Magyarország összes városát végigjártam, ahol valaha volt zsidó hitközség

Az emlékezet önkéntes őrzői – Ari Tóth Miller.

• Hol élsz? 

New York közelében, a Hudson folyó partján lévő kisvárosban, Peekskillben.

• Mikor kerültél Amerikába és ott hogyan alakult a pályád?

1956-ban születtem Budapesten, közvetlenül a forradalom után.1984-ben a feleségemmel jöttünk el. Nem egészen úgy alakult a pályám, ahogy szerettem volna. Sokat dolgoztam, reméltem, hogy minden nyáron haza tudok menni Magyarországra, látni a szüleimet, a nővéremet, de ez csak kevésszer sikerült.  Dolgoztam ékszerüzletben, majdnem húsz évig voltam  a Limousine Company cégnél limuzin vezető.   Hírességeket , fontos személyiségeket vittem, például Gorbacsovot többször is. Úgy ismerem New Yorkot, mint a tenyeremet és alkalmam volt  itt is zsinagógákat keresni, fényképezni. Utána biztosító társaságoknak készítettem fényképes felméréseket. A legérdekesebbek több ezer étteremről készültek New Yorkban, és a képek egy jelentős részét feltettem egy saját, külön Google oldalra. Több mint 200 millió ember látta már ezeket a képeimet. A Google-lal való kapcsolatom az itteni zsidó emlékezet őrző munkámban is hozott eredményt. Bronx valamikor egy zsidó város volt New Yorkban, sok száz zsinagógával. Ezen zsinagógák jelentős része mára  elpusztult, vagy átalakult, például keresztény templomokká. A Google térképein aztán már csak a keresztény templom nevek szerepeltek. Végig jártam Bronxot és javasoltam a Google -nak, hogy az összes volt zsinagóga épület régi, zsidó nevét  is tüntessék fel, a neveket pedig átadtam nekik. Sikerrel jártam és ma már Bronx térképein láthatók a zsinagógák eredeti héber névvel.

• Hogyan történt, hogy édesanyád hetven évesen belépett az izraeli hadseregbe?

Anyám csodálatos életéről hosszan írtam Szegő Ági „Szétszóratott emlékezet” című könyvében.  Háromszor sikerült megszöknie a holokauszt alatt. Kárpátalján született, onnan Kamenyec Podolszkijba deportálták, ahonnan megszökött és fél évig tartott, amíg hazaért. Utána a munkácsi gettóból szökött meg és sikerült felmennie Pestre. Itt aztán az utcán fogták el. Kistarcsára vitték, ahol kivégzés várt rá. Innen is megszökött, sérülten találtak rá az oroszok. Ő is, munkaszolgálatos apám is túlélte a Soát, de ezután elfordultak a vallástól. Nálunk nem volt téma  a zsidóság. Tizenhárom évesen tudtam meg, hogy zsidó vagyok. Angliába mentem nyelvet tanulni, édesanyám két nővére Londonban élt.  Szigorú kóser háztartást vezettek, láttam őket imádkozni, a konyhából pedig ki voltam tiltva. Aztán, amikor hazajöttem  Ferihegyen, jó hangosan megkérdeztem apámat: Apa, te tudtad, hogy mi zsidók vagyunk? Akkor kezdtem zsinagógába járni, Scheiber professzor varázslatos péntek estéire. Gyűjtöttem magyar-zsidó képeslapokat és  édesanyámat  kezdte érdekelni amit csinálok. Egyre inkább feloldódott benne a belső gát és elkezdett beszélni  a saját tragédiáiról. Anyám  tényleg hetven éves volt, amikor belépett az izraeli hadseregbe. Izraelbe látogatott az ott élő testvéreihez. Egyszer elment az IDF( izraeli hadsereg) sorozó irodájába, hogy jelentkezik önkéntesnek. Mikor azt mondták, hogy egy kicsit túlkoros, csinált  az irodában egy fejenállást.. Felvették. Adtak neki egyenruhát és egy raktárba ruhákat hajtogatott két hétig. Ő volt a katonák kedvence. Amikor lejárt a szolgálata  ünnepélyesen felsorakozott az egész  laktanya és kapott egy okiratot a hadseregtől.

• Milyen kapcsolatban voltál Scheiber professzorral?

