Miért rossz és hamis minden neológ érv a nők egyenjogúsítása ellenében?

Ennek az írásnak az a célja, hogy áttekintse az érveket, amelyek hangoztatóik szerint nem teszik lehetővé a neológián belül a nők teljes zsinagógai emancipációját, és megmutassa, mennyire súlyosan problémásak, mennyire tünetei maguk is a „hivatalos” zsidó intézményrendszer mély válságának.

A szervezeti válság

Az első és legnépszerűbb ellenérv szerint úgysem akar és tud legfeljebb fél tucatnál több nő Tórát olvasni, minek ezt erőltetni, ha úgysem érdekel senkit. Ez egyfelől igaz, másfelől nem, de az, ami igaz belőle, annál rosszabb a neológiára nézve.

Egyfelől nem igaz, hogy a női Tóra-olvasás nem érdekel senkit, ez jól látszik azon, hogy mennyire meghökkentően népszerű volt a női Tóraolvasás lehetőségét száraz vallásjogi érvekkel indokló cikk, amely a botrányt kirobbantotta. Minden bizonnyal arról van szó, hogy sokan szimbolikus kérdésként látják mindezt, az egyenjogúság kifejeződésének tekintenék, ha kimehetnének a nők a Tórához. Úgy éreznék, hogy az a vallási közösség, a Mazsihisz, amely jobb híján reprezentálja az elsöprő többségében nem előírásosan vallásos magyar zsidóságot, szimbolikusan egyenjogúnak ismeri el őket. Más lenne a helyzet, ha a zsidó szervezeti élet tagoltabb és arányosabb lenne, jobban kifejezné a tényleges magyar zsidóság tényleges preferenciáit és a Mazsihisz rendszeresen templomba járó hívei számával arányos nyilvánossághoz, közéleti befolyáshoz, állami támogatáshoz jutna, ha nem az ő fenntartásukban működnének kulcsfontosságú oktatási, szociális, egészségügyi, kulturális intézmények. Akkor tényleg a világon senkit nem érdekelne, kit hívnak ki a Tórához a Mazsihisz zsinagógáiban. A Mazsihisz azonban jóval több ember képviseletére tart igényt, jóval több ember nevében lép fel, jóval több emberre hivatkozik, mint akik péntek esténként rendszeresen megjelennek a neológ zsinagógákban – az ő létszámuk aligha éri el az 500 főt jelenleg – ezért szimbolikus vallási döntései jóval túlmutatnak önmagukon. És ez a vita egyik valódi, az ügyön jóval túlmutató kérdése: vagy legyen valóban ernyőszervezet a Mazsihisz, integrálja a magyar zsidóság összes vallási és világi kezdeményezését, vagy legyen 4-500 ember rendszeres vallásgyakorlatának a terepe, zsidó mikroegyház az ezzel arányos súllyal, lehetőségekkel, állami finanszírozással. Muszáj választani.

 

A hívek lassú eltűnése

Másfelől valóban, nem érdekli a nőket a Tóraolvasás, és a magyar zsidó nők döntő többsége nem tud Tórát olvasni, még imádkozni sem. És ugyanez igaz a magyar zsidó férfiak szinte teljes egészére is. És ez a neológ vezetők által hivatkozott végső érv a neológ hitélet, hitoktatás, hagyományátadás szegénységi bizonyítványa. Az amerikai modern ortodox közösségekben azért jelent meg a nők igénye az egyenjogúságra, mert ott vannak jelentős tömegben tanult és vallásos, fiatal nők és férfiak, akiknek vannak vallási igényeik, azon dolgoznak, hogy minél inkább részt vehessenek a zsinagógai életben, mert fontos nekik. Ha majd lesznek tanult, fiatal nők és férfiak tömegesen, akiket érdekel a neológ vallásgyakorlás, akkor lesz majd elég nő is, akinek lesznek vallási igényei. Ehhez azonban az kell, hogy a Mazsihisz intézményrendszere végezze a dolgát, legyen használható vallási utánpótlás-nevelés, hogy a százezres magyar zsidóságból ne kevesebb, mint 500-an legyenek a templomokban péntek esténként is. Ez a szám még akkor is nagyon alacsony, ha tekintetbe vesszük, hogy ezekben az években távoznak el végleg azok, akik még gyerekkorukból hozzák a zsinagógába járás szokását és otthonról a liturgia ismeretét, ez a nemzedék búcsúzik lassan. És még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy a Covid alatti lezárások is súlyos, ki tudja, mennyire jóvátehető károkat okoztak.

