Migráció és olvasztó-tégely

A Szombat az alábbi kérdéssel fordult magyar közírókhoz, kutatókhoz, véleményformálókhoz: A migráció – áldás vagy átok?

A migráció világjelenséggé nőtte ki magát és egyben a legerősebben megosztó kérdéssé vált a mai Európában. A bevándorlók segítését egyesek az emberjogi elkötelezettség, a humanista értékrend próbakövének tekintik, mások viszont  – mint a magyar kormány – a vészharangot kongatják, mondván, hogy a túlnyomórészt iszlám kultúrájú migránsok milliói nem tisztelik, hanem aláássák az évszázadok alatt kialakult európai együttélési normákat és értékrendet.

Ön miként vélekedik a migrációról? Áldás vagy átok? Lehet-e a fenti dimenziók mentén értelmezni a jelenséget? És ha nem, hogyan értelmezzük, milyen alapelvek szerint viszonyuljunk hozzá?

Van-e mindennek külön jelentősége zsidó közösségek számára?

*

Jeszenszky Géza történész, volt külügyminiszter, nagykövet válasza:

A történelem a migrációk története. Hány nagy birodalomról tanultunk az iskolában, amelyeket egy adott területre bevándorolt nép hozott létre, majd idővel – népükkel együtt – nyom nélkül eltűntek.  Említhetjük a sumérokat, a babilóniaiakat, Asszíriát, a hettiták, vagy a hunok birodalmát. Más népeket a beözönlő hódítók hazájukban kisebbséggé tették, de fennmaradtak, mint az egyiptomi koptok, az amerikai indiánok. A bevándorlók sok esetben az ott talált etnikum jellegét változtatták meg, ezt tették a Balkán romanizált lakosságával a szlávok, ezért van akkora különbség az ókori és a mai görögök között. A népek vándorlása, a migráció tehát a történelmi változások egyik előidézője. Kétezer évvel ezelőtt Európában az emberek legnagyobb része egészen más nyelvet beszélt, mint a maiak. Európa nagy etnikai-politikai átalakulása Ázsiában kezdődött az 5. sz. körül – és ez a népvándorlás hozott bennünket, magyarokat is a Kárpát-medencébe. De ki mindenki csatlakozott, „migrált” ide az ezer év során: német lovagok, dolgos szászok és cipszerek, mokány kunok, a „pogány” török elől menekülő szerbek (rácok) és románok (vlachok), az utóbbiakkal ellentétben hamar magyarrá vált örmények és az intellektusukkal kimagasló zsidók. A középkori és a kora újkori Magyarország városai soknyelvűek voltak, gyakran külön negyedekben laktak a különféle nyelvű lakók, akik több nyelvet is beszéltek. Voltak közöttük súrlódások, de általában meg is tudtak egyezni a bírók rotációjában, a városi tanács összetételében. Jól bevált az autonómia, amit az uralkodó adományozott a nagyobb csoportban betelepülőknek. Az Erdélyi Fejedelemség három „nemzet”, a magyar, a székely és a szász uniója volt, nagy kár, hogy a 13. századtól betelepülő és ötszáz év alatt többségre jutó románok csak egyházi (és nem politikai) autonómiát kaptak.

Mi váltja ki a tömeges migrációkat? A klíma megváltozása (kiszáradó legelők), területért és kincsekért, vagy éppen rabszolgákért indított háborúk, kegyetlen elnyomás és pogromba torkolló faji türelmetlenség volt a leggyakoribb ok. Sok esetben viszont valami pozitív, vonzó tényező volt a bevándorlás motivációja: termékenyebb föld, alacsonyabb adók, szabadabb politikai és vallási élet, a sajátos ismeretekkel rendelkezőknek felkínált előnyök. A migráció általában gazdagította a befogadó országokat, erre a legjobb példa Amerika: a gyarmatosítás, majd az I. világháború előtti tömeges bevándorlás, vagy a nácizmus elől menekülők befogadása. Ez utóbbi sajnos szelektív volt, mégis igen fontos volt, mert nélküle nem lett volna amerikai atombomba.

Az amerikai földrész annak a példája, hogy a nagyon eltérő hátterű bevándorlók a szabad viszonyok és a befogadó légkör hatására rendkívül sikeres társadalmakat tudtak létrehozni. Az elmúlt évtizedekben Kanada elsősorban a kínai bevándorlókat integrálta eredményesen. Az Egyesült Államokba milliós nagyságrendben bevándorló spanyol-ajkúak beilleszkedése is sikeres, a kubaiak esetében Floridában látványos. A képzetlenebb közép-amerikaiak a nehezebb, főként mezőgazdasági munkákban nélkülözhetetlenek. Nagy kérdés, hogy esetükben is működni fog-e az olvasztótégely, s ebből egy genetikailag is új észak-amerikai nép keletkezik-e? Az angol mellett a spanyol második nyelvként tartósan fenn fog maradni? További kérdés, miért könnyű az Egyesült Államokban és Kanadában korábban a dél- és kelet-európaiak, újabban pedig az ázsiaiak beolvadása, s miért nehezebb a feketéké? Milyen szerepe van a pszichológiai vagy szexuális tényezőknek az asszimilációban? Elő tudja-e segíteni az integrálódást a politikailag korrekt reklám, tankönyv, TV, ahol nagy harmóniában együtt jelennek meg a különböző bőrszínű emberek? Trump illiberális gondolkodása, retorikája és a déli határ lezárása le fogja-e fékezni mind a bevándorlást, mind az integrációt?