15 évesen elkezdtem járni Scheiber Sándorhoz, a Rabbiképző zsinagógájába. Akkor indult az én múlt kutatásom. Ezzel párhuzamosan elkezdtem fényképeket is gyűjteni. Csodálatos ember volt. Ő mutatott be  bennünket egymásnak a feleségemmel, ő is esketett  a Rabbiképzőben. Azóta is együtt vagyunk, immár 44 éve. Országjárásaim során gyakran találtam hitközségi okiratokat, amiket mindig bevittem Scheiber professzornak, ezt meg is köszönte az esküvőnkön. Feleségem most is itt van mellettem és mondja, hogy beszéljek a nászutunkról. Ez márciusban volt és Szlovákiába mentünk, Poprádra. Onnan nem messze van egy kis falu, Hunfalva. Még nagy hó volt, én pedig elcipeltem az újdonsült feleségemet a hunfalvai zsidó temetőbe, mert fényképezni akartam. Nos, ezt mind a mai napig emlegeti, hogy ez volt a mi honeymoonunk. (Mézeshetek – S. Cs.)

• Beszéljünk ezekről az országjárásokról.

Talán tizenöt éves lehettem, amikor láttam egy gyönyörű képeslap kiállítást Budapesten. Az ezerkilencszázas évek elejéről származó gyűjtemény volt, közöttük jó néhány zsinagóga képeslappal. Akkor kezdtem el képeslap hobbi klubokba járni, és kerestem a magyar-zsidó tárgyú képeslapokat . Mindez valamikor a hetvenes évek elején volt és 1984-ig, – amikor eljöttem Magyarországról – körülbelül háromszáz zsinagóga képeslapot tudtam összeszedni. Ezen kívül van mintegy ezer képeslapom zsidó üzletekről, utcarészletekről és vannak zsidó arcokat bemutató képeslapjaim is. Ezeket zsidók csinálták még a községekben is. A gyűjtést követően elkezdtem járni a Széchenyi Könyvtárba. Összeszedtem népszámlálási adatokat. Ezekből kiderült, hogy ha egy településen élt mondjuk legalább százötven zsidó, akkor ott volt egy imaház, jobb esetben egy zsinagóga.

Abban az időben a Royal szállodában dolgoztam. Három- négy heti munka után négy-öt szabadnapom volt és elkezdtem utazgatni. Magyarország csaknem összes városát, községét végig jártam, ahol volt valamikor zsidó hitközség.

• Ki volt Mr. Schlesinger?

Mint említettem a Royal szállóban dolgoztam, ahol sok ortodox zsidó szállt meg talán azért is, mert a közelben van a Kazinczy utcai ortodox zsinagóga.  Mr. Schlesinger is szállóvendég volt, akit nagyon érdekeltek a zsidó múltat kereső utazásaim. Adott nekem egy taleszt, amit a mai napig is használok. Egyébként  rendszeresen járunk a zsinagógába a szomszéd városba, White Plainsbe.

• Hova jutottál el ezen utazásaid alkalmaiból?

Nagyon sok helyre és ámulva láttam, hogy  kis falvakban is csodás zsinagógák voltak régen.  Bodrogkeresztúron  megkérdeztem anyám velem lévő, nagy tudású második férjét, hogyan lehetett annak idején ebben a poros faluban élni. Azt válaszolta, hogy a nagy számú zsidóság üzleteivel volt tele a település, állandóan zsidó programok voltak, valóságos nagyvárosi, pezsgő élet folyt itt anno. Más helyeken pedig elszörnyedve láttam zsinagógákat, melyekben juh hodály Morvaszentjános /SL/, vagy éppen disznóól volt /Podolin/SL/. Sajnos a zsinagógák jelentős részét a háború után, az úgynevezett szocializmusban rombolták szét . Ez mérhetetlen fájdalom volt nekem. Nagyon örülök, hogy megújult a zsinagóga a Rumbach utcában. Valamikor a hetvenes években bemásztam ebbe a zsinagógába . Akkor a teteje be volt szakadva, készítettem sok fényképet a szörnyű állapotáról. Dragomérfalván a zsidó temetőben készítettem egy képet három egymás mellett álló, fából készült fejfáról, ma már ezek nincsenek meg. Nem messze innen Visóorosziban, Máramarosban akkor még teljes egészében meg volt az 1820-ban épült szép zsinagóga. Valahogy megmaradt. Teljes berendezéssel, padokkal, frigyszekrénnyel. Akkor ebben a kis faluban még élt egy zsidó család. Már vagy tíz éve, ezt is lerombolták.  Anyai nagyanyámék Kárpátalján, Gánicson éltek. Szerettem volna ott is fényképezni, de a szovjet hatóságok nem engedélyezték az odautazásomat. Később kiderült számomra, hogy a közelben volt egy szovjet helikopter gyár és a területet katonai övezetté nyilvánították. Gánicson  valamikor hétszáz zsidó élt a cca. 1500 lakosból és két fából épített zsinagógája  is volt.

