Piki és Princesz

Egy elfeledett lányregény írójáról

Személyes adóságom ez az írás Pásztor Árpád hírlapírónak a Princesz című lányregényéért cserébe. Tizenkét éves voltam, amikor apukám betege, békebeli úrinő, gazdag likőrgyáros özvegye karácsonyra megajándékozott a Princesz című könyvvel. 15 éves koromig minden évben legalább háromszor elolvastam. Azon gondolkodtam, ki lehet ez a Pásztor Árpád, aki ezt a csodát írta? Elhatároztam, hogy ki fogom deríteni. Aztán sok évvel később megismertem Piki történetét.

Mi köze a Pál utcai fiúknak egy lányregényhez?

Molnár Ferenc visszaemlékezésében, melyben kedvenc regényéről, a Pál utcai fiúkról beszélt, megemlítette Pásztor Árpádot.

„Bár a regény fantáziám szüleménye, a figurái azonban éltek. A diáktársaim voltak ezek, akik közül kettővel még máig is a legjobb barátságban élek. Ezek Feiks Jenő rajzolóművész és Pásztor Árpád írótársam.”

A Pál utcai fiúk lapjai között egyszerre két Pásztor is megbújik. A Pásztorok egész egyszerűen csak „gyöttek” „gyöttek” a Muziba, ezekből a „gyövésekből” pedig „nagy einstand lett” – ahogy szegény kis Weisz minden egyes golyózáskor megjósolta. Molnár, írótársáról Pásztor (Pikler) Árpádról mintázta története vörös inges terminátorait. Az író kis csavarral „regényesítette” barátját. Egész egyszerűen megkétszerezte őt, így kis és nagy Pásztorként kedvére terrorizálhatta a Muzit, meg az egész Pál utcát.

A Pásztorok „mindig lehajtott fővel járnak, komoran és szúrósan néztek, napbarnított fekete fiúk voltak, és még soha senki nem látta őket nevetni.”  Molnár Ferenc megjegyezte a regénybeli Pásztorról, hogy „szép, barna feje” volt. Ha megnézzük az írótársról azt a megsárgult szélű kartonra ragasztott fotográfiát, ami valamikor 1910 és 1920 között készült Labori Miklós Erzsébet téri műtermében, megállapíthatjuk, hogy Pásztornak tényleg szép, barna feje van, sőt kifejezetten sármos férfi.

A hírlapíró egy szegény zsidó tanító, Pikler Lipót fiaként 1877-ben látta meg a napvilágot Ungváron. Bátyja, Pikler Gyula jogtudós, a Galilei Kör alapítója. Mielőtt valaki felháborodna és helyreigazításért kiáltana, hogy hoppá, Pikler Gyula volt a Pál utcai fiúk nagy Pásztora, ki kell, hogy ábrándítsam. Árpád és Gyula között 17 év a korkülönbség. Nem valószínű, hogy egy egyetemi hallgató szabad óráiban a Muziba „gyöjjön” és golyókat zsákmányoljon kisfiúktól. Pikler Gyuláról érdemes megjegyezni, hogy szocialista érzelmű jogtudósként számtalanszor került összetűzésbe Prohászka Ottokárral.

A jogtudós – öccsével, Árpáddal ellentétben – nem magyarított nevet. Árpád 1912-ben cserélte le a Piklert Pásztorra, izraelita hitét reformátusra. Később, amikor az 1926-os sajtóbotrány kapcsán büntetőeljárást indítottak több hírlapíró, köztük Pikler Pásztor Árpád ellen, a bírósági iratokon a törvényszéki írnokok következetesen feltüntették:

„Vallása: református – konvertita”.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Inkább gyerünk a Muziba be!

A Muzit nem szabad összetéveszteni a Múzeumkerttel.

