Számok és tények a Nyugati part zsidó településeiről 

Írta: Mitchell G. Bard - Rovat: Politika

A „települések” (settlements) kifejezés általában a zsidók által Júdeában és Szamáriában (Ciszjordániában), azóta létesített telepeket jelenti, hogy Izrael az 1967-es Hatnapos háborúban elfoglalta ezeket a területeket. Egyes esetekben a települések ugyanazon a területen helyezkednek el, ahol évezredekig virágzó zsidó közösségek éltek.

Izraeli telepes asszonyok egy csoportja Hebronban

 

A telepes mozgalom története

Miután Izrael a Hatnapos háborúban elsöprő győzelmet aratott az arab hadseregek felett, stratégiai megfontolások bizonyos időszakokban Izrael mindkét nagy politikai pártját (a Munkáspártot és a Likudot) települések támogatására és alapítására késztették. Az első telepeket 1968 és 1977 között építették munkáspárti kormányok, azzal a kifejezett céllal, hogy biztosítsák a zsidó többséget Ciszjordánia stratégiailag kulcsfontosságú régióiban – például a Tel-Aviv és Jeruzsálem folyosó területén –, amelyek több arab-izraeli háborúban is súlyos harcok színhelyei voltak. 1968-ban mindössze öt, gyéren lakott telep létezett a zöld vonalon[1] túl.

A telepek létesítésének második hulláma a hebroni Park Hotel elfoglalásával kezdődött, 1968-ban. Hebron város hosszú és gazdag, a bibliai időkig visszanyúló zsidó történelmét csak az szakította meg, hogy 1929-ben az arabok zsidó lakosokat mészároltak le. 1968 Pészachja idején Mose Levinger rabbi és felesége, Mirjám tíz napra kibéreltek egy szállodát Hebron központjában, és magukkal hívtak 30 családot. Végül 1971-ben a kormány Kirjat-Árbába, a város szélén található egykori katonai támaszpontra költöztette őket.

Az 1968-ban Hebronba érkezők voltak az első ideológiailag motivált telepesek, akiknek meggyőződése szerint Izrael előző évi győzelme isteni aktus volt, annak a jele, hogy az isteni gondviselés szerint Izrael történelmi területeit vissza kell kapnia a zsidóságnak. 1972-ben Cví Jehuda Kook rabbi és mozgalma, a Gus Emunim követői létrehozták Kirjat-Árbá telepet, közvetlenül Hebron mellett. Menáhem Begin 1977-es izraeli miniszterelnökké választásáig nagyon kevés ilyen vallási/ideológiai telepet alapítottak. A Begin-kormány, valamint az azt követő, Likud vezette kormányok pénzügyi ösztönzőket biztosítottak a zsidók számára, hogy Júdea és Szamária stratégiailag nem feltétlenül fontos részeire költözzenek. A cél Izrael hatalmának a megszilárdítása volt a bibliai és történelmi Izrael részét képező területen, valamint a palesztin állam létrehozásának megakadályozása. Közvetlenül az 1977-es választások után 1900 zsidó élt 38 telepen.

A zsidók egy harmadik, ma „telepeseknek” tekintett csoportja elsősorban gazdasági okokból költözött Ciszjordániába: az állam anyagilag ösztönözte őket, a városok pedig közel voltak a munkahelyükhöz. Az elmúlt években a telepesek közül sokan vallásosabb közösségekből érkeztek, mivel például Bnei Brakban és Jeruzsálemben már lakáshiány volt. Becslések szerint jelenleg 118 ezer ultraortodox zsidó él például Beitar Illit és Modiin Illit telepeken.

Mose Levinger 2005-ben (Forrás Wikipedia)

Sara Hirschhorn professzor szerint az amerikaiak a telepes népesség mintegy 15%-át teszik ki[2]. Az amerikaiak több telepet is alapítottak, például Efratot és Tekoát. A Ciszjordániában letelepedett, eredetileg liberális, amerikai zsidók a 20. század elején Palesztinába települő zsidókhoz hasonló úttörőknek gondolták magukat. Később az ideköltöző amerikaiak túlnyomórészt már ortodox zsidók voltak. Az egyik ilyen bevándorló, Báruch Goldstein, egykori brooklyni orvos, aki Kirjat-Árbába költözött, 1994 februárjában meggyilkolt 29 muszlim hívőt a Hebronban lévő Pátriárkák sírjánál.

