Morzsákból próbálom összeszedni, milyenek is voltatok…

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Székesfehérváron helyezett el botlatóköveket Heller Pál és Pálné emlékére.

Unokájuk, Szilvia, így emlékezett rájuk:

„Már hetek óta beszélgetek veletek, és teszem fel azokat a kérdéseket, amelyeket akkor kellett volna feltennem, amikor még itt voltak a kortársaitok, a tanúk. Vajon miben bíztatok a második, harmadik, negyedik zsidótörvény után? Amikor már a fiatok – apám – munkaszolgálatos volt, amikor a magyar parlament már évekkel korábban elfogadta a harmadik zsidótörvényt, ami egyértelműen kimondta, hogy zsidók vagytok, nem a hit számít – hiszen már vagy negyedszázada áttértetek – hanem – ez is borzasztó szó – a faj. Szóval ti más fajba tartoztok, pár hónapja pedig ezt már a ruhátokra varrt sárga csillaggal is demonstrálni kellett.

Morzsákból próbálom összeszedni, milyenek is voltatok, és hogyan telhetett az utolsó hetetek. Apukám német nevelőnője szerint – akinél a nyarakat és a téli szüneteket töltöttem, itt Fehérváron, úgy 14 éves koromig –, azt mondta: jó ember volt a nagyapád, meg hogy ígéretet kapott, nekik nem esik bántódásuk. Azután azon a bizonyos június 6-i napon mégiscsak feltűntek a csendőrök az utcasarkon… Milyen lehetett az utolsó egy hét, ami nagyapám korai nyugdíjazása – ő 59 éves volt, nagyanyám 56 – és önkéntes haláluk között eltelt? Nem hiszem, hogy általában az orvosok – ciánt tartottak volna otthon a konyhaszekrényben, tehát volt egy – mai szóval élve – B terv. Pedig a „végső megoldásról” aligha volt fogalmatok. De méltóságteljes, értelmes polgári létet éltetek mindaz idáig. Így is gondoltátok befejezni – gondolom én most -, nem egy téglagyárban háromezredmagatokkal, vagy egy marhavagonban, ami ki tudja hova visz, esetleg az ismeretlen végállomáson.

Akkor valószínűleg még azt sem tudtátok, hogy már a gettóban napokig éheztetik majd az egybegyűjtötteket, elveszik ruháikat – mondván úgysem lesz szükség erre – megmaradt értéktárgyaikat, testi motozással győződve meg róla, hogy nem akarnak-e „túljárni” a hatóságok eszén. Valami sejtésük azért lehetett a Semprun szavaival élve a „nagy utazásról” nemcsak nekik, hanem a környezetnek is, hiszen a gettósítás másnapján kezdték kiigényelni a zsidó tulajdonokat: irodákat, bútorokat lakásokat. És a „szomszédoknak” – itt megint idézőjel van, igazuk is volt, a maguk módján, az elhurcoltaknak nem egészen egytizede élt túl.

De maradjuk annál a koratavaszi napnál, amikor a csendőrök befordultak az utcasarkon. Vajon hányakat segítettél te, nagyapa a világra közülük? Nem tudom hány lépés volt az út a házatokig. Annyira futotta az időből, hogy egy papírlapra felírjátok: Kisfiunk – apám akkor 23 éves volt – nagyon szerettünk, és beadjátok magatoknak a halálos injekciót. Ezt is csak elbeszélésekből tudom ezzel a – mondjuk így – búcsúlevéllel én soha nem találkoztam, soha nem került elő…

És talán lesz a ma és a holnap járókelői között, aki megáll ennél a két kőnél, elolvasva neveiteket, eltűnődik egy kicsit, kik is lehettetek ti. Milyen események sora vezetett oda, hogy emberek inkább a halált választották, mintsem, hogy megfosszák őket emberi mivoltuktól, marhavagonokba terelve vigyék őket a végső megoldás, a gázkamrák felé.

Köszönöm mindenkinek, aki segített a szervezésben, a kutatásban, a botlatókő letételében, és külön köszönet mindazoknak, akik együttérzésük jeleként itt vannak velem ennél a kései siratónál.”