„Kazinczy és Berzsenyi szobra körül terült el a Múzeumkert, hátul az Esterházy-utcával párhuzamosan pedig a szabad élet boldog földje: a Muzi” – írta Pásztor Árpád az 1930-ban megjelent ifjúsági regényében, a Muziban, amely gyermekkorának emlékképeiből formálódott történetté. A regény szociográfiai és kultúrtörténeti kincsesbánya, mindezek mellett megérteti velünk, miért kezdett vonzódni a fiatal hírlapíró a szocialista eszmékhez.

1887-ben Pásztor 10 éves. Dehogy Pásztor! Akkor még büszkén viseli a Pikler nevet, sőt a vezetékneve becézéséből, a Pikiből lett gyermekkori nevét adja főhősének, aki egy igazi vagány kiskölyök.

Szívesen verekszik, gyors, mint a villám. Katonabanda után szegődik, potyázik a lóvasúton. Pikinek, a macskafejű, csillogó szemű, kis „utcagyereknek” nagy szíve van. Egy józsefvárosi gangos bérház szegényes lakásában él édesanyjával és testvérével.

Pikiék egy félszobában zsúfolódnak össze, mivel a lakás többi részét „szobaurak” bérlik tőlük. Ebből a jövedelemből tartja el családját az édesanya. Pikinek nincs ágya, ő „matrácon” alszik, amit egyszerűen csak Kuckónak hív. Pikinek a Muzi jelenti a szabadságot. Minden fontos esemény ott történik. Seftelés a „gojzikkal” (golyókkal), kis bandaháborúk a fiúcsoportokból alakult „indián törzsek” között, „stukkolás, „laufmétázás”, rablópandúrozás. A Muzi menedék két világ peremén, a hely, ahol nincsenek társadalmi különbségek, nincs gazdag és szegény, csak gyerekek vannak. Igaz, kicsit kopottak, igaz, hogy úri gyereknek az ő társaságukba keveredni merő szégyen, igaz, hogy amikor nagy ritkán betévednek a Muzival határos Múzeumkertbe, ahol „frájlájnok” őrzik a hibátlan öltözetű fiúkat, lányokat, máris ott terem a jegyszedő, és rájuk ripakodik, hogy vegyenek ülőhelyet.

Mi van a Muzin kívül? Van az Ősz utca, ahol Piki lakott, a földszinten Gottlieb bácsi, az asztalos egész nap, megállás nélkül fúr-farag. 1930-ban Szentkirályi utcának hívják az Ősz utcát, és addigra már lerombolták azt a mélyudvarú, sárga házat a ganggal együtt, ahonnan Piki a verklit hallgatta, és ahová odalapult, amikor Takács szabó ütötte-vágta a fiait, Lajost és Bélát, azok pedig ordítva sírtak, ilyenkor Piki szeme megtelt könnyel, sajnálta a barátait.

Van még az Ősz utcai elemi, ahol Rózsa tanár úr ver, méghozzá nádpálcával. A veréshez le kell venni a nadrágot, az egész osztály előtt, és a padra feküdni, ilyenkor „a kis szíveken ijedt félelem vesz erőt”.  Amikor Pikit verte, „rémült, rettenetes csend volt”, és Rózsa tanár úr minden ütésnél kajánul nevetett. Miért kapta Piki a verést? Bemerészkedett a Cziráky-házba, ahol Pálmay Ilka színésznő lakott, férjével, Pálmay gróffal. A személyzet éppen takarította a fényűző otthont. Piki látni szerette volna, „hogy így is lehet, így is lakhatnak emberek?”.

Mi van még a Muzin kívül? A tanfelügyelő, aki minden vizsgán Gyulai Pál hazafias verseit kérdezi, meg van maga Gyulai Pál is a Sándor utca 13-ban. „Azok ritka emberek… méltóságosak, akik verset írnak. Több egy versíró, mint egy asztalos, mint a Gottlieb bácsi? A Gyulai Pál biztosan nem tud szekrényt csinálni!” – ilyeneken gondolkodott Piki a kuckójában.