Aki arra hivatkozik, hogy a nőknek mindez nem fontos, rabbiként, hitközségi vezetőként, arra büszke, hogy a nőknek nem fontos a zsinagógai élet és nem tudnak eleget a zsidóságról, hogy nem sikerült vonzóvá tenni a zsidó hagyományt számukra. A vallásos feminizmusból nem a feminizmus nem érdekli a jobbára önálló egzisztenciával rendelkező, nagyvárosi, középosztályos zsidó nőket, hanem a vallás. Furcsa azért azt hallani az állagvédő vallási vezetők legfőbb érveként, hogy szerencsére a nőket úgysem érdekli a Tóra, amelyhez nekik kéne közelebb hozniuk a nőket és a férfiakat egyaránt.

A neológ zsinagógákban szombat reggelenként, ez lehet a legnépszerűbb olyan alkalom, amikor van tóraolvasás, talán 250 ember lehet jelen országszerte, zömmel idősebbek – és ekkor még nagyon-nagyon nagyvonalúan becsültünk megint. Több közösségben, ahol a Covid előtt megvolt, ma már jellemzően nincsen meg a minjen. Kardos Péter főrabbi joggal hivatkozik arra, hogy a puszta túlélés érdekében van szükség a nők beszámolására. Felmerül a kérdés, hogy ha ekkora a baj a neológ vallási irányzat képviselőinek saját bevallása szerint, akkor miért nem lehet vallásjogilag alátámasztott újításokkal kísérletezni? Mi történhet? Egyáltalán, miért nem történik valami, miért nem erről beszélünk például, miért nem próbál senki javítani a helyzeten? Miért a női olvasás büntetése a legfontosabb kérdése egy ilyen helyzetben lévő közösségnek?

Persze, igaz, hogy önmagában a nők bevonása nem fogja megtölteni a zsinagógákat újra. Ez csak eltávolítja az egyik akadályt a sok közül, csak egyike a szükséges előfeltételeknek. Persze, hogy senki, akinek fontos a nők és a férfiak egyenlősége, nem érzi magát otthon olyan terekben, ahol nincs, nagyon nincs egyenlőség. De pusztán attól, hogy valahol egyenlőként kezelik, még nem fogja senki elkötelezni magát a zsinagógai élet mellett, számtalan tér van, ahol a nők és a férfiak egyenlőek, ezek versenyeznek a szűkülő és egyre kevésbé kiszámítható, kalkulálható szabadidőért. Az egyenlőség a minimum, minden más utána jön csak. Az, hogy a szertartás nyelvileg érthető, követhető legyen, jelentsen valamit a résztvevők számára. Kínáljon vigaszt, bíztatást, spirituális dimenziókat nyisson, adjon erőt. Ehhez egyfelől ezerszer hatékonyabb zsidó oktatás kéne – és nem csak a zsidó iskolákban, hanem a teljes közoktatás spektrumán, másfelől alighanem a hagyományos neológ liturgia felhasználóbarát átalakítása, erről a kérdésről még meg sem kezdődött a vallásjogi gondolkodás.

Azt is szoktuk hallani, a „nem érdekel senkit”-érvelés eggyel szofisztikáltabb aleseteként, hogy majd amikor észlelhető lesz a Tórát olvasni vágyó és képes nők alulról szerveződő mozgalmainak nyomása, akkor a liberálisabb rabbik majd engednek nekik, de felülről mindezt nem lehet bevezetni. Hiszen részben így zajlott le mindez, valóban, az angolszász világban is. Csakhogy az angolszász világban voltak és vannak zsidó tömegek, akik maguk tartják el a közösségeiket, van nyomásgyakorló erejük és megtanultak érdekeket érvényesíteni. Magyarországon, minden ellenkező híreszteléssel szemben, vannak jelentős zsidó tömegek, minimum tízezres volumenben, de a részben zsidó családtörténetű emberek száma ennél még sokkal nagyobb. Zsinagógába járó, a neológia iránt érdeklődő zsidó tömegek viszont tényleg nincsenek, mint láttuk, a neológ intézményrendszer az állam támogatásából és a Dohány zsinagóga turisztikai bevételeiből él, híveinek hozzájárulása fennmaradásához bízvást nevezhető elhanyagolhatónak. Rövidre zárva: ha senki sem megy be a zsinagógába, a pénz akkor is jön. Ebben a helyzetben alulról szerveződő mozgalmak hiányára hivatkozni vagy szellemi restség vagy cinizmus. És hát az oktatás, azt elérni, hogy érdekelje a zsidó nőket és férfiakat a Tóra, mégiscsak a rabbik, a hitközség által képzett hitoktatók feladata lenne. Újra azt látjuk, hogy a „vallási piacra” ki nem kényszerített szervezet saját munkája elégtelenségét használja önigazolásra. Lám, nem kell nekik, tiszta haszon.

