Marc Zuckerberg kaftán nélkül. Miért kudarc harminc évnyi zsidó oktatásunk?

A magyar zsidó iskolarendszer nagyobb elérésű intézményei nem rossz helyek, rengeteg nagyszerű dolgot csinálnak, de azt, hogy milyen zsidó ismereteket milyen céllal szeretnének átadni, még mindig nem tudjuk, bő harminc év után sem. Arra a kérdésre kéne ugyanis valamiféle válasz, kik legyenek a magyar zsidók.

Ha felmerül, hogy tegyük a zsinagógai istentiszteletet követhetőbbé, ne legyen kizárólag héber nyelvű, hosszú-hosszú és érthetetlen liturgiával, visszakézből jön a válasz, hogy nem a „színvonalat” kell csökkenteni, a liturgikus előírásokból engedni, hanem a reménybeli híveket kell felemelni a maradéktalan teljesség felé. Csak közben nemigen történik semmi ilyesmi. A zsidó oktatás harminc év alatt nem töltötte meg a zsinagógákat, folyamatos a küszködés a pedagógiailag és vallásilag is képzett tanárok hiányával, továbbá nincs koncepció sem, hiába telnek egymás után az évtizedek.

A zsidó hagyomány tele van szép idézetekkel arra nézvést, mennyire kitüntetetten fontos a Tóra tanulása, mennyire elválaszthatatlanul kapcsolódik össze a zsidó vallási élet a tanulással, a zsidó identitás egyáltalán a tanulással. És közben a zsidó formális oktatás bő harminc éve alatt a zsidó életformát választó zsidók létszáma nem nőtt semmit. A zsinagógákban, a „kulturális rendezvényeken” hatvanasok és hetvenesek mutatkoznak, és lassan kihal az utolsó olyan nemzedék, amelyben nem csak a rabbik/kántorok igazodtak el az imakönyvekben.

Aki kicsit intenzívebb érdeklődést mutat, az előbb-utóbb a rabbiképzés közelében találja magát, ha el nem megy közben Amerikába, Izraelbe stb. A zsinagógákba rendszeresen járó kevesebb, mint ezer fő (ilyesmi lehet országosan ortodoxot, reformot, neológot, boldogot és boldogtalant beleszámolva) nagyon nagy része jó, ha nagy nehézségek árán boldogul héberül az olvasással, nem tudja követni az imát, nem tudja, mi történik. Aki csatlakozni akar hozzájuk, azt az ajánlatot kapja, hogy ülhet csendben a fiúk vagy a lányok között, hallgathat hosszú és teljes egészében érthetetlen szertartásokat, vigasztalhatja magát a késő középnemzedék és az idősek társaséletével. Ha kitartó, egy idő után jórészt fogja tudni kívülről, amit nem ért, és amikor ortodoxosan, a nagypapa jobbára képzelt modorában Tajrét és Sóbajszot tud mondani, hálókét és házókét, misnájeszt, bríszt és Elült, akkor beavatottnak érezheti magát valamibe, amit, persze, továbbra sem ért.

A jelentés, értelem, amelyet a mai magyar zsidó vallásosság kínálni tud, annyi, hogy bemehetsz a zsinagógába érthetetlen héber és arámi szövegeket hallgatni, legjobb esetben fecsegni, aztán haza, anélkül, hogy ez a zsinagógán kívül töltött mindennapjaiddal bármilyen módon összekapcsolódna. A jelentés ajánlata, az értelem hiányzik belőle. Fontos, hogy beszéljünk a nők helyzetéről, az ima lerövidítéséről, vagy érintetlenül hagyásáról, de a legfontosabb, hogy valaki meg tudja mondani, hogy azon kívül ugyan miért kéne, mit jelent zsidónak lenni, hogy a hagyomány rég elszakadt láncolata ne szakadjon el, hogy hűek legyünk apáink szelleméhez, hogy vigyük tovább a lángot, és hogy ne a Hitlernek legyen igaza, csakazértis.

