„Mi nők, nemkívánatosnak születünk”

Zahra Joya, az afgán tényfeltáró riporter.

Afganisztáni gyermekként fiúnak adta ki magát, hogy iskolába járhasson, majd saját női hírügynökséget alapított. Most Nagy-Britanniában él, küzdelme tovább folytatódik – tudósít a Guardian.

Alig több mint egy hónappal ezelőtt Zahra Joya elhagyta a kabuli házát, hogy – mint minden nap – gyalog menjen az irodájába. Kis irodájából vezette a Rukhshana Media hírügynökséget, amelyet tavaly alapított, hogy a nők és lányok történeteiről tudósítson Afganisztánban. Mire délután hazaért, fegyveres férfiak álltak az utcasarkokon, a testvérei pedig a félelemtől remegve bezárkóztak a házukba. Alig néhány óra alatt a normális élete megszűnt. “Egészen a végsőkig, azon az augusztus 15-i délutánig nem tudtam elhinni, mi történik” – számolt be az aznapi eseményekről. “Olyan volt, mint egy rossz álom. Még azon a napon is lehetetlennek tűnt, hogy a tálibok ilyen gyorsan hatalomra kerülhetnek. Eltörölhetik az elmúlt 20 évet, és mindannyiunkat visszaránthatnak a múltba.”

Joyát az Egyesült Királyság kormánya az evakuálás utolsó kétségbeesett és félelmetes napjaiban, más családtagokkal együtt, légi úton mentette ki Kabulból. Bár biztonságban van, az ő világa, amely egykor tele volt lehetőségekkel, egy szállodai szobává vált, lezárt ablakokkal és bézs színű falakkal. “Egész életemben azt hittem, hogy részese vagyok egy új Afganisztán megteremtésének” – mondja. “Soha életemben nem gondoltam volna, hogy menekültként végzem.”

Alig több mint két hete érkezett meg az Egyesült Királyságba, és még mindig zsibbadt a történtek okozta sokktól és traumájától. Mély fájdalmat érez amiatt, hogy Afganisztánban a nőket kiparancsolták a közéletből. A múlt héten a tálibok bejelentették, hogy a középiskolák újranyitásakor csak fiúk lehetnek az osztálytermekben, így Afganisztán az egyetlen ország a világon, amely megtagadja a lakosság 50%-ától az oktatáshoz való alapvető jogot. Kabulban azt is bejelentették, hogy a nők nem tölthetnek be olyan állásokat a közszférában, amelyeket férfiak is elláthatnak.

“Ha elhisszük a tálibok propagandáját, miszerint ezúttal másképp viselkednek majd, azzal eláruljuk az afgán nők és lányok millióit, akik így elvesztik az esélyüket arra, hogy bármi mást is megéljenek, mint a házi szolgaságot és az írástudatlanságot” – mondja.

A Rukhshana Media-t nem teljesen törölték el: Joya még mindig vezeti, bár egy aprócska íróasztalról, a szállodai szobájában. Azt mondja, ez az egyetlen dolog, ami életben tartja. “Vannak reggelek, amikor felébredek, és úgy érzem, hogy nem tudom ezt csinálni, de aztán kinyitom a laptopomat, és újra újságíró vagyok; így van célom”. Joya közel egy évtizede dolgozik újságíróként, először helyi hírügynökségeknél, majd kabuli újságok oknyomozó riportereként. Afganisztán sokáig az egyik legveszélyesebb hely volt a világon a női újságírók számára, és gyakran ő volt az egyetlen nő a szerkesztőségben. “Vitatkoznom kellett a kollégákkal és az utcán lévő emberekkel, akik azt mondták, hogy menjek haza, és hogy szégyelljem magam, amiért kint vagyok a nyilvánosság előtt és kérdéseket teszek fel. Erre mindig azt mondtam: “Újságíró vagyok, és jogom van ahhoz, hogy itt legyek”.”

