Molnár Ferenc és a zsidó humor

Írta: Pelle János - 2025-05-28 Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

A cím állít valamit, ami korántsem magától értődő: azt, hogy a kelet-közép-európai kabarét a hagyományos zsidó humor hívta életre. És ez nyilvánul meg a ma is népszerű és jól ismert magyar színpadi szerző, Molnár Ferenc írásaiban.

Molnár Ferenc

Tény, hogy Molnár zsidó volt, és a darabjain jól szórakozott a közönség, tehát volt humora. De mindebből a legkevésbé sem következik, hogy létezik speciális „zsidó humor”, és Molnár, aki nem gyakorolta ősei vallását, a kabaréban éppen ezt művelte.

Megpróbálkozom a tétel bizonyításával, mégpedig nem a színdarabjai, hanem a kabarékban előadott és a lapokban megjelent, kevésbé ismert bohózatai és humoreszkjei alapján. Ezek a Pesti erkölcsök, a Ketten beszélnek, a Hétágú síp és a Vacsora és egyéb jelenetek című, 1909-ben, 1910-ben, 1911-ben és 1917-ban megjelent köteteiben maradtak az utókorra.

Molnár Ferenc humoreszkjeire, kabaréban előadott bohózataira jellemző a zsidó humor alapvető tulajdonsága, az önirónia. „Senki sem mondhat olyan jellemzőt és igazat a zsidóság fogyatkozásairól, mint ’belülről’ egy zsidó író. És senkinek a mégoly metsző kritikáját sem fogadja olyan derűvel egy zsidó, mint egy másik zsidóét. Ez Rostand nagyorrú Cyranójának híres elve: ’Mert magamat kigúnyolom, ha kell,/ de hogy más mondja, azt nem tűröm el.’ Az önirónia a folklórként terjedő vicckultúrának is elmaradhatatlan éltető eleme – a vonásáról már sokan írtak, köztük Sigmund Freud is.

A pesti zsidó asszimiláció ellentmondásait megjelenítő darab a Disznótor a Lipótvárosban, amit az Andrássy úti Modern Szinház kabaréjában játszottak el Az Ördög bemutatásának évében, 1907-ben. Ez a fergetes humorú bohózat maró szatíra a saját közönségéről, és mindenképp méltó az utókor figyelmére.

Szövege először 1911-ben, Hétágú síp című kötetében jelent meg ezzel az alcímmel: „Egy nagyszabású pesti cécó története”. A hosszabb, párbeszédes bohózat tartalmát Györgyey Klára a következőképpen ismerteti: „Egy beképzelt zsidó bankár disznóölést rendez elegáns pesti lakásában: az est főszereplője, egy hatalmasra hízott koca, a fürdőkádban vár a sorsára. Molnár burleszk humora különösen a szépelgő körülírásokban és a váratlan fordulatok felvillantásában mutatkozik meg.” (Györgyey Klára: Molnár Ferenc, Magvető, 2001, 67)

Molnár egyik tárcájában (A közvetítő) Molnár a következő ősrégi zsidó anekdotát idézi: ’Áll a szegény zsidó Bécsben az utca sarkán és keservesen sír. Arra megy egy másik izraelita és megszólítja: – Miért sír, szegény ember? – Miért ne sírjak – mondja az – mikor tizenhárom gyerekem van, tizenkettő betegen fekszik, a feleségem a halálán van, és nekem nincs egy megveszekedett krajcárom sem. – Mennyi pénzzel volna magán segítve, jó ember? – Ezer forinttal. Jöjjön – mondja a jószívű – én magának egy félóra alatt megszerzem az ezer forintot.

Az ámulva vele megy ez meg vezeti, egyenesen az öreg Rotschildhoz. Fölmennek hozzá, Rotschild benyúl a zsebébe, kivesz ezer forintot, odaadja a síró embernek, aki hálát rebeg és elrohan. A másik ott marad és némán áll Rotschild előtt. Áll, áll, áll. Azt mondja neki Rotschild: – Hát maga mire vár? – Mit várok? – mondja ez. – Hát a provízót (jutalékot) várom. Hiszen én hoztam a pasast…” (Hernádi Miklós: Zsidó írók és művészek a magyar progresszióban 1860-1945 Noran libro 2010, 51-52 old.)

Ganef és snorrer a kabaréban

Az, hogy melyik viccet mondja el valaki, magánügy, amennyiben egy barátaiból és ismerőseiből álló társaságot akar megnevettetni. De ha közönséget szórakoztat, mely fizet érte, úgy, mint a Modern Színház Cabaret nézői, el kell gondolkodni azon, mit tálalnak fel nekik. Molnár Ferenc huszonkilenc évesen a legendás társulat művészeti igazgatója volt Heltai Jenővel együtt, a konferanszié pedig Nagy Endre.

