Félelem és emlékezet: Berlin és az antiszemitizmus új valósága

Az én Berlinem – egy emlékező város című dokumentumfilm és a hozzá kapcsolódó fotókiállítás fontos társadalmi tükör: megmutatja, hogyan változik a zsidó közösség biztonságérzete egy olyan városban, amelyet sokáig a nyitottság és a történelmi önreflexió példájaként tartottak számon.

Egy város, amely emlékezik – és amelyben félnek

A 2B Galériában mutatták be az „Az én Berlinem – egy emlékező város” című dokumentumfilmet, amely Berlinbe kivándorolt magyar újságírók és filmesek munkája: Csabai Julia a film rendezője, Bócsi Krisztián fotográfus-kulturális antropológus, a film operatőre, a kiállítás fotósa és Dr. Valaczkay Gabriella, a projekt vezetője, a berlini Antiszemitizmuskritikus Oktatás és Kutatás Kompetenciacentrumának oktatási referense. A Szemere Katalin vezette pódiumbeszélgetésen az alkotók mellett részt vett Dr. Barna Ildikó szociológus-kutató, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának egyetemi tanára, antiszemitizmus-, idegengyűlölet- és a posztholokauszt-tanulmányok kutatója, a Zachor Alapítvány kutatási és értékelési vezetője.

A film célja az volt, hogy bemutassa: hogyan változott a berlini zsidó közösség biztonságérzete a 2023. október 7-e, a Hamasz Izrael elleni terrortámadását követő időszakban. A rendezényre a Zachor Alapítvány tanárképzési programjának keretében került sor.

Az eseményt Böröcz László, a 2B Galéria tulajdonosa nyitotta meg, aki hangsúlyozta, hogy természetes volt számukra, hogy teret adnak egy ilyen kezdeményezésnek. A beszélgetés középpontjában egy provokatív, de annál aktuálisabb kérdés állt: kell-e félnie a budapesti zsidóságnak?

A crossmediális projekt, amely filmre, fotóra és közönségbevonó beszélgetésre épült, sokrétegű portrét rajzolt Berlinről. Egy olyan városról, amely egyszerre hordozza a múlt feldolgozásának igényét és a jelen feszültségeit.

A vetített dokumentumfilmből és az azt követő beszélgetésből egyértelműen kirajzolódott: a Berlinben élő izraeli és zsidó interjúalanyok mindennapi félelemben élnek. A filmbeli hat megszólaló közül egyik sem vállalta a nevét és az arcát. Az is kiderült az interjúkból, hogy az izraeli nyilatkozók tudatosan kerülik anyanyelvük használatát nyilvános helyeken, helyette németül vagy angolul beszélnek az utcán. Identitásukat sokszor csak otthon, zárt térben merik megélni. Mint egyikük fogalmazott:

„okosabb, ha észrevétlenek maradunk”.

A film készítői szerint a projekt egyik fő célja éppen az volt, hogy felhívja a figyelmet egy kevéssé látható jelenségre: a többségi társadalom nincs tisztában az antiszemitizmus és Izrael-ellenesség jelenlegi mértékével Berlinben. A beszélgetés során az is elhangzott, hogy a forgatás idején számos palesztinpárti tüntetés is zajlott a városban, amelyek tovább erősítették a félelemérzetet a zsidó közösségben, de ezeket a tüntetéseket – dramaturgiai okokból – nem tették a film részévé.

Barna Ildikó szerint ugyanakkor fontos különbség figyelhető meg Berlin és Budapest között. Míg Németország fővárosában erősebben jelenik meg a fizikai fenyegetettség és a mindennapi biztonság kérdése, addig Magyarországon inkább a verbális, közéleti és online térben megjelenő antiszemitizmus jellemző.

A pódiumbeszélgetés egyik visszatérő témája az oktatás szerepe volt.

A résztvevők hangsúlyozták: mindkét országban szükség lenne arra, hogy az antiszemitizmus ne csak történelmi kontextusban – a holokauszt tanításán keresztül – jelenjen meg, hanem aktuális társadalmi problémaként is.

A berlini helyzet kapcsán Valaczkay Gabriella külön kiemelte, hogy bár a német állam jelentős erőforrásokat fordít az emlékezetkultúrára, ez nem mindig jelenik meg hatékonyan az oktatásban és a mindennapi társadalmi párbeszédben. Emellett az antiszemitizmus felelősségének egyoldalú „ráterhelése” a muszlim közösségre, leegyszerűsíti és elfedi ezt a valójában rendkívül összetett problémát, amelynek része a hagyományos gyökerekből táplálkozó európai zsidóellenesség is.

A beszélgetést azzal zárták, hogy az antiszemitizmus nem múltbeli kérdés, hanem jelen idejű társadalmi kihívás. Kezelése csak nyílt kommunikációval, oktatással és közös felelősségvállalással lehetséges.

Mint Csabai Júlia rendező elmondta, a filmet egyelőre fesztiválokra nevezik, és a későbbiekben kerülhet valamilyen formában a hazai közönség elé.