Amikor 1991 végén megkezdődtek az arab-izraeli béketárgyalások, Ciszjordánia több mint 80%-án nem, vagy csak gyéren lakott telepek voltak. Jelenleg a Ciszjordániában élő izraeliek mintegy 58%-a öt nagyobb blokkban él: Maale Adumim, Modiin Ilit, Ariel, Gus Ecion és Givat Zeev településeken. Ezek egy kivétellel (Ariel) a – gyakran pontatlanul 1967-es határnak nevezett – 1949-es fegyverszüneti vonal, vagy más néven: a zöld vonal néhány kilométeres körzetében helyezkednek el. Ezeket a blokkokat Izrael határain belülre lehetne hozni úgy, hogy az ugyanitt élő (ciszjordániai) arab lakosság létszáma ne haladja meg az 50 ezer főt. Elképzelhetetlen, hogy Izrael a palesztinokkal megkötött békemegállapodás után is kiürítene olyan nagy városokat, mint Maale Adumim, melynek lakossága körülbelül 40 ezer fő). Még Jasszer Arafat is, vonakodva ugyan, de elfogadta Camp Davidben, hogy a nagy településblokkok Izrael részei legyenek.

Hebron jelenti az egyik legproblémásabb területet Izrael számára, ha kiürítését egy békemegállapodás során fontolóra kellene vennie. Ma körülbelül hatszáz zsidó él a városban, és további nyolcezer Kirjat-Árbában. A városban volt az első terület, amelyet egy zsidó (Ábrahám) az Ígéret Földjén vásárolt, így igen nagy a vallási jelentősége; az 1929-es mészárlást megelőzően évszázadokig éltek itt zsidók, és 1968-ban újra megtelepedtek. A probléma politikai szempontból az, hogy túl messze van a zöld vonaltól ahhoz, hogy annektálni lehessen anélkül, hogy az még jobban megnehezítené egy esetleges palesztin állam létrehozását.

Izrael rágalmazói (így a média egy része) azt sugallták hamisan, hogy Izrael évek óta épít telepeket, holott az állam 25 éven át, 2017. március 30-ig egyetlen új települést sem hagyott jóvá. Ezen a napon az izraeli biztonsági kabinet egyhangúlag jóváhagyta egy új település építésének megkezdését Siló közelében. A döntés évtizedek óta húzódott, végül az Izraeli Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán született meg, amely ugyanakkor az illegálisan, palesztin magánterületen épült Amona telep kiürítésére kötelezte az államot. Benjamin Netanjahu miniszterelnök megígérte a zsidó lakosoknak, hogy új város épül számukra. A megállapodás értelmében kb. 90 hektár földet nyilvánítottak állami földnek Eli közelében, és kétezer új lakóegység építését engedélyezték az új településrészen.  Az Amichai nevet viselő új település építése 2017. július 12-én kezdődött meg.

Kirjat Arba település lakói Lag Baómer ünnepén Hebronban, a Pátriárkák sírjánál 1987-ben (Fotó Flickr)

A Ciszjordánia 128 településen élő zsidó népesség becsült létszáma 2022 február elején 490.493 fő volt, ami Izrael teljes lakosságának nagyjából 5%-a. Ez a szám nem tartalmazza a jeruzsálemi Óváros és a 22 környező település 330 000 lakosát, noha ezek elvileg szintén Ciszjordánia részét képezik. Kritikusok szerint ezek a számok már arra utalnak, hogy a területi kompromisszum a palesztinokkal immár lehetetlen. Ez most valószínűleg igaz, mivel olyan a zsidó lakosság száma és eloszlása, hogy nehéz, sőt talán lehetetlen eltávolítani annyi telepest a – Trump-terv előtt – a palesztinoknak szánt területről.

A vitatott terület összességében ugyanakkor nagyon kicsi. Az egyik, a telepek iránt kritikus szervezet szerint a beépített területek Ciszjordánia mindössze 1,7%-át teszik ki. Ez kevesebb, mint 100 négyzetkilométert jelent. A teljes terület még a települések önkormányzati határain belülre eső beépítetlen területeket hozzáadva is mindössze 360 négyzetkilométer.

