Szlankó Bálint: Az arab forralomradalom

Írta: Szlankó Bálint - Rovat: Politika

Az arab forradalom felforgatta a viszonyokat a Közel-Keleten, alapvető átrendeződéshez vezethet Izrael és szomszédai között. A zsidó állam veszíthet és nyerhet is egy arab demokratikus átalakulással – de hosszú távon érdeke, hogy szomszédai normális országgá váljanak, amit nem elaggott autokraták uralnak.

Az őszinte igazság az, hogy még bármi lehet.

Ahogy a legtöbb forradalom, az egyiptomi, líbiai, tunéziai forradalmak – és még ki tudja, melyik arab országban inog és talán bukik meg a megkövesedett, már-már örökkévalónak hitt autokratikus rend – sem követnek szükségszerűen egyenes, progresszív pályát.

Még teljes visszarendeződés is következhet: Líbiában Khadafi egyelőre tartja magát, Egyiptomban a tábornokok kormányoznak. Lehet, hogy a régi rend megmarad, talán csak a vezetők változnak, esetleg azok se nagyon.

Vagy a diktátorok bukását követheti szinte bármi más is: például káosz vagy iszlámista uralom. A parlamentáris demokráciának sok alternatívája van egy olyan régióban, olyan társadalmakban, ahol a lakosság körülbelül fele 25 év alatti vagy még fiatalabb, ahol nincs vagy alig létezik az államtól független civil társadalom és kompromisszumkész, erőszakmentes diskurzus, ahol sok esetben a hadsereg és a rendőrség jelenti az állam és a társadalom legjobban szervezett részét, és ahol gyakran mindent áthat végtelenül korrumpáló hatásával az olaj.

Érthető, hogy Izrael, közvetlenül a vulkán mellett – láthatólag – ijedten figyel. Még bármi lehet.

Az elmúlt hetek eseményeinek egyik legfontosabb eleme kétségkívül az, hogy az arab forrongásokat nemhogy nem az iszlámista mozgalmak vezették, de lényegében lemaradtak az egész buliról. Nemhogy az al-Kaida és apokaliptikus, tömeggyilkos ideológiája nem volt sehol, de még a mérsékeltebb iszlámisták – mint például az egyiptomi Muszlim Testvériség – is csak meglepetten néztek, amikor világosan kiderült: nem ők jelentik a rendőrállam egyetlen alternatíváját.

A fő tanulság az, hogy láthatólag igenis létezik az arab világban egy olyan középréteg, ami magabiztosan a 21. században él, és aminek természetes politikai ideológiája a demokrácia. Nem azért akarják Mubarak, Khadafi és – reméljük, hogy mihamarabb – Asszad meg a többiek háta közepét látni, mert helyettük kalifátust és totális Nyugat- és Izrael-ellenes háborút akarnak.

Hanem azért, mert méltóságra vágynak, úgy, mint mindenki más. Azért, mert elegük van abból, hogy az arabok a világ feneke, miközben már Latin-Amerikában is ciki a diktatúra. (Ha ehhez még jobb oktatás és jobb munkahelyek is jönnek, plusz a tolvaj elit elkergetése, az persze annál jobb. De soha nem volt forradalom éhes gyomrok nélkül.)

Igaz: a forradalmakból bármi születhet. Egyiptomban nemigen van más szervezett, erős politikai párt, mint a Muszlim Testvériség. Tény: ők nemhogy nem az al-Kaida, de nem is a Hamasz. De azért érthető, ha a Nyugat, és különösen a szomszédban Izrael aggódva figyeli a fejleményeket. A diktatúrák stabilitása gyakran csak illúzió, és mindig nagyon törékeny. De Mubarak diktatúrája mégis megőrizte a békét harminc éven keresztül. Más is biztosan megőrzi majd?

A kulcskérdés Egyiptom, a legerősebb arab állam. Az én megérzésem az, hogy a legtöbb egyiptominak kisebb baja is nagyobb annál, hogy mi van Izraellel, még ha őszintén dühíti is őket esetleg a palesztinok sorsa – nagyjuk olyan fiatal, hogy még nem is élt akkor, amikor az utolsó háború volt.

De egy ügyes demagógnak ez is elég lehet, különösen, ha minden más széthullik körülöttük. Már egy harciasabb, kevésbé elszánt szövetséges Egyiptom is elég lehet ahhoz, hogy Izrael még mélyebben visszabújjon burkába, még patologikusabb félelemmel és gyanakvással nézze környezetét.

