Széky János: „A végső rossz fölötti győzelem”

Írta: Széky János - Rovat: Politika

A lengyel parlament módosította a Nemzeti Emlékezet Intézetéről szóló törvényt, börtönnel fenyegetve azokat, akik le merik írni, hogy a lengyel állam vagy a lengyel nemzet (vagy nép, naród) bűnrészes volt a náci népirtásban. A törvény ostoba, durva és kontraproduktív.

Semmibe veszi a legelemibb szabadságjogot, a szólásszabadságét. De külföldi kritikusainak nem ez volt a fő bajuk vele, hanem olyasmi, ami nincs benne: a zsidók halálát okozó lengyel kollaboráció tagadása egyáltalán. A hivatalos Lengyelország, a demokratikus lengyel politikai és szellemi elit sohasem tagadta, hogy a második világháború alatt nem létező, majd 1945-ben szovjet megszállás alá kerülő állam területén voltak pogromok, sem azt, hogy sokan feladták a hatóságoknak a zsidókat ahelyett, hogy saját életüket, sőt a családjukét kockáztatva öt vagy hat éven át mentették és bújtatták volna őket (ez volt az a hely a megszállt Európában, ahol zsidók rejtegetésért az egész családot kivégezték). Nem igaz, hogy „nem hajlandók szembenézni múltjuknak ezzel a sötét oldalával”, de ez egy másik cikk témája volna.

Ami – kerülök minden hatásosabb igét – töprengésre késztetett, az izraeli reakció volt. A törvénymódosítás főként egy megrögzött nyelvi hanyagságra adott ingerült és aránytalan jogi választ. A „lengyel koncentrációs táborok” formula minden lengyel számára sértő, ilyenek ugyanis nem voltak, a megszüntetett állam területén német (náci) koncentrációs táborok működtek; csak az előző kormányok – józanul – nem kriminalizálták a sértő hanyagságot. A jellegzetes izraeli reakció azonban az volt, adding insult to injury, hogy a nyelvi formula valóságos tényt jelöl, igenis voltak lengyel lágerek. Amíg ez nem lép túl azon a sztereotipizáló, tehát semmilyen ténybeli ellenérvvel hatásosan nem cáfolható előfeltevésen, hogy „a lengyelek” (mint kollektív alany) „javíthatatlan antiszemiták” – mert valóban sokan voltak és vannak köztük antiszemiták, és mert sokan valóban ellenállással fogadták a holokausztban való egyéni és csoportos, de nem állami vagy nemzeti közreműködés tényeit. De az már nem magyarázható egyetemes kognitív szabályszerűségekkel, ha demokratikus közéleti szereplők indulatosan hazudnak, vagy rágalommal élnek. Akkor már talán jogom van megkérdezni: mi történt Izraellel? A kérdés önmagában nem értékítéletet jelez, a folyamatok érdekelnek.

Jair Lapid

A Jerusalem Post lelkiismeretesnek és méltányosnak ismert parlamenti tudósítónője, Lahav Harkov internetes sztárrá lett azzal az egyszerű gesztussal, hogy a Twitteren tizennégyszer felírta egymás alá: „Polish death camps”. (Többször nem fért ki.) Arra a kérdésre, hogy ezek a haláltáborok mitől lengyelek, azt a választ adta, hogy „mert Lengyelországban vannak”. A válasz a lengyel történelem és valóság tökéletes és pökhendi nem ismeretéről tanúskodik.

2018 – Tüntetés
Varsóban a
lengyel-ellenesség
okán

Egy lépéssel túlment ezen Jair Lapid, a liberális pártvezér, Netanjahu nagy ellenlábasa, aki szintén a Twitteren így torkolta le a lengyel nagykövetség kritikus kommentjét: „Én egy holokauszt-túlélő fia vagyok. Nagyanyámat Lengyelországban ölték meg németek és lengyelek. Nincs szükségem maguktól holokauszt-oktatásra. A következményekkel mindennap együtt élünk a kollektív emlékezetünkben. A nagykövetségük azonnal kérjen bocsánatot.” A baj ezzel csupán az, hogy Lapidnak is minden valószínűség szerint csak két nagyanyja van. Apai nagyanyját, a híres újságíró-politikus, Tomi Lapid anyját Wallenberg mentette meg Budapesten. Saját édesanyját, Sulamit Lapid írónőt viszont az elérhető források szerint 1934-ben, már a mandátumterületen hozta a világra David Giládi majdani budapesti követ felesége, Lea (Ilona), aki 1974-ben hunyt el. Ki a harmadik?