 

Előőrsök

Az előőrsök tipikusan egy-egy maroknyi csoport által, állami jóváhagyás nélkül épített telepek. 2003-ban George W. Bush elnök arra kérte Izraelt, hogy a békefolyamat részeként számolja fel az illegális előőrsöket. Izrael ezt követően fel is számolt néhányat; 2017 februárjában azonban a Kneszet elfogadta a telepek jogállását rendező törvényt, amely legalizálta az előőrsöket, beleértve a palesztin magánterületeken építetteket is (a tulajdonosoknak fizetett kártérítést követően).

Ariel, az egyik legnagyobb település

Jogi vonatkozások

Egy másik vád szerint a települések „illegálisak”.

2019. november 18-án Michael Pompeo külügyminiszter megfogalmazta a Trump-adminisztráció álláspontját, amely szerint „izraeli civil telepek létesítése Ciszjordániában önmagában nem összeegyeztethetetlen a nemzetközi joggal”.

A települések illegális voltának a gondolata elsősorban ENSZ-határozatokból, illetve az ENSZ meghosszabbított karjának számító Nemzetközi Bíróság (ICJ) állásfoglalásaiból fakad. Az ENSZ csak politikai döntéseket hoz, jogiakat nem. Az Egyesült Államok Kongresszusi Kutatószolgálata szerint az ICJ „nem rendelkezik joghatósággal az ENSZ-tagállamok közötti minden vitában”. Adhat ugyan nem kötelező érvényű‚ tanácsadó véleményeket, ám ezt leszámítva „az ICJ csak olyan nemzetek közötti jogvitákat rendezhet, amelyek önkéntesen beleegyeztek a joghatóságába”.

Izrael nem ismeri el a bíróság joghatóságát a telepek ügyében. Más demokráciákhoz hasonlóan Izraelben is van független igazságszolgáltatás, a Legfelsőbb Bírósága pedig – Pompeo külügyminiszter megállapítása szerint – „megerősítette bizonyos, a telepeket bővítő tevékenységek jogszerűségét, másokat pedig jogilag tarthatatlanoknak nyilvánított”.

Az ICJ véleményét, amely szerint a telepek sértik a nemzetközi jogot, vitatják a jogtudósok. Stephen Schwebel, az ICJ korábbi elnöke szerint egy ország önvédelem céljából elfoglalhat és megszállhat területeket. Schwebel azt is megállapítja, hogy egy állam a kivonulás feltételeként megkövetelhet olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek célja azt szavatolni, hogy állampolgárait ne fenyegesse újra veszély az adott területről.

Az ICJ véleménye nagyrészt a IV. genfi egyezmény félrevezető értelmezésén alapult, amely kimondja, hogy a megszálló hatalom „nem hurcolhatja vagy telepítheti át saját polgári lakossága egy részét az általa megszállott területre.”

Az ICJ azt előfeltételezi, hogy Izrael most egy szuverén ország földjét tartja megszállás alatt; azonban Dore Gold megállapítása szerint „Ciszjordánia nem tartozott elismert szuverén hatalom fennhatósága alá az előtt, hogy Izrael behatolt a területre”. A területet korábban Jordánia tartotta megszállva.

Dore Gold, az izraeli külpolitika meghatározó személyisége több évtizeden keresztül

Egy ország nem tarthat megszállva olyan területet, amelyre szuverén jogcíme van; ezért a helyes kifejezés itt a „vitatott terület”, hiszen ez sem Izraelt, sem a palesztinokat nem ruházza fel nagyobb jogokkal a másik félhez képest. A palesztinoknak soha nem volt szuverén hatalmuk Ciszjordániában, míg a zsidóknak évszázadokon át igen; ezért Eugene Kontorovich jogtudós szerint „Izrael a legindokoltabban tart igényt a területre. A nemzetközi jog szerint egy új ország az adott területen elhelyezkedő előző geopolitikai egység határait örökli. Izraelt a Népszövetség Palesztinai Brit Mandátuma előzte meg, amelynek határai Ciszjordániát is magukban foglalták”.

