Bumeránghatás – Száz éve született Herskó János filmrendező

Ma száz éve születetett Herskó János filmrendező. Tanítványa, Pálos György filmrendező, operatőr és forgatókönyvíró idézi fel alakját.

A Párbeszéd című 1963-as magyar játékfilm egyik jelenetében, amely látszólag nem is kötődik szorosan a történet főszálához, egy vasúti vagonban vagyunk, s dinamikus, középkorú férfi viccet mesél az utastársainak: „Gyerekek! Hallottátok, hogy vannak velünk, a Minisztériumban, a Vasművel? Mibe őrült bele a bennszülött? Vett egy új bumerángot, és el akarta dobni a régit.

A főszereplő, Laci, aki Sinkovits Imre alakjában, a társasághoz közel foglal helyet az ablaknál, tekintetével a tájat pásztázza. Ő már számos megpróbáltatáson és megaláztatáson van túl, új munkahelye felé tart az 1950-es években, kevéssel a Rákosi rendszer bukását követő szabadulása után. Laci hithű kommunista, akit az elvtársai koholt vádak alapján juttattak börtönbe, s aki az újrakezdés reményében utazik vidékre. Ekkor már külön él feleségétől, Judittól, a koncentrációs tábort megjárt fiatal nőtől, aki szintén keresi a helyét ebben a felforgatott világban. Laci melankóliája erős kontrasztban áll a mellette utazó társaság vidámságával, felszabadult kacagásával. A férfiak valószínűleg munkások, értelmiségiek, talán egy gyár dolgozói. S a viccet mesélő férfi, a társaság nagy részéhez hasonlóan szintén nem ismert színész, ám amatőrnek sem nevezhető: ő Herskó János, a film forgatókönyvírója és rendezője.

Ez a rövid, 13 másodperces átkötő jelenet sokat elmond a mesélő személyről, az író-rendezőről, s persze a film vállalásáról. Különösen így utólag, több, mint 60 év távlatából.

Herskó János habitusának, életvitelének, rendezői, stúdióvezetői, tanári szerepvállalásának és gondolkodásának középpontjában a viccmesélés állt. Ahogyan a magyarországi szocializmus történeteiben, a rövid, humoros aforizmák, életbölcsességek, a pesti kabarétréfák szerves részét képezték a közbeszédnek, különösen a karót nyelt, hivatalos merev és semmitmondó politikai bikkfanyelv ellensúlyozására. A vicc olyan történetmesélésnek számított, amely látszólag derűs hangvételben képes megfogalmazni a dramatikus megfogalmazhatatlant. Vagyis azt, amire még gondolni sem lenne szabad. Jelen esetben a szocialista társadalom reformálhatóságának kérdését.

1963-ban, a film bemutatásának évében még közeli élményként hatottak az 1956-os sajnálatos események. S bár a 63-as nagy amnesztia rendelet eredményeként sok politikai elítéltet engedtek szabadon, a forradalom okai, megítélése, az események taglalása még évtizedekig tabutémának számított. Ebből a szempontból is különleges a Párbeszéd, mely már címében is magában hordozza a nagy kérdést: lehetséges-e szóba állni egymással, lesz-e közös múltfeldolgozás, lesz-e új kiegyezés Magyarországon? Herskó János filmje a felszínen egy házaspár érzelmi válságairól, küzdelmeiről szól. A gyönyörű és teljesen védtelen, magányos Judit, egymagában próbál szerencsét a háború utáni zavaros időkben, s bár rajonganak érte a férfiak, ő a nála jóval idősebb, jószándékú, a védelmezés ígéretét nyújtó Laciban véli felfedezni élete párját. A megmentőjét. Aki azonban semmi estre sem testesíti meg a kor férfiideálját: ő egy elvhű, merev pártember. Judit és Laci szerelmi vívódásai nem kiegyensúlyozott, stabil és unalmas történelmi körülmények között zajlanak, a történet íve a háború végétől a 60-as évek elejéig tart. Vagyis a kezdeti lelkesedéstől, a Rákosi időszakon át, az 56-os forradalom idején, majd a remélt kiegyezésig követjük a pár útkeresését. A Herskó alakította karakter bumeráng hasonlata egyszerre vitriolos és mélyen igaz. Változnak a körülmények, látszólag új emberek kellenek az új feladatokhoz, új távlatok nyílhatnak, ám a múlt beidegződései mindent felülírnak, új köntösben folytatódik a régi történet. A régi szereplőkkel.

