Szeged: Lazi, 2009), 273.

[2] Pörzse Sándor: Euró, Irán, Herzl – Apokalipszis. Barikád, 2011. november 17. 3.

[3] Nemrég lapunk közölt egy interjút az erdélyi zsidóság magyarsághoz tartozni akarásáról, ám eddig kevés írás dolgozta fel a cionisták – azaz a magyarsághoz éppenséggel tartozni nem akaró zsidók – Trianonra adott reakcióit, ahhoz való viszonyát. Rövid kivételt egyedül Zima András és Glässer Norbert kiváló történészek cikke képez, illetve Gidó Attila erdélyi zsidókról szóló monográfiája, mely online is elérhető.

[4] Gidó Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940) (Csíkszereda: ProPrint, 2009), 92-93.

[5] Székely Béla: Zsidók, magyar és magyar-zsidók. Új Kelet, 1923. október 15. 1. Lásd még: https://ujkelet.live/2017/01/27/%EF%BB%BFszekely-bela-az-uj-kelet-lelekbuvar-igazgatoja/

[6] Cionizmus Észak-Magyarországon. Ébredő Magyarország, I. évf. (1919), 4-5. sz. 17.

[7] Levél Nyugatmagyarországból. Zsidó Szemle, 1921. augusztus 26. 4.

[8] Székely Nándor: Baranya zsidóinak ünnepe körül. Zsidó Szemle, 1921. szeptember 16. 11-12.

[9] Pécsi levél. Zsidó Szemle, 1921. október 24. 10.

[10] Pfeiffer Izsák: A zsidóság problémája. Huszadik Század, I. évf. (1914), 563.

[11] Sopron. Zsidó Szemle, 1921. december 23. 4.

[12] Klein Miksa: Ügyeljetek állampolgárságotokra! Új Kelet, 1924. április 28. 3.

[13] Marton Ernő: A tízéves Gyulafehérvár. Új Kelet, 1928. december 1. 1.

[14] Erdélyi zsidók. Zsidó Szemle, 1921. június 3. 6.

[15] Az első ratifikálási ünnep Erdélyben. Új Kelet, 1922. augusztus 9. 2-3.

[16] Francisco Veiga: Istoria Gărzii de Fier: 1919-1941: mistica ultranationalismului (Bukarest: Humanitas, 1993), 264.

[17] A vojvodinai zsidóság első cionista kongresszusa. Zsidó Szemle, 1921. március 11. 11-12.

[18] Friedman. Egyenlőség, 1926. augusztus 28. 6.

[19] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet (Budapest: Osiris, 2001), 197-208.

[20] Uo.

[21] Gidó: Úton. I. m. 104.

[22] A vojvodinai zsidóság első cionista kongresszusa. I. m. Néhány releváns munka felsorolásához lásd: http://kettosmerce.blog.hu/2016/01/27/kozulunk_es_mellolunk_a_holokauszt_nemzetkozi_emleknapjara

[23] Zsidó élet Vojvodinában. Zsidó Szemle, 1921. február 25. 10.

[24] Vajdasági hírek. Zsidó Szemle, 1921. június 3. 11.

[25] Az erdélyi zsidóság és a népszámlálás. Zsidó Szemle, 1921. január 28. 4.

[26] Levél Szlovákiából. Zsidó Szemle, 1921. január 14. 6.

[27] Neológ cseh és orthodox szlovák hazafiak. Zsidó Szemle, 1921. március 11. 6.

[28] Ungár Joób: A magyar zsidóság. In: Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában, 1918-1938 (Budapest: Az Ország Útja, 1938), 57. Idézi: Gyurgyák: Zsidókérdés. I. m. 199.

[29] Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken (1938-1945). Az első bécsi döntés és következményei (Budapest: Jaffa, 2014), 196.