A műsort Molnár állította össze, neki kellett szembenéznie azzal a problémával, hogy milyen történeteket vigyenek színre? Szigorú kritériumok szerint kellett válogatnia a burjánzóan gazdag zsidó humor darabjaiból. Az első kérdés az volt, hogy mennyire legyen „zsidó jellege” a vicceknek és a jeleneteknek, azaz kiderüljön-e bennük a szereplők identitása, illetve a vallása, például a nevükről, öltözékükről, vagy egyértelmű utalásokból? Előnyben kell-e részesíteni azokat a történeteket, melyek a legmulatságosabbak, minthogy a humor célja az, hogy nevessenek rajta? Ez sem olyan egyszerű. A zsidó humor célja, ahogy ezt Molnár megtanulta már a Józsefvárosban, az, hogy „nevessünk sírás helyett”. Ezért aztán bizonyos történeteket éppen azért nem szabad eljátszani, mert túlságosan mulatságosak, vagy túl sok bennük a „gettó-szellem”.

Továbbá a viccek lényegéhez tartozik, hogy legyenek olyan rövidek, amennyire csak lehetséges. A csattanó az utolsó mondatból derül ki. De akkor mi értelme van egy egész oldalnyi szöveget írni, hogy elérkezzünk a csattanóhoz, amikor néhány sor is elegendő? Az, ami egy személyesen elmesélt történetben elfogadható, írásos változatban már nem működik. És ez fordítva is igaz: az, ami írásban szórakoztató, elmondva, vagy felolvasva unalmas.

És hogyan tükrözze a modern zsidó kabaré azt a világot, ami körülveszi? A hagyományos zsidó humor, az, ami a viccekben feltárul, a felgyorsult, modern világban már elavultnak hatott. De az ügyeskedő zsidó csaló, a ganef típusa a huszadik század első évtizedében Budapesten is létezett, például a bulvársajtó világában. Erről szól Molnár bohózata, az Álhírlap és vidéke.

A zsidó humor szereplői mind többé-kevésbé negatív figurák, akik saját vallási törvényeiket is kijátsszák, érdekből házasodnak, agyafúrt, haszonleső alakok, akik még a nyomorukból, a szerencsétlenségükből is „üzletet” csinálnak. Vagyis a zsidó szerzők önmagukon gúnyolódtak. Ráadásul a kabaré színészeinek többsége is zsidó volt. Ez nem csoda, hiszen a Tóra szerint az első viccet az Örökkévaló mondta Ábrahámnak: száz éves korában közölte vele, hogy fia születik a feleségétől. És ezt a felesége, Sára is tudta, és nevetésben tört ki attól, hogy kilencven évesen még teherbe eshet. De az Úr, akinek semmi sem lehetetlen, neki adta Izsákot, akinek a neve, Jits’haq, annyit jelent: nevetni fogsz! Azóta, vagyis legalább ötezer éve gyakorolják a humort a zsidók.

Freud ír arról, hogy a viccmesélő, vagyis a humorista valójában exhibicionista. Azzal, hogy leköti hallgatói vagy olvasói figyelmét, átmenetileg hatalmi helyzetbe kerül. Fölényt élvez, mert már ismeri a viccet, amelynek mesélésébe kezd; előbb tudja a csattanót, mint a hallgatósága. Választhat, hogy mely vicceket meséli el; ez a kiváltság a hatalmi pozíciójához tartozik. Előadása során felfüggeszti a gátlásait, kikerüli a cenzúrát, vagy legalábbis kilátásba helyezi.

A viccmesélő hatalmat gyakorol hallgatósága fölött és az egóját is erősíti. Ha jól adja elő vicceket, rá is duplázhat az egójára, némi öniróniával. Ha a közönség nevet, szembesül az elfojtásaival, a viccmesélő felsőbbrendűségi érzése növekszik, szimbolikus hatalma újra és újra megerősödik. Vágyait, az erotikus és agresszív késztetéseit a vicc csattanója által kiváltott nevetés elégíti ki. Vagy legalább enyhíti a kínzó hiányérzetet. Nem véletlen, hogy ha a zsidók akkor nevetnek, ha úrrá akarnak lenni a félelmeiken,. Freud szerint folyamatosan szublimálunk, átalakítjuk és feldolgozzuk a késztetéseinket, vágyainkat, indulatainkat. Ha a humorista jól végzi a dolgát, a példája másokra is átragad, megváltoztatja a többség hangulatát. A zsidók szórakoztatják az embereket, abban a reményben, hogy így kevésbé kell tartanunk a támadásaiktól. Ezt a képességet és érzéket aztán apáról fiúra örökítik. És mivel a humor, a szórakoztatás jó üzlet lehet, ezért adta rá a fejét annyi zsidó. Az emancipáció során, a 19. század közepétől nyílt először nyílt alkalmuk társadalmi mértekben humorizálni, mert azelőtt, a középkorban szóba sem álltak velük a keresztények. Aztán, hogy legalább formailag egyenlők lettek, már újságokba írtak, könyveket adtak ki, színházat, kabarét csináltak. Közönség előtt művelték a humort, sikeresen, mert eredendő tehetségük volt hozzá. Végül a humorból, az öniróniából önvédelmi reflexet faragtak, ami az utolsó pillanatokban, a halál küszöbén is erőt adott nekik.