Mi az, amit az ősök hagyományából folytatni szeretnénk? Miért éri meg folytatni? Mit jelent nekünk ma az ő hagyományuk? Hogyan lehet mindezt nem a bűntudat és szemrehányás nyelvén elmondani? Ha erről tudni fogunk valamit, akkor tudunk majd értelmesen és hasznosan beszélni a nők szerepéről, az imarendről, bármiről. Zsidónak lenni szép hagyományok megtartása, rajs hásónókor (esetleg, a leghaladóbb élcsapat tagjainak péntek este) zsinagógába menni, Peszáhkor összegyűlni rituálisan enni, Hanukakor gyertyát gyújtani. A falunapon beöltözni népviseletbe. Ha meg nincs ünnep, nem hordunk népviseletet, és nem vagyunk zsidók. A zsidó hagyomány, azok jó részének, akiknek még bármit is jelent, ünnepkor elővett népviselet, farsangi öltözék. És ezzel szemben, emellett, ennél tovább nem kínálunk semmit, de minden falunapon úgy csinálunk.

Bizonyára volt a bő harminc év folyamán pár megvilágító, megindító drásá, fontos szöveg, erős és értelemadó tanulás, de összességében nem sok aktuális válasz született ezekre a kérdésekre. Azért sem tudjuk, legelsősorban azért nem tudjuk „átadni” a zsidó hagyományt, azért tragikusan kevés, mert tragikusan kevés, a zsidó életformát élők száma, bármit is értsünk zsidó életformán, mert fogalmunk sincs, mit akarunk átadni. Erre a tudásra kéne, hogy épüljenek tantervek, iskolák és zsinagógák együttműködései, közösségi tanítási, utánpótlási stratégiák. Ebbe tudna beleépülni mindaz, ami tényleg nagyszerű Szarvastól az ifjúsági szervezetek munkáján át a Lauder és a Scheiber pedagógiai tudásáig és nem tűnne el szinte nyomtalanul az, amit ezek a nagyszerű programok elérnek, a fiatal felnőttkor kezdetén. Ezért baj, nem önmagában, hogy senki sem tudja, micsoda a neológia. Biztos szeretnénk lelkesedni iránta, de mi iránt kell lelkesedni, tessék mondani?

A zsidó tudás továbbra is zárt, ezoterikus, és az átadása intézményes formában rendre, nemzedékről nemzedékre nagyrészt sikertelen. És addig, amíg nem tudunk válaszolni arra, kik vagyunk, mi és miért érdekel minket a hagyományban, mit keresünk benne, mit szeretnénk megérteni általa, mit jelent magyar zsidónak lenni ma, magyarnak és zsidónak egyaránt, hogyan viszonyulna ez a kettő egymáshoz, addig ez így is marad. És addig kizárólag a születés lesz fontos, a családtörténet, a gyász. Az, ami már eleve megvan, ki sem kell találni. És ami, hiába, túl kevés ahhoz, hogy újabb, a múlttól egyre távolabbi nemzedékeket zsidóvá tegyen, bármiféle zsidóvá.

A neológ szerzők által összerakott alsó tagozatos hittankönyv egymás mellé helyez az első rész 9. oldalán különböző amerikai híres embereket és kaftános-szakállás, tálitos-kipás férfiakat, hosszúruhás, parókás és nem parókás nőt, aztán odaírja föléjük, hogy „nagyon vallásos zsidó”, illetve „nem, vagy kicsit vallásos zsidó”. A szerzők például, az amúgy kiváló szerzők, ez alapján a mindennél beszédesebb, a magyar zsidóságról tényleg rengeteget eláruló besorolás alapján „nem, vagy kicsit vallásos zsidók”, kaftánjuk ugyanis nincsen. A „nem, vagy kicsit” (mennyire?) vallásos zsidók közös halmazába tartozó Mark Zuckerbergről és Adam Sandlerről, illetve Natalie Portmanről (aki akkor lenne nagyon vallásos zsidó, ha lenne hosszú blúza és parókája) nem derül ki, hogy mitől zsidók azon kívül, hogy nincsen kaftánjuk, az menet közben elfelejtődött, hogy a nem vagy kicsit vallásos zsidók között nők is vannak, pedig Portmannél még megvolt.

Ez a kép a tankönyvben sokkal világosabban mond el mindent, mint, mondjuk, ennek a cikknek bármelyik sora. És ez azért különösen szomorú, mert a könyv egyes, különálló részei eredetiek és viccesek, ez a könyv nagyon jó is lehetne, ha bele tudna kapcsolódni abba a rendszerbe, amely a zsidó tudás átadását segítené leendő magyar zsidók számára, ha lenne bárkinek bármi elképzelése a fentebb elősoroltak bármelyikéről. Nem a szerzők hibája, hogy ez nem sikerülhetett.

Gondolkodás, reflexió nélkül nem fog menni. Ha szembenézünk most, Elultól fogva, ezzel az évtizedes kudarccal, még bizonyára van esély a korrekcióra.