Ne feledjük el, hogy a Muzin kívül van még valami, a zsidózás. A regény ad magyarázatot arra, miért menekült Pásztor a származásától. Pikit egy Molnár Tóth István nevű hódmezővásárhelyi gazda kérdőre vonta: „Zsidógyerek vagy te?” A fiú reformátusnak mondta magát, mire a gazda: „A derék!” – dicsérte, amikor Piki távozott, Molnár Tóth a feleségéhez fordult és fejcsóválva csak annyit mondott: „Alighanem mégis zsidó!”. 

Piki szíve tele lett porral

A Muzi zárófejezetében Pikit élete legnagyobb megaláztatása éri. Ekkor ébred rá, hogy a társadalmi különbségek ember és ember között áthidalhatatlanok, hogy bármennyire jó eszű, szorgalmas, és ráadásul még református is, mindez hiába, akkor is csak Piki marad, kis, kopott zsidógyerek, Gottlieb bácsi, Wéber bácsi, a Takács fiúk az ő világa.

„És Piki maga se tudta hogyan, bent volt Elza szobájában. Csupa fehér bútor, a falon kis polc tele babával, vázával, játékállattal, kis verklivel, húsvéti tojással… Egy gazdag gyermekkor minden emléke, mely évről-évre felhalmozódik és egyszer csak még sincs sehol. ” Ez a gyerekkori emlék Piki szerelme, a gazdag Bartos Elza törékeny alakja, aki 1887 hideg novemberében akaratlanul ugyan, de mélységesen megalázza a fiút, tért vissza több mint tíz évvel később Pásztor Árpád 1919-ben írt Princesz című lányregényében. Nem véletlen, hogy az első gyerekkönyvét az író kislányoknak írta (és csak jóval később, 1930-ban született meg a Muzi fiú története). A lányregényben írta meg mindazt Bartos Elzának, amiről Piki akkor képtelen volt beszélni, mert a szíve, abban a pillanatban, hogy a pazar nagypolgári lakást elhagyta, „tele lett porral.”

Piki – Pikler Pásztor Árpád elvégezte a gimnáziumot, sikeres érettségi vizsgát tett. Beiratkozott a jogi karra, de tanulmányait viszonylag hamar félbehagyta. Az 1890-es években bukkant fel először a neve különböző fővárosi és vidéki újságokban. 1911-ig zsidó lapoknak is dolgozott. Verseit többek között a Kiss József nevével fémjelzett A Hét is közölte, később a Nyugat is. Szórakoztató, könnyed tárcái, humoros hangvételű rövid tudósításai, okos könyvismertetői egyre népszerűbbek lettek az olvasók körében.

A Muziból megismert Piki rajongott az indiánkönyvekért. A felnőtt „Piki”, gyerekkori olvasmányélményei hatására, na meg némi kalandvágytól vezérelve, a nagy kivándorlások idején, 1907-ben, pár hónapra Amerikába utazott, hogy riportot készítsen az „Ígéret földjéről”, és a szerencselovagokról. Élete első nagy világjárását sok másik követte. Észak-Amerikában többször is megfordult, ahogy Oroszországban is. Kevesen tudják, de Pásztor Árpád az egyetlen magyar újságíró, akinek Tolsztoj interjút adott.  Az orosz irodalom fejedelmével 1907-ben találkozott, amikor Moszkvából leutazott Jasznaja Poljanába. Tolsztoj orvosa és titkára, Makovicki „a volt rózsahegyi orvos” protezsálja be az újságírót az író legendához. Egy órán át beszélgetnek. Többek között olyan politikai kérdések is szóba kerülnek, mint a földosztás, illetve az amerikai kivándorlás a szegény néprétegek körében.

Pásztor oroszországi utazásai során találkozott először a szocialista eszmékkel, amelyek, akár egy új hit, nagy erővel hatottak rá. A hírlapíró szociális érzékenysége, empátiája a társadalom kitaszítottjai iránt, a kezdetektől jelen voltak írásaiban és verseiben is. Erről a szociális együttérzésről tanúskodik többek között az 1898-ban megjelent Jézus című verse, melyet az ügyészség „merész és felbujtó sorai” miatt elkobzott a szerzőtől.