Bár nem a zsidók fedezték fel a humort, mely ősidők óta jelen van az emberiség kultúrájában, mint különálló etnikai és kulturális közösség, elsőnek ők használták fel a saját céljaikra. Mindig részben kívül, részben belül álltak a többségi társadalmon, kereskedtek, váltogatták a nyelveket. Így sajátították el a képességet, hogy egyszerre lássák magukat kívülről és belülről, ezért látták meg azt, ami azonossá tette őket másokkal, és azt is, amiben különböztek a többségtől. Egyszer a valóság, máskor a vágyak felől nézték a világot, s ez a feszültség, amióta világ a világ, nevetés forrása. Viccelődtek azon, hogy férfiak és nők, vonzóak és taszítóak, csúnyák és szépek, fiatalok és öregek vagyunk, szeretnek és visszautasítanak, és állandóan félreértjük egymást. Ez Molnár Ferenc valamennyi a színdarabjának alapgondolata.

Politika a színpadon

Molnár nagyszerű bohózatok és tréfákat írt, melyekben a zsidó humor évezredes hagyományát követve kifacsarta a szavakat, ami a komikum kimeríthetetlen forrása. A modern pesti kabaréban elhangzó viccek célja az is volt, hogy enyhítse a zsidók iránt megnyilvánuló idegenséget és ellenségességet, és a nevetéssel megnyerjék maguknak a közönséget. Vagy legalább leszereljék, elbizonytalanítsák az antiszemitákat. A humor lelki páncélt növesztett, megvastagította a zsidók a bőrét, hogy védekezzenek a gúny, a sértések ellen. Ez annyira sikerült, hogy egymás előtt, nyilvánosan is próbálgatták, a humor ellenáll-e a nyilaknak és a fullánkoknak.

Természetesen a humor fegyverét nemcsak öniróniára lehetett használni, politikai eszköznek is alkalmas volt. 1910 után, amikor Pesten elszaporodtak a kabarék – ekkoriban tucatnyi is működött egyidejűleg -, a humor egyre inkább „átpolitizálódott”, ahogy ezt Nagy Endre, a legendás konferanszié is megállapította 1935-ben megjelent könyvében.

A Modern Színház Cabaret társulata annyira sikeres volt, hogy meghívták a Nemzeti Kaszinóba is, ahol a tagok, nagyobbrészt arisztokraták előtt léptek fel. „Az ország közjogi, gazdasági, erkölcsi hatalmának túlnyomó része ott gyűlt össze a Kaszinó termeiben. Hihetetlen megtiszteltetés volt tehát ez a fölkérés. Ostoba képzelgéseimben diadalmasan állapítottam meg, hogy magyar kabaré újító szellemével és friss irodalmi törekvéseivel a konzervativizmus leggőgösebb várát vette be. Akkor már a kabaré a szociáldemokrata párt félhivatalos szórakozóhelye volt. Nemcsak a párt vezérei jelentek meg szorgalmasan a premiereken, de minden délután ingyenes előadásokat rendeztem az egyes szakszervezetekben, és a munkásság a konferanszok szókimondásában, a tréfák formadöntő merészségében, de mindenekelőtt Ady robusztus dalaiban a maga harci szellemére ismert.”

Ez volt az az időszak, az első világháború kitörése előtti évek, amikor Molnár Ferenc búcsút mondott a kabarénak, és nem írt több jelenetet, bohózatot Nagy Endre társulatának. Anyagilag nem szorult rá, hogy a kabarénak írjon, a színdarabjai jól jövedelmeztek. És nem akart közelebbi viszonyba kerülni a politikával, az ellenzékivel sem. Ösztönösen érezte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia dualisztikus rendszerének forradalmi átalakítása bizonytalan kimenetelű vállalkozás. Ady Endrét nagyra becsülte, de hozza a legközelebb a zsidó Vázsonyi Vilmos, Terézváros demokrata képviselője állt, aki legitimista nézeteket vallott. Érzékelte, hogy a radikálisokkal szimpatizáló pesti polgárok, akik estéről estére megtöltötték a színházakat és a kabarékat, összességében vékony réteget alkotnak, és az ideálok megvalósítását célzó vágyaknál erősebb az a valóság, melyben a tömegek élnek. (Nagy Endre, 162.)

Molnár felfogta, hogy az önirónia, mely a zsidó humor lényegi tulajdonsága, nem alkalmas a politikai harcra. Így az antiszemitákkal szemben, akik előszeretettel támadták a romlott Budapest erkölcsiségét megtestesítő kabarét, a humor használhatatlan. Pedig nem kisebb tehetségű költő, mint Szép Ernő próbálkozott meg a „kör négyszögesítésével” egy szellemes versben, mely – hol máshol? – a Teréz körúti Bonbonniere kabaré színpadán hangzott el, 1920-ban.

Az antiszemiták

Én antiszemita vagyok

Mert a zsidók tönkreteszik az országot

S én ilyesmit nem hagyok,

Nézze meg az ember,

A zsidó mind gazember,

Szemtelen. Weisz, a suszterem,

S a szabóm, a Schwarcz,

És végig, minden arc,

A bankárom, kinél hitelt könyörgök,

Az orvosom, vigye el az ördög,

Az ügyvédem, ki viszi a pöröm,