• Nyilván sok emléked van a fényképező utazásaidról.

Ötven éve fényképezek. Eljutottam Szlovákiába, Erdélybe legalább tízszer. Kerestem a zsinagógákat, a zsidó temetőket és beszéltem holokauszt túlélőkkel. Ma  nagyon sajnálom, hogy mindezt nem folytattam tovább, másrészt fiatalon nem fogtam fel, hogy milyen fontos lett volna, hogy jegyzeteket, netán hangfelvételeket készítsek. Ezek a történetek sajnos örökre elvesztek. Egy asszony például beszélt arról, hogy amikor vitték egyik koncentrációs táborból a másikba a vonatot légitámadás érte és milyen szörnyű volt a pusztítás.

Ma már humorosnak érzem, hogy Romániában rendszeresen bevittek a rendőrségre, mert magyarul beszéltem és fényképeztem. Valamikor a hetvenes évek közepén Szatmáron jártam. Akkor még a városban hat zsinagóga állt. Bementem a hitközség irodájába, ahol egy Adler nevű elvtárs pöffeszkedett. Mondtam, hogy szeretném megnézni a zsinagógát. Erre elkezdett kiabálni magyarul, hogy ez itt Románia és a zsinagógába bemenni  csak engedéllyel lehet.( Később megtudtam, hogy a hitközségi tagokkal csak románul beszélt.) Kijöttem. Kint találkoztam egy idős emberrel, Morgenstein bácsival, aki felvilágosított, hogy felesleges beszélnem Adlerrel, egyébként pedig nincs minjan a zsinagógában, mert senki nem akar gyülekezési engedélyért bemenni a rendőrségre. A minjánt máshol, titokban hozták össze.

Kecskemét főterén, a neológ zsinagógának épült imaház udvarában meg akartam nézni a város első, 1818-ban épült zsinagógáját. Ott a környéken találkoztam egy túlélővel, aki mesélte, hogy háború után az ortodox imaházat használták istentiszteletre, de az az épület más helyen, a színház mellett van. Odamentem. A kaput zárva találtam, de volt egy ablak.  Egy kölcsönlétrát szerezve felmásztam és be is jutottam az épületbe. Sok fotót csináltam a romos belső térről. Mikor végeztem a rendőrök vártak odakinn. Bevittek, és mondták, hogy meg kell várnom a másnapot, amikor az illetékes elvtárs visszatér.

Becses emlékem Randolph L. Braham professzor személyes köszönetnyilvánítása A Magyarországi Holokauszt Földrajzi Enciklopédiájában a kötetekhez átadott fényképeimért és képeslapjaimért.

• Milyen sűrűn jársz haza?

Nem olyan sűrűn, mint szeretnék. 2009-ben voltam utoljára otthon.

• Van kapcsolatod a magyar zsidósággal?

Itt Amerikában igen. Van egy kis közösségünk, évente egyszer összejövünk. Sokakat még Magyarországról ismerek. Itt találkoztam újra Weinberger Kálmánnal. Ő volt a metsző a Visegrádi utcában, az ő kóser üzletébe jártunk vásárolni, közel a nagykörúthoz.

• Jelenleg is fényképezel, de írással is foglalkozol.

 Most már inkább a természetet fényképezem. A saját ,régen készült fényképeim minősége elég változó, az akkori tudásomnak és technikának felel meg. Abban reménykedek, hogy ma, digitálisan  jobb minőségűre javíthatók. Több száz képről van szó. Már itt Amerikában, amikor általánosan elterjedt a  számítógép  használata,  elkezdtem írni különböző monográfiákat. Először magyarországi hitközségekről, színházi életről. A Covid járvány súlyosan megbetegített. Amikor kijöttem kórházból egészen másként kezdtem látni a világot. Aztán elvesztettem az állásomat és akkor kezdtem kutatni anyagokat külföldi monográfiák írásához is. Csodálatos történetek tárultak fel előttem lengyel, litván stetl-ről, ezekről a jiddis nyelvű kisvárosokról. Kutatásaimból több  száz monográfia született. Most már több mint egy éve nem kutattam, írtam semmi újat, mert az Izraelben folyó tragédia nagyon megvisel.

• Hol olvashatóak az írásaid?

Jó részük magyarul fent van a Zsidó múlt és a Zsidó Múlt- Családkutatás közösségi megosztó oldalakon.