A hírlapíró 1917-ben Lenin címmel írt verset, amelyben az októberi szocialista forradalmat és vezérét éltette. Pásztor Lenin figurájában látta maga előtt Jézust, a szegények megszabadítóját. Ez a merész és kicsit szokatlan képzettársítás először az Ébredő Magyarok Egyesületénél (szélsőjobboldali, fajvédő, antiszemita szervezet) ütötte ki a biztosítékot, méghozzá olyan erővel, hogy ettől fogva nem szálltak le Pikiről, aki időközben az Est egyik legjobb tollú újságírójává, külpolitikai tudósítójává vált. A lap ellen indított lejárató kampányról Lengyel András írt kitűnő tanulmányt a Forrás 2007/ 7 -8. számában.

Pikit, a későbbi Pásztor Árpádot, különösen gyűlölte a fajmagyar úri közönség, ugyanis tűpontos és kegyetlen szocioriportjai olyan dolgokkal szembesítették őket, amelyekről nem akartak tudomást venni, s jobb volt hallgatniuk. Pásztor Vengerkák című regényét egyenesen pornográfnak bélyegezték, és számtalanszor hangot adtak azon véleményüknek, miszerint a mű nem más, mint egy zsidó erkölcsgyalázó támadása a magyarság, és a jó ízlésű magyar asszonyok és fiatal lányok ellen.

Pornográf regény?!

1914-ben megjelent Vengerkák című regényében Pásztor azoknak a szerencsétlen magyar lányoknak a megpróbáltatásait beszéli el, akiket ilyen-olyan ígéretekkel csaltak el az országból, egész egyszerűen eladtak, vagy a saját nyomoruságuk hajtotta el őket egy jobb élet reményében. (A regényből 1917-ben színdarab készült, amelyet német és amerikai színházak is előadtak, illetve 1917. szeptember 19-én mozgóképen is megjelent). Ezekkel a szerencsétlen nőkkel az újságíró Oroszországban és Szerbiában találkozott, közvetlenül az I. világháború kitörése előtt. Több prostituált tollba mondta neki nyomorúságos történetét.

Ha már a nőtörténeteknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy míg a büszke magyarok Vajda János költő századik születésnapját ünnepelték, addig a zsidó hírlapíró Abbáziában, nyomorúságos körülmények között talált rá a költő özvegyére, a prostituáltnak bélyegzett Bartos Rózára. Az asszonnyal készített életútinterjú szolgáltatta az alapját Pásztor 1927-ben megjelent Gina és Rozamunda című regényének, ami a mai napig hiteles bizonyítéka Vajda kegyetlen szerelmének.

1926-ban Pásztor Árpádot több hírlapíró társával együtt a Budapesti Királyi Ügyészség perbe fogta. A vád „sajtó útján elkövetett magyar állam és magyar nemzet megbecsülése elleni vétség.”  

Ne sírj kislány, ne sírj!

Most viszont ugorjunk vissza kicsit az időben, egészen 1919-ig, amikor Pásztor Árpád megírja nagybetűs lányregényét, a Princeszt. A Tanácsköztársaság kikiáltásának évében vagyunk. A hírlapíró pedig aktívan részt vett a gyermekvédelmi törvények, gyermekjóléti törekvések előkészítésében.

A Princesz, avagy A történet egy babagyárból érzékenyítő könyv. Úri kislányoknak, zsidóknak és keresztényeknek íródott, mélyszegény, bántalmazott zsidó és keresztény kislányokról. Egy olyan lányregény, ami kilóg a műfajból. (Persze nem mentes Pásztor erősen szocialista sztereotípiáitól, miszerint a Babagyáros, mint minden gyáros, maga a sátán, stb.)