Amerikával ellentétben Nyugat-Európában a II. világháború utáni bevándorlás nem egyértelmű siker. Az egykori gyarmattartók a nehéz, kényelmetlen, és szakképesítést nem igen igénylő munkákra nagy számban hoztak be munkaerőt egykori birodalmuk területéről, a németek pedig Törökországból valamint Jugoszláviából. Míg az utóbbiak valóban vendégmunkások (Gastarbeiter) voltak és többségük pénzt gyűjtve visszatért szülőhazájába, az Ázsiából, Afrikából és a nyugat-indiai szigetvilágból érkezők tartósan családostul letelepedtek. Ha az elmúlt fél évszázadban Nyugat-Európában sikeres lett volna a más kultúrából érkezők, a más vallási elveket vallók beilleszkedése, integrálása, akkor senkinek sem volna oka félni e folyamat folytatásáról. Az első nemzedék általában boldog volt, hogy az otthoninál sokkal jobb körülmények között él, de gyermekeikre már évtizedek óta az elégedetlenség jellemző. Pontosabban egy kis, tehetséges réteg jól érvényesül, de a többség nem akar, vagy nem tud eredményesen tanulni, berendezkedik arra, hogy a jóléti állam nagyvonalú szolgáltatásaiból éljen meg – nem ritkán kisebb-nagyobb bűnözéssel egészítve ki jövedelmét. Eddig a probléma szociális, és pénzzel valamint jó szándékkal kezelhető volt. Az iszlám vallás követőire viszont – különösen a 2001-es New York-i terrorista merénylet után – mind nagyobb hatást gyakoroltak vallási vezetőik, egyes mecsetekben valósággal izgattak a befogadó állam intézményei és polgárai ellen. Érvelésük egyenesen abszurd: elégtételt venni a középkorban a Szentföldön az arab hódítók ellen vezetett keresztes háborúkért, megbüntetni az európaiakat a mohamedán vallással ellentétes szokásaikért, mint az alkoholfogyasztás és a nők egyenjogúsága. Bármennyire is csak töredékük vetemedett arra, hogy ártatlan emberek tucatjait meggyilkoló merényleteket kövessen el, rendkívül megerősödött az arabokkal és a színesbőrűekkel szembeni ellenérzés. Ezt a félelem diktálja, de felelőtlen, előítéletes politikusok is gerjesztik. A sok millió arab, afrikai és ázsiai munkája ugyanakkor ma már nem pótolható.

Nagy lökést adott a szélsőséges irányzatok népszerűségének a 2015-ben Európára zúduló menekült- és migránsáradat. Ez félresöpörte a humanizmuson és a Tízparancsolaton, valamint Krisztus tanításain alapuló könyörület és segítőkészség hagyományát, és megrendítette a kormányzó bal- és jobbközép pártok pozícióját. Magyarországé a kétes dicsőség, hogy elsőnek épített kerítést a nem kívánatos bevándorlók távoltartására. Céljuk persze nem a magyarországi letelepedés, hanem a munkaerőhiánnyal és demográfiai apállyal küzdő Nyugat- és Észak-Európa volt, de a migráns-veszély hirdetése egész Közép-Európában komoly belpolitikai hasznot hozott a kormányzó erők számára. A kerítés, Európa tengeri határainak hatékony őrzése azonban csak a probléma tüneti kezelése, megoldást csak közös európai reakció hozhat. A szerencse és az embercsempészek segítségével Európába érkező menekültek és „csak” jobb életet keresők száma ugyan jelentősen csökkenő tendenciát mutat, de a migráció okai fennmaradtak, sőt bármikor újabb emberáradatot indíthatnak el. Nem elég pénzzel megvesztegetni az Európával határos frontállamokat, hogy állítsák meg a jobb életre vágyó szerencsétlen tömegeket, a menekülés okait kell megszüntetni. A nagy feladatot egy mondatban úgy lehetne összefoglalni, hogy békéssé és élhetővé kell tenni az arab világot és Afrikát. Valamennyi államnak ez az érdeke, nagyszerű feladat lenne ez az ENSZ és G-7 országok számára, de az önző érdekek, a nagyhatalmi rivalizálás és a szegény országok vezető rétegének korrupciója ezt eddig meghiúsította.

Miközben a fejlett országokban erősödik a nem-európai bevándorlók elutasítása, a népesség fogyása és az ebből eredő munkaerő-hiány megállíthatatlannak látszik. Az új EU-tagállamokból Nyugat-Európába özönlő munkavállalók is csak egy időre oldják meg az ottani problémát, ugyanakkor súlyosbítják szülőhazájuk gondjait, felgyorsítják a demográfiai válságot. Segíthet ezen Ukrajna szegény tömegeinek bevándorlása? Helyükre honnan jön majd munkaerő? A vele konfliktusban álló Oroszországból? Vagy Közép-Ázsiából, ahol a lakosság ugyancsak muzulmán? Európa lesz a népek új olvasztótégelye?