Gold azt is megjegyzi, hogy az egyezményt nem tervezték olyan esetre alkalmazni, mint a telepeké. Gondolatmenete szerint Morris Abram, az egyik megfogalmazója „azt írta, hogy a szerzők a náci Németország által elkövetett, a nürnbergi perek során felszínre hozott szörnyű bűntettekre gondoltak. Ezek közé tartozott a zsidó lakosság erőszakos kitelepítése tömeges megsemmisítés céljából a lengyelországi haláltáborokban”. Izrael nem telepíti át erőszakkal a lakosságát; Ciszjordániába önként költöznek zsidók.

Alan Baker, az izraeli külügyminisztérium egykori jogi tanácsadója hozzáteszi: „az oslói megállapodások olyan, kölcsönösen elfogadott jogi keretrendszert hoztak létre, amely felülír minden más jogi keretet, így az 1949-es IV. genfi egyezményt is”.

Továbbá az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozata törvényes jogot biztosít Izraelnek arra, hogy jelen legyen Ciszjordániában. Eugene Rostow, a Johnson-adminisztráció politikai ügyekért felelős volt külügyminiszter-helyettese szerint „Izraelnek joga van az 1967-ben megszerzett területek fölött fennhatóságot gyakorolni” mindaddig, amíg „igazságos és tartós béke nem születik a Közel-Keleten”[3].

Ronald Reagan amerikai elnök és Menachem Begin izraeli miniszterelnök 1981-ben

Az Egyesült Államok politikája következetlen volt. Vélhetően Herbert Hansell, a Carter-kormányzat külügyminisztériumi jogi tanácsadója volt az első amerikai tisztviselő, aki amellett érvelt, hogy a telepek létesítése a „megszállt területeken” – vagyis Ciszjordániában, a Gázai övezetben, a Sínai-félszigeten és a Golán-fennsíkon – „nincs összhangban a nemzetközi joggal”. Ez egybevágott Carter akkori elnök nézeteivel, aki kritikusan viszonyult az izraeli telepespolitikához. Kontorovich szerint Hansell azt állítja, hogy a megszállás állapota megszűnik, ha Izrael békeszerződést köt Jordániával, ami 1994-ben meg is történt. Ennek ellenére a külügyminisztérium nem frissítette az emlékeztetőt.

Ronald Reagan elutasította Hansell telepekről alkotott véleményét. 1981. február 3-án kijelentette: „Nem értettem egyet, amikor az előző kormányzat illegálisnak nevezte őket: nem illegálisak”.

  1. július 20-án James Baker külügyminisztert megkérdezték, hogy a Bush-adminisztráció illegálisnak tartja-e a telepeket. Válasza ez volt: „ez nem a mi politikánk”.

John Kerry külügyminiszter és Obama elnök is nagyon kritikusan nyilatkozott Izrael településpolitikájáról, de a miniszter nem „illegálisnak”, hanem „illegitimnek” mondta őket. Egyetlen alkalommal, akkor hozta szóba a „törvénytelenségüket”, amikor „Izrael saját törvényei szerint illegális telepes előőrsökről” tett említést. Obama tartózkodott, de nem vétózta meg az ENSZ Biztonsági Tanácsának a településeket illegálisnak minősítő határozatát, amit általánosan e felfogás támogatásaként értelmeztek; ez azonban nem volt hatással az Egyesült Államok politikájára, mivel az elnök nem sokkal később távozott hivatalából.

A Trump-adminisztráció döntését az izraeli vezetők dicsérték, a palesztinok azonban elítélték.

Joe Biden jelöltként nem hagyott kétséget afelől, hogy ellenzi a telepeket. Amikor az ő adminisztrációja alatt Izrael kormánya először jelentette be, hogy 2021 októberében új otthonok építését tervezi a területeken, az Egyesült Államok külügyminisztériuma, mint előre látható volt, elítélte a döntést.

Barack Obama elnök Benjamin Netanjahu miniszterelnök 2013-ban (Official White House Photo by Pete Souza)

Akadályok?

1967 óta az izraeliek körében két versengő elképzelés él arról, hogy mihez kezdjenek a háborúban elfoglalt területekkel. A „földet a békéért” tábor hívei amellett érvelnek, hogy Izraelnek ki kellene ürítenie a terület nagy részét egy olyan békemegállapodásért cserébe, amely szavatolja az ország békéjét és biztonságát. Ezzel szemben a Nagy-Izrael hívei ragaszkodnak ahhoz, hogy a területek a zsidók bibliai hazájának részét képezik, és Izrael állandó részévé kellene válniuk.