Párbeszéd (Herskó János, 1963, részlet)

Herskó János sokat vitatott filmje az elsők közt nyúlt hozzá az 1956-os forradalom tabujához. Bővebben a filmről: https://nfi.hu/alapfilmek-1/alapfilmek-filmek/jatekfilm/parbeszed.html Egy emlékezetes jelenet Judit sztálinvárosi lakásának félhomályában a börtönből frissen szabadult László őszintén megnyílik a nőnek. Elmeséli, hogyan élte meg a fogságot, cserébe a nő bevallja neki, hogy megcsalta.

Ebben a filmben megtaláljuk azokat a főbb tematikákat, amelyek Herskó filmes és magánéletét kijelölték. A Párbeszéd Herskó negyedik játékfilmje, a Város alatt (1953), a Vasvirág (1958) és a Két emelet boldogság (1960) után. A korábbi filmjei nem nevezhetők szubjektív hangvételű, újhullámos történetmesélésnek, ám a Párbeszédben a korábbiakhoz képest sokkal jelentősebb a személyes szerepvállalás. Olyan ez a film, mint egy gyónás, egy vallomás: Herskó baloldali érzelmű gondolkodóként próbálja megőrizni hitét, integritását, miközben e vállalásának reménytelenségét is élesen látja. Mai szemmel szinte érthetetlen, hogyan kerülhetett a mozikba ez a film, amelyben az 56-os forradalom ábrázolása, különösen eleinte, nem az ismert és elvárt narratívát követi: a gonosz, gyűlöletes ellenforradalom rémképét. Itt valóban a párbeszéd keresésére történik kísérlet, mely, 60 évvel később is elérhetetlen ideának hat Magyarországon.

Herskó János a zsidó származásával soha nem kérkedett, az anya elvesztését, a munkaszolgálatos időszakot nem használta arra, hogy együttérzést csiholjon maga körül: nem törekedett áldozati szerepre, különösen akkor nem, amikor körülötte mások, a nem zsidók is, hozzá hasonló veszteségeket éltek meg. Judit a filmben nem hozza szóba zsidó származását, s a film végén sem tudunk meg róla többet annál, mint hogy mindenkit elveszített a táborban, a háború alatt. Az egyetlen túlélő rokonától sem fogadja el a törődést. Nem elfojtásról lehet itt szó, inkább a túlélés, az előre tekintés szándékáról.

HJ: Ezt a Párbeszédben próbáltam meg elmesélni. Annak a főhősnője – akárcsak Flaubert-nél Bovaryné – én vagyok. Ez a film arról szól, hogy egy fiatal lány, aki megjárja Auschwitzot, majd hazatérve elkapja az újjáépítés lelkesedése, hogyan sodródik a kommunista mozgalomhoz, aztán milyen csalódások érik, és hogyan próbálja kiábrándultságában is megtalálni az emberhez méltó cselekvés útját. (https://magyarnarancs.hu/film2/a_film_egy_uj_nyelv_amit_meg_lehet_tanitani_hersko_janos_filmrendezo-58561)

Ahogyan Judit karakterében felismerhető a rendező világszemlélete, Laciban is felfedezhetünk személyes vonásokat. Laci, Herskóval ellentétben nem értelmiségi, nincsenek eszközei arra, hogy reflektáltan viszonyuljon saját élettörténeteihez, viszont közös bennük a ragaszkodás valamilyen ideálhoz. A rendező azonban nem bújik Laci bőrébe, s kíméletlenül megmutatja, hogy főhőse szükség esetén munkásőrnek áll, ha ezt várják el tőle. Még volt feleségét is igazoltatja.

HJ: Én megcsináltam a Párbeszédet, ´63-ban, úgy, ahogy én láttam, teljesen őszintén. Azt mondtam, hogy ez az én nézőpontom, a többiek egészítsék ki, mutassák meg a sajátjukat. Volt, aki megtette, és volt, aki azt mondta, hogy erről árulás az adott körülmények között beszélni. Mert úgysem lehet mindent elmondani.

Judit és Laci a film végén ismét egymásra találnak, és a nézőkre van bízva, mennyi esélyt adnak e kapcsolatnak.

N.N. A halál angyala (Herskó János, 1970, részlet)

Herskó János szatírája személyes, (ön)ironikus számvetés, slusszpoénja pedig a rendező disszidálása. Bővebben a filmről: https://nfi.hu/alapfilmek-1/alapfilmek-filmek/jatekfilm/nn-a-halal-angyala.html Egy emlékezetes jelenet Az N. N. a bohózatba illő nyitány után ugyan komolyabb hangvételt üt meg – a feleséggel közös jelenetek egy házassági drámából sem lógnának ki -, de később is akadnak benne valóban mulatságos epizódok.

