Részletek egy jegyzőkönyvből

Ki szavazott a brit alsóházban a palesztin állam mellett? 

A baloldali brit honatyák túlnyomó többsége ‘igent’ mondott a Palesztin Államra, az október 13-án tartott szimbolikus jelentőségű szavazáson. A jobboldali többség nem szavazott.

A jelenlévő munkáspárti törvényhozók a Palesztin Állam mellett foglaltak állást az alsóházi vita során, ami aligha változtatja meg a kormány politikáját, de szimbolikus értéke jelentős. 274-en szavaztak igennel, és csupán 12-en nemmel. Ed Miliband, az ellenzéki Munkáspárt vezére, aki maga is zsidó, szavazatával támogatta a javaslatot.

David Cameron miniszterelnök és más kormánytagok tartózkodtak, és a 650 alsóházi képviselő több mint fele – a konzervatív képviselők – nem vett részt a szavazáson. Az eredeti, vitára bocsátott szöveg így hangzott: “Az alsóház sürgeti a kormányt, hogy ismerje el a Palesztin Államot, Izrael Állam mellett.” A későbbiek során a következővel egészítették ki: “hozzájárulásként a két-állami megoldás tárgyalásos úton történő biztosítására.”

Az alsóházi vitát az egész világon élénk érdeklődéssel követték (a teljes szöveg itt olvasható), miután Svédország döntése, hogy elismeri Palesztinát, kritikai reakciót váltott ki Izrael részéről.

A határozati javaslatot Grahame Morris munkáspárti backbencher (olyan képviselő, aki nem tagja az ellenzéki árnyék-kormánynak) terjesztette elő. Hangsúlyozta, hogy Nagy Britanniának, mint a közel-keleti térség egykori gyarmattartó hatalmának, „erkölcsi felelősség” által indíttatva kell cselekednie.

A szavazás azért keltett nemzetközi figyelmet, mivel Nagy Britannia volt a mandátumi hatalom Palesztinában 1920-1948 között, Izrael Állam megalakulása idején is, és az 1917-ben kiadott Balfour-deklaráció jelentő mérföldkő volt a zsidó államiság felé vezető úton.

Bár a határozat nem kötelező érvényű, több támogatója szerint remélhetően nyomást gyakorol Izraelre, hogy változtasson a palesztinokkal szembeni politikáján. „Maga a tény, hogy Izrael már arra a lehetőségre is türelmetlenül reagált, hogy az alsóház elfogadhatja a javaslatot, bizonyítja, hogy lesz hatása” – mondta felszólalásában Jack Straw, korábbi munkáspárti külügyminiszter. „Az egyetlen dolog, amit Izrael Állam jelenlegi, Benjamin Netanjahu által vezetett kormánya megért, az a nyomás. A Ház ma esti döntése fokozni fogja az izraeli kormányra gyakorolt nyomást. Ezért is aggasztja őket annyira a határozat elfogadása.”

„Teljesen világos, hogy az izraeli-palesztin kapcsolatok holtpontra jutottak, mint ahogyan a mi politikánk is” – modta Morris vitanyitó felszólalásában. „Mindkét patthelyzeten változtatni kell. Sok szó esik a két-állami megoldásról, viszont a mai napon a két állam elfogadásával, a képviselők lehetőséget kapnak arra, hogy az elméleti beszédet cselekvésre fordítsák.”

Nicholas Soames konzervatív törvényhozó — Winston Churchill unokája — azt mondta, hogy „Palesztina elismerése morális szempontból helyes és nemzeti érdekünkben áll.”

