„Nem tudni, ki maradt életben” – Zsidók az oroszok megszállta Ukrajnában

Amikor a háború megkezdődött februárban, a déli és keleti ukrajnai területeken élő zsidók nehéz választás elé kerültek: menekültek legyenek, vagy maradjanak otthon, vállalva a megszállás minden kockázatát. Sok család fölbomlott, mert az idős szülők nem tudták vagy nem akarták elhagyni otthonukat, miközben gyermekeik az oroszok elől az ország más részébe menekültek. A megszállt városokat az oroszok lezárták, sok helyütt ukrán ellenállók után kutatva. A férfiak közül számosan börtönbe kerültek.

Oroszország négy megszállt ukrán régióban népszavazást rendezett szeptemberben, majd annektálta a területeket. A JTA olyan zsidókat keresett meg, akiknek kapcsolatuk volt az otthoniakkal. Közülük senki sem volt hajlandó felfedni kilétét, mindenki fél az esetleges következményektől.

A jelenleg oroszok megszállta területeken élő zsidók pontos száma nem ismeretes. A február 24-i inváziót követően sokan menekültek el lakóhelyükről. Részben a humanitárius folyosókon keresztül az ukrán fennhatóságú vidékekre, részben Oroszországba, a szomszédos országokba (Moldova, Románia, Magyarország, Lengyelország, a balti államok), vagy Izraelbe. Ez azonban költséges vállalkozás volt.

Michael Brodsky, Izrael ukrajnai nagykövete azt nyilatkozta, hogy nincs közvetlen kapcsolatuk az oroszok által megszállt területek zsidó közösségeivel. Amikor a JTA arról kérdezte, milyen segítségre lehet számítani tőlük, azt mondta: „Kérésre igyekszünk humanitárius segélyt nyújtani, de nem ez a főirány… Időnként érdeklődnek nálunk az ott élő rokonaik felől. Moszkvai nagykövetségünkön keresztül fölvesszük a kapcsolatot az oroszokkal. Ez működik.”

Az ukrán kormányzat ugyancsak azt nyilatkozta, hogy nincs kapcsolata az ország megszállt vidékein élő zsidó közösségekkel, mert az életveszélyes. Az „orosz” területeken egyedül Joszéf Jichak Wolff herszoni rabbi maradt, aki a Chabad.org hírcsatornának Ros Hásaná előtt azt mondta: „Fél év alatt semmi sem változott, nincs javulás… Folyik a háború, de reméljük, hogy mindnyájan édes újév elé nézünk.”

A megkérdezettek nem hisznek abban, hogy valaha is lesz zsidó élet ezekben a városokban. Az Azovi-tenger parti Bergyanszkban ez érthető, mert alig százan vannak, azok is öregek, betegek. A sokat szenvedett Mariupolnak viszont saját rabbija volt a háborúig.

Ukrajna határain túlról is érkezik támogatás az ottani zsidó közösségbe. Az ukrán törvények szerint viszont bűncselekménynek számít, ha megszállt területre pénzt küldenek, ezért nyíltan nem beszélnek róla.

Olga, aki tanárnő, és szorosan kapcsolódik a zsidó közösséghez, elmondja, hogy néhány idős embert támogatnak, akik a városban maradtak. Az oroszok beindították az iskolákat, de elégették az ukrán nyelvű tankönyveket és segédanyagokat. A város romokban, a közművek és internet szolgáltatás akadozik. Az oroszok boltokat nyitottak, de azok a többség számára túl drágák.

Luhanszkban az oroszok támogatta szeparatisták 2014 óta harcban álltak az ukránokkal, a férfiak rejtőzködnek, mert félnek a behívástól. Shalom Gopin rabbit a Chabad küldte ide, de azután 2015-ben máshová került.

„Minden nap beszélek Luhanszkkal. Nagyon rossz a helyzet; a férfiak nem mennek el hazulról, mert elvihetik őket a seregbe… Néhány zsidót besoroztak, néhány halott is van, őket ukránok ölték meg harc közben.

Amikor az összecsapások megkezdődtek a Donbaszban 2014-ben, a zsidók többsége a két megyéből — Luhanszk és Donyeck — Ukrajna más vidékeire költözött – mondja Gopin, aki Izraelbe ment (ott született), majd Kijevben élt. Akik maradtak, idősek voltak, vagy az oroszokhoz kötődtek.

„Az ottani zsidó közösség létezik, hetente négy alkalommal gyűlnek össze imára. De gyönge, mert csak idősek alkotják. Nincs jövője.” Gopin a korábban ukránok uralta településekről is költöztetett ki zsidókat.

Szeverodonyeck városa véres harcok színtere volt május-júniusban. Akkor még nyolc zsidó család élt a városban. „Egyik ottani barátommal beszéltem még május közepén” – mondja Gopin. „Azóta se kép, se hang. Nem tudni, ki maradt életben, és hogy mi a helyzet.”

JTA – Bassa László