És mégis, és mégis. Ha akármeddig is lehet sorolni a rossz és rosszabb forgatókönyveket, Izraelnek nem csak meg kell békélnie az arab forradalommal, de üdvözölnie is kell.

Egyrészt, mert úgysem lehet az útjába állni – ott szinte biztosan nem, ahol fogyóban van az olaj, ami ezeknek a diktatúráknak a legfontosabb megtartója. És jó lesz a jó oldalon állni, ha vége van a lövöldözésnek. Izrael így is elég furcsán festett az elmúlt hetekben: jól látható ijedtséggel nézte Mubarak bukását, amit nehéz összeegyeztetni azzal, amit az ország folyton büszkén – joggal büszkén – mond magáról: hogy az egyetlen igazi demokrácia a Közel-Keleten.

Ha lehetőség van arab demokratikus kibontakozásra, azt üdvözölnie kell már csak ezért is. És ez még akkor is igaz, ha Izraelnek – mindenkinek – egyébként azzal kell megpróbálnia együttműködnie, akivel lehet, aki van.

Ha rövid távon az átalakulás zaklatott is lehet, Izraelnek hosszú távon az az érdeke, hogy demokráciák vegyék körül. Egyrészt azért, mert a diktatúrák stabilitása, a diktátorok megbízhatósága látszólagos: az erős emberekkel kötött megállapodásokra ki tudja, hogy meddig lehet számítani. Az egyiptomi–izraeli és a jordán–izraeli béke is hideg béke maradt, mert nem követte valódi nyitás. És részben azért nem, mert az arab autokraták nem is akartak többet a stabil fegyverszünetnél: sokuknak jól jön a külső ellenség képe uralmuk fenntartásához.

Közhely ezzel szemben, hogy demokráciák nem háborúznak egymással. A politológia kétes megbízhatóságú kliséire persze nem biztos, hogy érdemes biztonsági stratégiát építeni. De Izrael nem akarhat olyan szomszédokat, még ha vezetőikkel meg is egyezett, ahol a szegénység és az elnyomás prése alatt él több tízmillió dühös fiatal, akiktől korlátolt és önző vezetőik mindent ellopnak, jelent és jövőt, sőt hazugságaikkal még gyakran a múltat is. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy robbanni fog. (Fog? Most robban épp.)

Az lenne a jó, ha Izraelnek normális szomszédai lennének, mert normális szomszédokkal lehet csak normális kapcsolatokat kialakítani. A normalitás pedig nyitást jelent. Olyan országokat és társadalmakat, amelyeket nem elmebeteg diktátorok, zsarnokok és beduin fejedelmek vezetnek. Ahol választások vannak négyévente, mert a demokrácia szelepei engedik ki legjobban a felgyülemlett társadalmi feszültségeket. Ahol szabad sajtó van, mert az a paranoid összeesküvés-elméletek és az értelmetlen ellenségképek legjobb ellenszere. Ahol egy szűk elit helyett mindenkinek vannak lehetőségei, mert csak így lehet kezelni a frusztrált és ezért manipulálható tömegeket. A demokrácia, persze, nem garancia semmire, pláne nem hosszú zsarnokságot követően, de ha már viszonylag jól működik, akkor sokkal stabilabb berendezkedés, mint a legtöbb autokrácia.

Nem véletlen, hogy Izrael legszorosabb szövetségese a Közel-Keleten Törökország – és ez még akkor is igaz, ha az elmúlt időszakban kicsit meglazult ez a kapcsolat, részben éppen azért, mert a török vezetés a szavazók érzelmeit követi (esetleg manipulálja – mindegy). A demokráciában mindig van egy kis hullámvasutazás – de hirtelen és drámai fordulatok nem nagyon.

Az persze elképzelhető, sőt valószínű, hogy egy demokratikus arab világ nemhogy kevesebb, de több problémát jelentene Izraelnek, ami a palesztin kérdés rendezését illeti. Ezt az ügyet semmilyen arab vezető nem hagyhatja figyelmen kívül, ha pedig még szavazatokért is tepernie kell négy-ötévente, akkor még kevésbé. De a palesztin kérdést Izraelnek mindenképpen rendeznie kell, akármi történik is a szomszédságában: ezt már csak a demográfiai folyamatok is elkerülhetetlenné teszik.

Igen, még bármi lehet az arabokkal. De igazából nincs mit tenni – Izraelnek, Európának, Amerikának –, csak nézni és várni, hogy mi alakul ki ebből az egészből. Akkor pedig akár a jó oldalra is állhatnak.

 

 

 

 

 

 

 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]