A Guardian c. lap Sir Richard Ottaway beszédét emelte ki, mint „a talán a legfontosabb hozzászólást egy érzelmektől túlfűtött vitában.” A külügyi bizottság konzervatív elnöke kijelentette, hogy a Netanjahu kormány legutóbbi bejelentése a Nyugati Parton, az Eción blokk területén történő annektálásról oda vezetett, hogy elállt az izraeli kormány támogatásától. „Izrael barátja voltam, még jóval azt megelőzően, hogy tory lettem. Feleségem családja jelentős szerepet játszott Izrael Állam létrejöttében. De most rá kell jönnöm, hogy Izrael lassan eltávolodik a világ közvéleményétől. 950 acre (4 km²) föld annektálása a nyugati parton néhány hónapja jobban felháborított, mint akármi más politikai pályafutásom során. Bolondot csináltak belőlem, és ezt nagyon rosszul viselem.” Alapállásból a javaslat ellen szavazott volna, mondta, mert nincs meggyőződve, hogy Palesztina kész lenne az államiságra, hiszen nem ismeri el Izraelt. Ám „annyira feldühített Izrael viselkedése az elmúlt hónapokban, hogy nem fogok a javaslat ellen szavazni. Meg kell mondanom Izrael kormányának: ha a hozzám hasonló emberek elpártolnak tőlük, sok emberüket elveszíthetik” – mondta Ottaway.

Cameron miniszterelnök hivatalos szóvivője ennyit mondott: „Úgy gondoljuk, a képviselőknek mindent meg kell tenniük a két-állami megoldáson alapuló, sikeres és fenntartható eredményekhez vezető megoldás támogatásával.”

Tobias Ellwood, a Közel-Kelettel foglalkozó külügyi államtitkár viszont közölte, hogy Palesztinát a megfelelő pillanatban fogják elismerni. “A palesztin nép céljait csak akkor érheti el teljesen, hogyha megszűnik a megszállás… és mi úgy véljük, hogy ez csupán tárgyalásos úton érhető el. Kizárólag a megszállás vége fogja biztosítani, hogy a palesztin államiság valósággá válik. Az Egyesült Királyság akkor fogja kétoldalúan elismerni a Palesztin Államot, amikor úgy ítéljük meg, hogy az legjobban szolgálja a béke ügyét.”

Sem Cameron sem pedig a Labour vezér Miliband nem volt ott a vita kezdetén, de utóbbi, noha később érkezett, végül leadta szavazatát.

A vitát megelőző online petíciót több mint 110 ezer ember írta alá. Az alsóházi ülés előtt néhány tiltakozó a zuhogó esőben hatalmas molinót feszített ki “Mondjatok igent a palesztin államra!” felirattal. Egyikük, Eddie Clarke ezt mondta: “Ha megvan az állam, az agressziónak vége szakad és megkezdődhet a helyreállítás. Úgy érezzük, a parlament kötelessége erre szavazni.”

A Palesztin Hatóság szerint eddig 134 ország ismerte el Palesztinát mint államot, bár a számot vitatják, mert ezek között több olyan ország van, amely még a szovjet rendszer idején tette ezt, jelenleg pedig az EU tagjai. Amikor az ENSZ közgyűlése megfigyelői státuszt biztosított a palesztinoknak a világszervezetben 2012-ben, Nagy Britannia tartózkodott a szavazástól, az Egyesült Államok és Izrael pedig ellene voksolt.

Morris arról igyekezett meggyőzni a törvényhozókat, hogy a palesztin államiság tárgyalások útján történő megközelítése nem viszi előre az ügyet. “Annak elismerése, hogy Palesztina létrejötte Izrael beleegyezésétől függ, vétójogot biztosítana Izrael számára a palesztin önrendelkezés fölött” – jelentette ki.

Ezzel szemben Malcolm Rifkind, a konzervatív kormány külügyminisztere 1995 és 1997 között, úgy vélte, hogy a palesztinok nem rendelkeznek az állam működéséhez szükséges alapvető struktúrákkal, többek között a Hamasz és a Fatah közötti ellenségeskedés miatt. „Egy állam elismerése akkor következhet el, amikor az adott terület megfelel az állam iránt támasztott alapvető követelményeknek, és ez a követelmény, bár nem a palesztinok hibájából, jelenleg nem teljesül.”

Rifkind arra figyelmeztetett, hogy bár a szavazás nyomán “fontosnak érezhetjük magunkat”, de a meglévő problémák tovább bonyolódhatnak.