Mi késztet tehát komoly felnőtt embereket arra, hogy ennyire ne törődjenek az igazsággal? Saját tapasztalatom ebben az ügyben nincs, unokatestvérem beszámolójára hagyatkozom, aki a fiatal Izrael Államban nőtt fel: a holokauszt már a kisgyerekek mindennapjait átjárta történetek, képek formájában. „A lidércnyomással nőttünk fel.” Mindez Izrael „romlatlan”, hatnapos háború előtti, felhőtlenül idealista, a szovjet támogatású arab fenyegetést a mindennapokban nem érzékelő éveiben volt. Amikor is a lidércnyomás egyszerre határozta meg a nemzeti öntudatot a sérthetetlenség tudatával, a régi-új, igazságos és szabad ország építésének mámorával. A kettős legitimáció, a végső Rossz fölötti győzelem és az ősi földön megvalósítható Jó megélése olyan hallatlan kollektív energiát szabadított fel, amely kevés új nemzetnek adatott meg, talán egyetlen másiknak sem a 20. században. Utólagos perspektívából: ez a rendkívüli energia többet feledtette, hogy a körülmények mennyire véletlenszerű együttállásának köszönhette Izrael Állam egyáltalán a megszületését és életben maradását. Az ingatag amerikai–szovjet egyensúly 1947–48-ban már a végét járta.

1967 megváltoztatta Izrael önérzékelését és nemzetközi helyzetét is. Megint csak az unokatestvérem: „Addig voltak arab barátaim a szomszéd faluból. Többé nem szerettek. Hidegség volt, távolság.” De nemcsak az arabok fordultak végképp a zsidók ellen, hanem kitört az is, amit Isabella Ginor és Gideon Remez a szovjet–izraeli háborúnak nevezett tavalyi könyvének már a címében is. Semleges helyzetből Izrael áttolódott a hidegháború (és tényleges, bár proxy háború) nyugati oldalára. A hadikonjunktúra egyszersmind véget vetett a szocialisztikus kísérletnek, Izraelből a nyugati szabvány szerinti fejlett ország lett. Paradox módon ezzel véget ért az olajállamok nyomására Izrael ellen fenntartott bojkott is. „Már a boltokban lehetett kapni a 7UP-ot, amit addig csak a ciprusi tévéreklámokban láthattunk, és nem tudtuk elképzelni, milyen lehet.”

A rákövetkező évtizedekben az erkölcsi többletenergiát felválthatta volna a gazdasági és hadászati sikertörténetből eredő büszkeség, ami logikus is lett volna, mert a bibliai legitimációt nehezen lehet elfogadtatni a nemzetközi jogban, a holokauszt pedig egyre távolodik időben. Szinte már nincs aktív politikus, akinek saját élménye van róla, s egyre több az olyan, aki már csak használja mások élményeit. De – innentől csak töprengek – talán azért nem lehetett elszakadni a holokauszttól, mint aktuálpolitikai legitimációs forrástól, mert Izrael helyzete továbbra is sebezhető. Az Egyesült Államok viszonylagos hatalmának folyamatos gyengülésével a sebezhetőség biztosan nem csökken, miközben a térségben ismét megjelent Izrael forró és propagandaháborús ellensége, Oroszország, és a zsidó állam most a saját biztonsága érdekében kénytelen engedményeket tenni annak az országnak és azon állambiztonsági és hírszerzési szolgálat utódszervezeteinek, amely Izraelnek több mint fél évszázadon át oly sokat ártott. Viszont minél vékonyabb aktuálpolitikai szempontból a történelmi legitimációs szál, annál hevesebben kell ragaszkodni hozzá, hogy az érvelésben hozadéka legyen. Akár az igazságon is túl.

A lengyel affér mutatja ennek a taktikának a korlátait. Az izraeli elit publikum – pártállástól függetlenül – az igazságon túllépő, sztereotipizáló történelmi érveléssel vél harcolni a mostani lengyel kormányzat igazságon túllépő, sztereotipizáló történelmi érvelése ellen. Eredmény: a lengyel liberális ellenzék szolidárisabbá válik a tekintélyelvű kormánnyal legalább ebben az egy dologban, miközben Izrael legfőbb támogatója, az amerikai kormány legalább gesztusokban kénytelen elhatárolódni a saját leghűségesebb és legerősebb közép-európai szövetségesétől, Varsótól, vállalván, hogy ezzel Izrael hamis barátjának kedvez – ha egyáltalán barátnak mondható.

A sebezhetőségen nem enyhít.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]