Izrael ellenfelei, sőt egyes barátai is azt állítják, hogy a telepek akadályozzák a békét. A tények ennek épp az ellenkezőjét bizonyítják. 1949 és 1967 között, amikor a zsidóknak tilos volt Ciszjordániában élniük, az arabok nem voltak hajlandók békét kötni Izraellel. 1967 és 1977 között a Munkapárt csak néhány telepet hozott létre a területeken, stratégiai megfontolásokból, az arabok azonban nem mutattak érdeklődést a békekötés iránt. 1977-ben, néhány hónappal azután, hogy a telepek létesítése iránt kifejezetten elkötelezett Likud-kormány átvette a hatalmat, Anvar Szadat egyiptomi elnök Jeruzsálembe utazott. Egy évvel később Izrael befagyasztotta a telepek építését, abban a reményben, hogy e gesztussal más arabok is rávehetők arra, hogy csatlakozzanak a Camp David-i békefolyamathoz. De erre senki sem volt hajlandó. A 2000-ben tartott újabb Camp David-i csúcstalálkozón Ehud Barak felajánlotta, hogy a béke fejében felszámolja a telepek többségét és létrehoz egy palesztin államot, Jasszer Arafat azonban elutasította a tervet.

Izrael a telepek tényleges felszámolására is hajlandó volt a béke érdekében. Az Egyiptommal folytatott Camp David-i tárgyalások során minden kérdést megoldottak, de egy kérdés még mindig fennállt: Szadat ragaszkodott ahhoz, hogy a Sínai-félszigeten lévő összes telepet fel kell számolni. Begin ezt nem akarta, és Ariel Saron tanácsát kérte. Saron azt mondta, hogy a béke érdekében a telepeket fel kell számolni. Izrael 1982-ben ezt meg is tette, és a lakosoknak 100-500 ezer dollár közötti kártérítést nyújtott otthonaik, gazdaságaik és vállalkozásaik elvesztését kompenzálandó (Jerusalem Post, 2004. január 8.). Ennek ellenére a telepesek egy kis csoportja Jamit városában nem volt hajlandó eltávozni, mire Sáron a hadsereggel szó szerint kirángattatta őket otthonaikból, hogy teljesítsék az Egyiptommal kötött megállapodás feltételeit.

A történelmi tapasztalatok szerint tehát Egyiptom és Jordánia kivételével az arab államok és a palesztinok a telepeket illetően a bővítésük mértékétől függetlenül engesztelhetetlenek voltak. Ennek egyik oka az a meggyőződés, hogy az idő nekik dolgozik. Arab szövegekben gyakran találunk utalásokat arra, hogy mennyi időbe tellett kiűzni a keresztes lovagokat, és hogy hasonlóan hosszú időbe telhet kiűzni a cionistákat is.

A telepek bővítése ösztönzőleg hathat a békét illetően, mert az arabokat annak a felfogásnak a megkérdőjelezésére kényszeríti, hogy a telepek bővítése akadályozza a békét. „A palesztinok most már felismerik,” – mondta Eliasz Freidzs, Betlehem polgármestere, a madridi tárgyalásokon részt vevő palesztin küldöttség tagja – „hogy az idő most Izrael oldalán áll, hiszen telepeket építhet, kész tények elé állíthat bennünket, és hogy az egyetlen kiút ebből a dilemmából közvetlen tárgyalásokat folytatni”. Következésképpen az arabok a telepek folyamatos bővítése ellenére elmentek a Madridban és a Washingtonban folytatott béketárgyalásokra. Ugyanígy tárgyaltak a palesztinok Jichák Rabin miniszterelnökkel is, noha ő is engedte nőni a telepesek lélekszámát.

Építkezés Kirjat Arba településen Hebron mellett 2017-ben

Jog kontra bölcsesség

A telepek sok bírálója azt sugallja, hogy a béke szempontjából jobb lenne, ha Ciszjordánia judenrein (sic! – a szerk) lenne. Bizonyosan a rasszizmus megnyilvánulásaként értékelnénk, ha meg volna tiltva zsidóknak, hogy New Yorkban, Párizsban vagy Londonban éljenek; nem kevésbé lenne kifogásolható annak megakadályozása, hogy a zsidó civilizáció bölcsőjében, Ciszjordániában éljenek.