Ez is jelzi, hogy a nőkérdés csak a zaklatott felszín, a mélyben zajló válság súlyos tünete.

 

Az irányzati tájékozódás válsága

Aztán arra szokás hivatkozni, hogy minek a nőket egyenjogúsítani a neológ zsinagógákban, van két reform közösség, akiknél egyenjogúak, mehetnek oda, akiknek ez kell, a neológiát tessék ezzel békén hagyni. Az, hogy vannak az ortodoxok, van a kissé elmosódott profilú, de a nőkérdésben például némely ortodox közösségeknél is kevésbé megengedő neológia és van továbbá két reform közösség, enyhén szólva nem irányzati paletta, nem túl gazdag kínálat és nem, nem kell beérni ennyivel. Nincs egalitárius ortodoxia, nincs tulajdonképpen konzervatív mozgalom, gyakorlatilag nincs semmi a skála két végpontja között. Azok a nők, mondjuk, akik nem tekintik magukat reformzsidónak, akik azért akarnak Tórát olvasni, mert annyira fontos nekik a hagyomány, akiknek a reform kevés, vagy egyszerűen messze laknak a reform közösségeket befogadó Bálint háztól, nem lelnek otthonra Magyarországon egyetlen zsinagógában sem, ahogy azok a férfiak sem, akiknek szintén fontos lenne a tradicionalizmus éppen úgy, mint az egyenlőség. Nem egészen véletlen, hogy erről a kérdésről már legalább tíz éve az ortodoxiában dúlnak máshol késhegyre menő viták. Ha valaki azt felelné erre, hogy épp az előbb tisztáztuk, mennyire kevés ilyen férfi és nő van, annak fontos felhívni a figyelmét arra, hogy elmentek, immár legalább két nemzedék óta mennek el, veszíti el őket a magyar zsidóság. Érzékelteti, hogy miről van szó, két különböző nemzedékhez tartozó vallási vezető neve, az ortodox Vető Ágnesé és a konzervatív Bedő Viktóriáé.

A neológia nem képes újjászervezni magát kortárs irányzatként, az állagőrzés a fő tevékenysége.

Továbbá a neológoknak van infrastruktúrája, zsinagógahálózata, jelentős állami támogatása, a reformoknak mindez jórészt nincsen, ami amúgy áldás is lehet, de ténynek tény. Demokratikus, hogy mindenki elindulhat a versenyen, van, aki rollerrel megy, van, aki helikopterrel, de nevezni szabad bárkinek, akkor meg mit ugráltok.

A neológia múlt-orientált, a neológ hagyományokra, apáink szokásaira hivatkozik végső érvként minden újítással szemben. Az a helyzet, hogy a szokások mind az idő termékei, kialakulnak az idő egy pontján, aztán egy másik pontján mind csendben elhalnak. Minden csak jelenés, minden az ég alatt. A neológia irányzata az atyák szokásaival szakítva jött létre, szokások megváltozásából és megváltoztatásából született. A Dohány utcai zsinagógába nem ment be Izrael egyik főrabbija, amikor erre járt, a Rabbiképző nem jesiva. Valóban, 160 éve nem számoltak be nőket a minjánba. És éppen arról van szó, hogy azóta megint, újra megváltoztak a dolgok és az igények is. Aki a neológia történetére és hagyományszemléletére kíváncsi, ha gondolja, első körben olvassa el a neológia történetének lelkes kutatója, Bíró Tamás OR-ZSE-rektorhelyettes kis írását. Nem a tiltáspártiakat igazolja.

 

A központosítás válsága, a tekintélyelv és a kontroll

Aztán az is baj még, hogy a nőket a Tórához kihívni kívánó rabbik nem egyeztettek kollégáikkal arról, mit terveznek tenni a hagyomány által igazolhatóan a saját zsinagógáikban. Ez lehet belső, szervezeti probléma, de ami kívülállóknak érdekes lehet belőle, mégsem ez. Jó, ha mindenhez központi jóváhagyás kell? Ha a neológia egynemű marad, csak azokat tudja majd továbbra is megszólítani, akik pont ezt az egy árnyalatot keresik. És ők nincsenek sokan, ráadásul egyre kevesebben vannak. Okos dolog ez így?

*

Még egyszer, összefoglalásul: a nők bevonásának kérdése a neológia és a Mazsihisz betegségeinek, az oktatás válságának, a zsinagógák elnéptelenedésének, a szervezeti válságnak és a vallási önértelmezés válságának mindössze állatorvosi lova, a bajok sokkal mélyebben vannak ennél.