Filmrendezőként Herskó János még két filmet forgat Magyarországon, az 1967-es, újhullámos Szevasz Verát, és a legszemélyesebb fekete komédiáját, az N.N., a halál angyalát 1970-ben. Mindössze hét év telik el a Párbeszéd óta, a horizont azonban besötétül. Pedig a 60-as évek Herskó János nagy időszaka: filmrendezőként, tanárként, stúdióvezetőként. A hazai filmgyártás egyik központi figurája Herskó, végtelen energiáival végzi megszámlálhatatlan feladatait. Osztályokat indít a Főiskolán, nem is akármilyeneket: a későbbi időszak meghatározó generációjának tagjait. Ő a Herskó módszer névadója. Többek között azt képviseli, hogy a filmkészítés értelmiségi tett, ami felelőséggel párosul. Harcol a tanítványokért, a munkáik bemutatásáért, közvetlen bejárása van a hatalom egyik prominens szereplőjéhez, a rettegett Aczél Györgyhöz, akivel grófomként és hercegemként szólítják egymást. S mindezek mellett a Hunnia stúdió vezetője, kijárója. S amikor mindenki a csúcson látja őt, tanítványainak védelmezőjét, a friss filmes újhullámok támogatójának, a személyes hangvételű munkák lobbistájának, a megbízható párttagnak, akkor leforgatja az N.N. a halál angyalát, amelynek a nagy titkát még közvetlen barátai, alkotótársai sem ismerhetik. Azt, hogy még a bemutató évében családjával váratlanul Svédországba költözik. Vagyis disszidál.

A film főszerepét az a Gábor Miklós viszi, aki a Párbeszédben a disszidálással szemben a maradás mellett érvel. Az N.N. fekete tréfa, amelyben a közéleti szerepet vivő tanár urat halottnak hiszik a tanítványok, a szakma, a kollégák. Itt a Gábor Miklós játszotta játékos kedvű, viccelődő karaktere némileg rezignált, megfáradt, nem élvezi már a népszerűséget, a reflektorfényt. Herskó János legendás búcsúlevelében így vall erről:

Egyszer dönteni kell: mi az, amit tud vállalni az ember, és mi az, amit nem. Mert különben csak növekszik benne az undor. Az undor önmaga és környezete iránt. És ez kicsinyes „ellendrukkerré” változtatja, így pedig tovább csinálni nem szabad.
Bánt, hogy munkatársaimat és növendékeimet szó nélkül kellett otthagynom. Igyekeztem minden munkát tisztázni, hogy ne legyen rám szükség… Végül kérdezhetnék, miért nem otthon mondtam le mindenről? Másfél éve foglalkoztat a gondolat. Úgy érzem, gyermekeimet nem büntethetem döntésem konzekvenciáival. Nekik biztosítani kívántam a szabad döntés jogát, még akkor is, ha itt nekem emberileg és szakmailag, anyagilag és nyelvileg egyaránt újra kell kezdenem a nulláról.

Herskó távozása általános döbbenetet kelt, és hatalmas űrt hagy maga mögött. A hatalom kiátkozza, a tanítványok vérig sértődnek, s az idegen országban a nyelv ismerete nélkül kezd új életet 44 évesen. S ami valóban csodálatra méltó, alkalmazkodik az új körülményekhez. Megtanul svédül, legbüszkébb azokra a pillanatokra, amikor a svédül elmondott viccein nevetnek az emberek. S az is gyorsan kiderül, tanárnak és vezetőnek sem utolsó, a rektorságig viszi Stockholmban.

A 90-es évektől Herskó János rendszeresen visszajár Magyarországra a családjával, ismét aktívan veti bele magát az oktatásba (Nyakkendő díjban részesül az új tanítványaitól), a filmes tervek gondozásába. Abban a szerencsés helyzetben van e sorok írója, hogy több filmben is együtt dolgozhatott Herskó Jánossal. Talán a legizgalmasabb ezek közül A kenyereslány balladája, mely egy igen személyes hangulatú film, egy árulás története. Hogyan menekült meg a fiatal Herskó, kik segítették a vészterhes időkben, és kit árult el annak érdekében, hogy folytassa az életét, s eljusson a filmezésig. A magyar kulturális életben ritka őszinte gyónás ez a film, melyet az egykori tanítványok immáron filmes potentátokként, a feldolgozatlan Herskó szindróma jeleként nem támogattak, ezért kisköltségvetésű, alternatív filmes körülmények között készült el a Közgáz Vizuális Brigád gyártásában.

Nem sokkal a halála előtt azt tervezgette, hogy Svédországban fejezi be az életét, ott ugyanis jobb meghalni, mondta. Nem így alakult, Annával, a feleségével közös sírhelyük Budapesten található, Farkasréten.