Másfelől, bár a zsidóknak lehet, hogy joguk van a területeken élni, mégis lehetséges, hogy nem tesznek jót Izraelnek, ha élnek e jogukkal. A telepek komoly biztonsági problémákat okoznak Izrael számára, mivel ez azt követeli meg az államtól, hogy erőket vessen be a határain kívül létesült közösségekben élő zsidók védelmére, és olyan erőforrásokat fordítson erre a célra, amelyeket egyébként a hadsereg felkészítésére lehetne fordítani, hogy hatékonyan bevethető legyen ellenséges hadseregekkel vívott potenciális konfliktus esetén. A telepek a költségvetésre is hatást gyakorolnak, mivel évente több százmillió dollár kiadás szükséges az infrastruktúrájuk működtetésére, az anyagi ösztönzők kifizetésére és az e közösségekben élő zsidók egyéb anyagi szükségleteinek kielégítésére. Sok izraeli meggyőződése szerint a telepek fenntartása indokolatlanul nagy katonai és gazdasági terhet jelent, és támogatják bizonyos telepek felszámolását. Az 1967-es határhoz (pontosabban az 1949-es fegyverszüneti határvonalhoz) legközelebbi településeket, különösen a Jeruzsálemet körülvevők létezését azonban általában többféle okból is indokoltnak tartják, és azok valószínűleg Izrael végső határain belülre kerülnek majd.

Egyes izraeliek attól tartanak, a palesztinoknak igazuk lehet abban, hogy az idő az ő oldalukon áll. Az előrejelzések sok éven át az Izraelben és a területeken élő arab népesség létszámának exponenciális növekedését jósolták. Arnon Soffer, Izrael legnevesebb demográfusa 2004-ben például azt jósolta, hogy 2020-ban körülbelül 6 300 000 zsidó fog élni Izraelben, Ciszjordániában és a Gázai övezetben, míg a palesztin lakosság létszáma 8 740 000 lesz, így a zsidók kisebbségben maradnak saját országukban (42%-ra csökken az arányuk a mostani 74%-ról). Ez előidézné az úgynevezett demográfiai dilemmát: ha ezeknek a palesztinoknak mind lenne szavazati joguk „Nagy-Izraelben”, Izrael nem tudná megtartani zsidó jellegét, ha pedig az állam megtagadná tőlük a szavazati jogot, Izrael nem lenne többé demokrácia.

Soffer jóslata óta azonban nőtt a zsidó népesség születési rátája (3,17-re), a palesztinoké pedig csökkent (3,2-re Ciszjordániában és 3,97-re Gázában). A legutóbbi népességi adatok szerint (2021 januárjában) a zsidó lakosság létszáma 6 870 000, a palesztin lakosságé pedig Ciszjordániában, Gázában és Izraelben (a CIA területekre kivetített adatai alapján) 6 862 308 (4,9 millió a Palesztin Hatóság területén és 1,2 millió Izraelben). Soffer alábecsülte a zsidó lakosság létszámát, és durván túlbecsülte a palesztin lakosság növekedését.

Az ilyen hibás előrejelzések megerősítették azok álláspontját, akik nem létezőnek tekintik az Izraelt fenyegető úgynevezett demográfiai veszélyt, és úgy hiszik, hogy a zsidó születési ráta és a bevándorlás kombinációja az előrelátható jövőben garantálni fogja a zsidó többséget abban az esetben, ha Izrael annektálná a területeket. Bár igaz, hogy – Soffer jóslatától eltérően – a palesztinok nem tennék ki „Nagy-Izrael” lakosságának abszolút többségét, ám Izrael jelenlegi lakosságához (9 291 000 fő) hozzáadva a palesztinokat, egy közel 14,2 milliós entitást kapnánk, és a zsidók aránya mindenképpen 50% alá süllyedne. Egyesek szerint Izraelnek nem kellene annektálnia Gázát – hogy mi történne vele, nem világos –, s ebben az esetben a zsidó lakosság aránya 56%-ra nőne, de a palesztinok még mindig jelentős kisebbséget alkotnának (arányuk 44% lenne a mai 21% helyett), és ugyanolyan politikai kihívást jelentenének.