A lányregény szereplői Kertész Erzsébet, Bözsike zsidó, úri kislány fekete plüss kabátban, fehér szalaggal fekete hajában, kis korall lánccal a nyakában a Fehérvári út 39-ből, és Katica, a gyerekmunkás kifutólány, aki alultáplált, a ruhái rongyosak és Zuglóban, egy földszinti kis mosókonyhában él a beteg édesanyjával. Mindketten 10 évesek. A két gyerek soha nem találkozott volna, ha nincs a gyönyörű, aranyhajú, francia baba, Princesz, aki áthidalja a társadalmi különbségeket, és egymáshoz vezeti őket. Neki mindegy, hogy melyik kislány babázik vele, számára minden kislány ugyanolyan. Küldetése, hogy Kertész Bözsike megismerje Katicát, és együtt érezzen vele, azt tudja mondani neki: „Ne sírj kislány, ne sírj”.

Rendhagyó lányregény a Tanácsköztársaság árnyékában

Miért tér el Pásztor lányregénye a többitől, főként a békebeli lányregényektől, a Cilikék és Zsuzsik bárgyú és bamba, de mindenekelőtt hamis és álszent mítoszaitól? Egyszerű: Pásztor szocioregényt bújtat a lányregénybe. Nézd, mondja a göndör, fekete szemű Bözsikének, a hajdani Bartos Elzának, aki miatt poros lett Piki szíve, ismerd meg a kis kifutólányt, ugyanúgy tíz éves, mint te, szereti a babákat, szeretne játszani. „Ó hány ezer és ezer ilyen elzüllött, elhagyott gyerek lézeng, így körülöttünk és mindenfelé az országban. Ti, akik ezt a történetet olvassátok, akik tudjátok, hogy van könyv és van otthon, ne haladjatok el közönyösen, ha az utcán csavargó, elhagyott, gondozatlan gyereket láttok. Nem rossz gyerekek azok sem, de nincsen senkijük, aki vigyázzon rájuk, anyjuk apjuk talán beteg –  szerencsétlen családi élet, rossz társaság vetette őket az utcára. Csak javítani igyekezzünk őket, de ne büntetni.”

Pásztor 1919-ben plasztikusan, pontról pontra leírja a Markó utcai rendőrségi fogda gyerekszobáját. Látunk ott szellemi fogyatékos fiút, szakadt ruhában. „A rendőr úgy lelte a Ligetben, nem tudja honnan jött, kenyeret kér”, egy rutén cigánylányt, aki a Máramarosokból vándorolt Pestig, és még sorolhatnám. Az újságíró jól tudja, mi történik az utcán csavargó kislányokkal, mi történik azokkal, aki a nyomor elől szöknek. Pásztor ismeri a Vengerkák sorsát, de a Bartos Elzák és Kertész Bözsikék fülét még húsz éves korukban is befogták ezek elől a „pornográf” történetek elől a féltő úriasszonyok.

A Princesz című lányregényt Vértes Marcell (Weisz Manó) grafikus illusztrálta. Komor képi világa egyszerre áraszt szomorúságot és félelmet, remekül együttműködik Pásztor szövegével. Vértes bent járt a Markó utcai „gyerekszobában”, és tanulmányrajzot készített a fogdában lévő kis csavargókról. A grafikus igazi karriert Párizsban futott be, többek között a Vogue-nak is készített divatrajzokat. A Princeszhez készült illusztrációi itt-ott felbukkannak különböző árveréseken.

Pásztor Árpád lányregénye a két világháború között hazánk legnépszerűbb lányregénye volt. Igaz, hogy szerzőjét 1926-ban több hírlapíró társával együtt meghurcolta a Budapesti Királyi Ügyészség, „sajtó útján elkövetett magyar állam és magyar nemzet megbecsülése elleni vétség” vádjával fogta perbe őket. A hírlapíró nem szabadulhatott 1919-ben vállalt szerepe árnyékától, még akkor sem, ha a gyermekekért akart tenni valamit.

Pásztor Árpád 1940-ben halt meg egy Pest melletti szanatóriumban, akkor már egy éve betegeskedett. A Farkasréti temetőben pihent. Sírja ma már nincs meg. Újraváltás hiányában felszámolták.

Piki viszont nem hitte el a halált. „Ő nem hal meg soha. Ő és az övéi nem halnak meg soha!”