Mentőkérdés egy röpdolgozathoz

Írta: Nyáry Krisztián - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Nyári Krisztián (Fotó: Szabó Gábor/ Origo.hu)

Első feladat: Ha egy ország lakossága 1720-ban 3,2 millió fő volt, és ennek mintegy fele volt etnikailag magyarnak tekinthető, majd az állam által szervezett és spontán bevándorlásnak köszönhetően a népesség 1780-ra 9,2 millióra nőtt, és a következő száz évben újabb milliók vándoroltak be külföldről, akkor 2017-ben a lakosság hány százaléka minősül etnikailag homogénnek? (Függvénytábla, történelmi atlasz használható. Végszükség esetén idézd fel déd- és nagyszüleid vezetéknevét!)

Ha a gyerekeimre nézek, akiknek az ereiben magyar, sváb, szlovák, cigány és zsidó vér egyaránt folyik, az együttélésre vonatkozó kérdésre igen bonyolult és végletesen egyszerű választ egyaránt adhatok. Kezdeném az utóbbival. Elég jól együtt él bennük zsidó felmenőik génállománya a többivel, helyzetük e tekintetben jónak nevezhető, és már csak rajtuk múlik, hogy a jövőben hogyan javul tovább.

A kérdés lényege persze a zárójelben van: „bárhogy is definiáljuk”. Bárkik is definiálják. Ahogy száz éve, ma sincs zsidókérdés. Magyarkérdés van. Vannak, akik összeadást, sőt szorzást alkalmaznak, amikor arra a végtelen bonyolult kérdésre kell válaszolniuk, kik is lennének a magyarok. Ilyenkor összeadják a zsidót, tótot, cigányt, ősi famíliák szülöttét és elsőgenerációs bevándorlót, szóval mindenkit, akit csak lehet, és azt mondják: ők együtt adják azt a definiálhatatlanul bonyolult, mégis könnyen felismerhető valamit, amit magyarnak nevezünk. Máskor – mondhatnám, többnyire – a kivonás és az osztás dívik: ilyenkor azon szokás töprengeni, ki nem magyar, de leginkább ki ne lehessen magyar, ha akarna sem. Magyarország legsikeresebb korszakai mindig azok az időszakok voltak, amikor jelentős társadalmi, etnikai vagy kulturális csoportok a magyarság részévé akartak válni: nem feloldódni benne, hanem alkotórészévé lenni. A reformkor, a dualizmus legjobb évtizedei emiatt hoztak egyszerre példátlan gazdasági és kulturális konjunktúrát, és ez a lehetőség csillant meg utoljára a rendszerváltás környékén is.

Történészek, szociológusok, politológusok, antropológusok és más kiváló tudósok köteteket írtak és írnak ezekről a felívelő korszakokról, és arról, mikor és miért köszöntöttek be, és miként definiálhatjuk a korszakhatárokat. Van azonban egy iskolásan egyszerű módszer, amivel gyorsan el lehet dönteni, hogy egy történelmi időszakot nevezhetünk-e Magyarország sikerkorszakának: ha a magukat zsidónak vallók többsége jól érezte magát, Magyarország mindig sikeres volt. Ez voltaképpen nem is olyan meglepő. Ha a leginkább adaptív, kulturálisan nyitott, magas munkakultúrával bíró, társadalmi integrációra mindig kész társadalmi csoport otthon érzi magát, akkor az ország valóban otthonos, polgárainak reménykeltő jövőt biztosító hely. És ez fordítva is igaz: minél kevésbé érzik jól magát a zsidó identitású polgárok, annál kietlenebb jövőt kínál az ország valamennyi polgárának.

Mindig voltak, akik pontosan látták ezt az összefüggést, például száz esztendeje a Huszadik Század körkérdésének válaszadói. De nemcsak ők. „Ez a szerencsétlen ország a mennyeknek országa lesz immár nemsokára: a gonoszul fölbujtogatott butaságé egészen. Boldogok lehetnek, kik ezt így akarták, – írta Ady Endre. – Mi magunk is azt tartjuk, hogy valamelyik falu szélén, bozótban, csalitban megtalálják egy keresztény leány holttestét. Akkor aztán szétfutnak az itt-ott már kigyúlt lángok, s borotvált és borotválatlan arcok megelégült mosolygásban nyúlhatnak szét, míg a megvadult hordák összegabalyodva bömbölik: »halál a zsidókra!«… Eleget mondogattuk, tudja minden intelligens agyú ember, kiknek állott érdekükben felkölteni a szennyes áradatot.”

Amikor ezt írom, az utcáról egy tudottan zsidó öregember óriásira nagyított képe néz rám egy óriásplakátról, amely a képzeletbeli bűneit sorolja. Az újságból a fölbujtogatott butaság elkeserítő statisztikáit olvasom. Megrögzött optimistaként mégis abban hiszek, hogy még nem dőlt el, milyen korszak küszöbén állunk, felfelé vagy újabb szakadékba vezet-e az út. De az biztos, hogy megint érdemes arra figyelni, hogy érzik magukat az országban mindazok, akik zsidóként vagy zsidóként is gondolnak önmagukra. A veszélyt persze nem lehet nem észrevenni. „Néhány esztendő óta érezzük a butaság közeledését, halljuk a földalatti dübörgést, figyeljük az aknamunkát. Mi néhányan húzzuk a vészharangot, lármázunk, prédikálunk, intünk hasztalan. Ma már a legkegyelmesebb államhatalom védnöksége mellett folyik a mulatság. Vadul, őrültül, gonoszul” – üzeni 110 évvel ezelőttről Ady. „Régi fogás. Így csinálták a körülzárt középkori rablólovagok is. A mostaninak pláne formája sem új. Magyarul így hangzik a recipéje: Ha baj van, itt vannak a zsidók. Az éhséget, a nyomort s mi minden bűnünket uszítsuk csillapítás okából a zsidókra. Ez a mai veszedelem. Így született meg újra. Így jósol szörnyű tragédiákat.”

A mentőkérdés tehát egy évszázada is ugyanaz volt: Jól érzik-e magukat az ország zsidó polgárai, azaz jól érzi-e magát az ország? Ma már tudjuk, ami a szörnyű tragédiákat illeti, Ady jóslata igaznak bizonyult. Pedig nem volt különösebben eminens tanuló. Egyszerűen felismerte azt az összefüggést, hogy a két kérdés ugyanazt jelenti. Ha ezt ma is megértenénk, már tettünk volna egy fontos lépést egy otthonosabb ország felé. Ez lenne az az együttélés, amelyre a körkérdés választ keres. Együttélés önmagunkkal.

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017