Joya a hazara közösséghez tartozik, akik többségükben az iszlám síita ágához tartoznak, és akiket a tálibok régóta üldöznek. Joya 1992-ben született jeges hegyek és világoskék tavak között egy kis vidéki faluban, Bamyan tartományban. Soha nem fogadta el, hogy a születésétől fogva rárótt szabályok szerint kell élnie. “Amikor megszülettem, a családomban az idősebbek nagyon szomorúak voltak és szégyellték, hogy a szüleimnek van egy lánya” – mondja Joya “Azt gondolták, hogy egyáltalán nem vagyok értékes. Ez a valóság a nők számára Afganisztánban mindenhol. Nemkívánatosnak születünk. Mégis soha, de soha nem éreztem magam szomorúnak vagy szégyennek amiatt, aki vagyok. Egész életemben hittem abban, hogy az lehetek, aki csak akarok”. Amikor Joya gyerek volt, a faluja közelében nem volt lányoknak való iskola, ezért Joya öt éven át fiúnak öltözött, hogy iskolába járhasson. “Minden nap két órát gyalogoltam oda és két órát vissza” – mondja. “Szerencsés voltam, mert a szüleim támogattak. Fiúruhákat varrtak nekem, és rávettem mindenkit, hogy Mohammadnak szólítson. Nem hiszem, hogy különösen bátor voltam, mert tudom, hogy sok más lány van, akiknek soha, de soha nem lenne lehetőségük ilyesmire.”

Zahra Joya, Joel van Houdt a Vimeo platfromján.

Bár Afganisztán kezdő demokrácia volt, a tálibok fegyverei és bombái állandóan jelen voltak az életében. “Olyan emberek voltak, akik azt akarták, hogy félj tőlük, de a mi feladatunk az volt, hogy ellenálljunk” – mondja. “A legjobb barátomat egy tálib támadásban vesztettem el. Minden, amiért kiálltam, ellentétben állt az ideológiájukkal. Számomra semmi közük nem volt ahhoz az Afganisztánhoz, amelyet mi építettünk.” Ő alapította a Rukhshana-t, Afganisztán első feminista hírügynökségét, ahol helyi női újságírók számoltak be a nők és lányok életének valóságáról szerte az országban. A cél az volt, hogy a szélesebb körű afgán médiával szemben alternatívát nyújtson. A Rukhshana nyíltan bírálta a tálib fegyvereseket. Azon a héten, amikor az ország a fegyveresek kezére került, a Rukhshana a Guardiannal együttműködve közzétette a „Women Report Afghanistan” projektet, amelyben Joya női újságírókból álló csapata országszerte beszámolt a világnak arról, hogy mi is történik ott.

De azon a napon, amikor Kabul a tálibok kezére került, Joya és riporterei hirtelen mozgó célpontokká váltak. Hárman már az előző héten bujkáltak, amikor tartományaik elestek. Joya a kabuli kormánynak végzett munkája és etnikai hovatartozása miatt még nagyobb veszélynek volt kitéve. “Ha Afganisztánban maradok, azt hiszem, tényleg megöltek volna. Lehet, hogy nem azonnal, de előbb-utóbb.” Otthon bujkált. “Hirtelen nem számított, hogy 2021-ben vagyunk. A sorsom nem különbözött egy 1996-ban Kabulban élő nő sorsától. Sok éven át a szemem szabadon nézte a kabuli dombokat, és gyönyörködött a vályogházakban és a vadvirágokban. Nem tudtam elfogadni, hogy a világot a burka börtönrácsain keresztül kelljen látnom”.

Afganisztánban töltött utolsó napjaiban hallotta, hogy a tálibok keresték, ezért bujkálni kezdett. “Amikor megkaptuk a [brit kormány] evakuálási értesítését, egyszerűen becsuktuk a házunk ajtaját és elfutottunk” – mondja. “Magunk mögött hagytuk az egész életünket.”

“Amikor végre felszálltunk a repülőgépre, nem az ablakok mellé kerültünk. Nem láthattam utoljára az én gyönyörű Kabulomat. Onnan, ahol ültem, csak a többi evakuált arcát láttam.”

Miközben beszél, keze a laptopjára téved, és a képernyőn életre kel a Rukhshana honlapja. A héten elindítja az angol nyelvű változatot, és a Guardian számára továbbra is beszámol a nők életéről a tálibok uralma alatt.

Egy nemrégiben készült elemzés szerint a 700 újságíróként dolgozó afgán nő közül kevesebb mint 100 maradt a munkahelyén. Joya azonban azt mondja, hogy bár a szíve minden nap megszakad, soha nem fogja abbahagyni a munkáját, hogy életben tartsa az afgán nők hangját. “A tálibok a fegyvereikkel és a szabályaikkal megpróbálhatják megtörni az afgán nők lelkét, de nem tudnak elhallgattatni mindannyiunkat. Soha nem fogom abbahagyni az ellenállást.”

Guardian – Szabó Gyula