Modi’in Illit település (forrás: stern.co.il)

Békemegállapodások

A demográfiai valóság felismerése magyarázza, hogy miért nem volt hajlandó egyetlen izraeli miniszterelnök sem annektálni a területeket – még a szavakban a „Nagy-Izraelt” támogatók sem –, és miért bocsátkoztak az izraeliek tárgyalásokba abból a célból, hogy a földért cserébe békét és biztonságot adhassanak az országnak. Amikor 1995. október 5-én a Kneszet előtt bemutatta az ideiglenes megállapodást („Oslo 2”), Jichák Rabin miniszterelnök mégis kijelentette: „Szeretném emlékeztetni önöket, hogy kötelezettséget vállaltunk… a Kneszet előtt, hogy az ideiglenes megállapodásw keretében egyetlen települést sem fogunk felszámolni, sem az építkezéseket vagy a természetes növekedést befagyasztani”. Sem az 1993. szeptember 13-i elvi nyilatkozat, sem az ideiglenes megállapodás nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek tiltják vagy korlátozzák a zsidó közösségek létrehozását vagy telepek bővítését Ciszjordániában vagy a Gázai övezetben. Bár az egyik záradék tiltja a területek jogállásának megváltoztatását, ez csak azt volt hivatott garantálni, hogy egyik fél se tegyen egyoldalú intézkedéseket a területek jogállásának megváltoztatására (például annektálással vagy önálló állam kikiáltásával).

2005 augusztusában Izrael a Sáron miniszterelnök által kezdeményezett kivonulási terv értelmében kiürítette az összes települést a Gázai övezetben és négyet Ciszjordániában. Ez drámai politikai váltás volt a telepes mozgalom egyik atyjaként számon tartott ember részéről. Saron azt is kijelentette, hogy Izrael nem fogja megtartani az összes ciszjordániai települést.

Izrael feladta gázai területeit, és kiürített néhány ciszjordániai települést a palesztinokkal való egyeztetés nélkül, akiknek most teljes fennhatóságuk van a gázai népesség felett. Ez lehetőséget kínált a palesztinok számára, hogy bebizonyítsák: ha Izrael területi engedményeket tesz, akkor készek együtt élni a szomszédjukkal, és saját államot építeni. Izrael azonban ezzel a lépésével nem földet cserélt békéért, hanem területet terrorért. A Hamasz került hatalomra a Palesztin Hatóság területén, de az új palesztin önigazgatás nem az infrastruktúra kiépítésére használta ki a lehetőséget, hanem a káosz színterévé tette a Gázai övezetet – ugyanis azonnal a rivális palesztin frakciók kezdtek versengeni a hatalomért. A Gázából kiinduló terrorizmus is töretlenül folytatódott, és izraeli városokat többször is értek rakétatámadások az Izrael által kiürített területről.

2020 januárjában a Trump-adminisztráció közzétette béketervét, amely gyökeresen eltért a korábbi amerikai tervektől. A terv nem Ciszjordánia területének több mint 90, hanem csak 70%-át magában foglaló palesztin állam létrehozását szorgalmazta, ugyanakkor nem várta el Izraeltől a telepek többségének felszámolását és kiürítését, hanem jóváhagyta az összes telep izraeli annektálását. Az izraelieknek fenntartásaik voltak a terv egyes elemeivel kapcsolatban, a palesztinok pedig egyenesen elutasították azt.

Mitchell G. Bard: Facts About Jewish Settlements in the West Bank

https://www.jewishvirtuallibrary.org/facts-about-jewish-settlements-in-the-west-bank

Ábrahám Zoltán Fordítása

 

[1]A „zöld vonal” Izrael és Jordánia között 1949-től 1967-ig, a Hatnapos háborúig húzódó demarkációs vonal. Nagyjából egybeesik az Izraelt és Ciszjordániát elválasztó mai határral. Elnevezése onnan ered, hogy a két ország közt folyó tűzszüneti tárgyalások során zöld színű tintával húzták meg a térképen a határvonalat.

[2] lásd az interjút lapunkban Sara Hirschhornnal.

[3]Ld. az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. határozatát.

támogatás
Pop up banner1

Címkék:2022-09

[popup][/popup]