Örülök. Zsidó közéleti vallomás

Írta: Fritz Zsuzsa - Rovat: Politika

Örülök. Kimondani is nehéz, amikor körülöttem nagy az apátia. Elkeseredettség. Zavar.

Az egyik legnehezebb akadály számunkra, a zsidó közösség intézményeiben, szervezeteiben dolgozó embereknek mindig az, hogyan törjünk ki a rutinból, a megszokásból, hogyan nyissunk kifelé. Hiszen nehéz. Mert olyankor jönnek sokan, akik árulónak tartanak, akik a hagyományokat kérik rajtunk számon, akik úgy érzik, megcsaljuk őket és a zsidóság vesztére törünk. De a belső gátak is működnek. Megszólal a vállamon a kis lény, hogy hagyományt török, már megint nem kérdeztem meg a rabbit, szabad-e ez, áruló vagyok, elárulom a hagyományokat, a zsidóságot, a több ezer évet.

Kívül is – belül is fogva tart sokszor ez az attitűd, s még csak azt sem mondhatom, hogy ördögtől való, hiszen fontos kontrollszerepe van nyilván, amely valóban hozzájárult ahhoz is, hogy még itt vagyunk, hogy van zsidó közösség, működnek a zsinagógák, a zsidó intézményrendszer.

Örülök. Hogy mégis minek is? Annak, hogy recsegve-ropogva, kiabálás és elfordulás, düh és ellenállás közepette, de történnek előremutató dolgok ebben a mi kis magyarországi közösségszerűségünkben.

Örülök, mert a lassan-lassan folydogáló viták, beszélgetések, cikkezések, kerekasztalok azért, úgy tűnik, mégiscsak hullámokat gerjesztenek.

Két dolog is történt az elmúlt hetekben, ami örvendezésre késztet.

Az egyik zsinagógai körzetben egy rabbi nőt hívott fel az Eszter tekercs, a megilla felolvasásához. Nőt, azaz egy Eszter-nemű embert, nőt, olyat, aki annak idején Perzsiában ez életét kockáztatva állt ki közösségéért, nemcsak egységet teremtve egy kettészakadt nép életében, hanem megvédve őket a haláltól. A rabbi spontán cselekedett így, s a momentum felemelő lehetett. Így képzelem, bár nem voltam ott. Minden olyan spirituális momentum, mely szokatlan, de jelentéssel bír, felemelő lehet. Felemelő volt számomra először belépni a zsinagógába, félelmetes, de felemelő, mint ahogy ugyancsak felemelő volt nőként először beszédet mondani a hetiszakaszról a gyülekezetem előtt.

Ilyen felemelő pillanatok merítenek meg valakit a közösségében, s teszik maradandóan részévé annak. Mely részvételre mennyire szükségünk van! Milyen hihetetlenül fontos lenne, hogy közösségeinkben szerepet, feladatot, jelentést tudjunk találni, minél inkább, nőknek és férfiaknak, fiataloknak és időseknek, gyerekeknek és felnőtteknek. Zsidóknak és kevésbé zsidóknak.

Ebben a zsinagógában történt ilyen. Egy nő jelentést találhatott és átélhette a felemeltséget.

Ami követte, az a bizonyos automatikus reakció. A hagyomány, a törvény szava. A felháborodás, a düh. A „de azt nem szabad” felkiáltása, amit valamiért nem követ forrás és szöveg, csak, mint a gyerekeknél, a „tilos”. És mégis, vitákat és felháborodást követően, nagyon nagy botrány nem lett végül. A rabbi maradt rabbi és megbékélt a világ. Talán ez azt jelenti, hogy simulnak a dolgok, és hogy elérkeztünk egy új korszakba. Ahol már nagyobb egy kis közösség autonómiája és a szabad vagy nem szabad nem centrálisan dől el. Ahol majd megválaszthatjuk, hogy hol szeretnénk és mily módon felemelő zsidó élményeket találni.

Ahol – és ez a másik nagyon fontos dolog, ami az elmúlt hetekben történt – a zsidó tudományok intézetének élére egy zsidó tudóst neveztek ki, aki ugyan nem rabbi, de tudós, elkötelezett a zsidóság, az akadémia és a minőség iránt és egy olyan intézmény a víziója, mely nemcsak hogy tovább viszi a nagyhírű 19. századi intézet legjobb hagyományait, hanem új, kortárs, 21. századi hagyományokat is teremt egyben. Megnyitva a Zsidó Egyetemet mindazon legújabb oktatási trendek felé, melyek az új, ott tanuló nemzedékekben felemelő érzést teremtenek. Jelentést adnak. S a közösség aktív részévé válnak majd.

Úgyhogy. Örülök. Nagyon.

támogatás