“Magunk között vagyunk” – avagy a csendes antiszemitizmus

Olvasói levél Gadó János cikkére

Gadó János „A régi zsidógyűlölet már erejét vesztette, az új még a kapuknál várakozik” című cikkében átfogó képet ad a jelenlegi antiszemitizmus típusairól, a világ különböző helyszínein élő zsidóság érzékenységéről, és sok más egyébként érvényes állítása között kijelenti, hogy Magyarországon a „nacionalizmus már nem antiszemita a régi módon, mert a zsidók helyett új ellenségeket talált magának” amely állítással, a saját, a cikkírótól eltérő tapasztalataim okán úgy érzem vitatkoznom kell.

A XIX. században kikeresztelkedett zsidók leszármazottjaként, – akinek bejárása van a budai és vidéki konzervatív értékrendű, jobbra szavazó, nem egyszer nemesi származással rendelkező polgárok belső köreibe – azt tapasztalom, hogy az erősen nacionalista hangvételű beszélgetésekben bizony fel-felüti a fejét, az általam „csendes antiszemitizmusnak” nevezett jelenség, mely nem megy az utcára, nem uszít, nem protestál, mi több jófiúként kikéri magának, ha antiszemitizmussal nyíltan megvádolják, viszont saját berkein belül, amolyan „magunk között vagyunk” helyzetben, „ha nem lát és nem hall senki sem”, az antiszemitizmus szelleme szerint él, antiszemita retorikát alkalmaz.

A keresztény középosztály bizonyos körei által „házuk és váruk” négy fala között kivitelezett beszélgetésekbe tévedve, a jó ízlésű állampolgár, a jóindulatú és filoszemita zsidó-keresztény párbeszéd helyett, a harmincas évek antiszemita diskurzusában találja magát, és sokszor megdöbbentő megállapítások fültanúja lehet. A német hadsereg magyarországi beavatkozásának éltetése, túlzásba vitt germanofília, egykori náci összeesküvés-elméletek, és kollaboráns felmenők tetteinek propagálása, zsidó kultúrától való idegenkedés és távolságtartás – pl. születendő gyermekek névválasztásában a zsidó gyökerű nevek elvetése -, a Holokauszt megtörténtében a felelősség kérdésének hárítása.

Saját tapasztalataim szerint, a Magyarországon az antiszemitizmussal szemben érvényben lévő zéró tolerancia éveiben, amikor a politika felszíni megnyilatkozásaiban üldözi az antiszemitizmust,  a „régi módú” antiszemitizmus korántsem tűnt el a társadalomból, csak a konzervatív értékrendű családok lakásainak négy fala közé szorult, ily módon létezik.

E családok magatartásában, – melyek közül nem egy a Horthy rendszerben magas pozíciókat betöltő elődökkel rendelkezik –  a felmenők második világháború alatti bűnös tetteinek, normálisan működő társadalomban szükséges felülbírálása helyett, az ősök bűnös múltjára való büszkeség jelenik meg, s mint ilyen az antiszemitizmusnak e formája összefügg a magyar társadalom több generációs amnéziájával, a magyar társadalom tagjainak a Holokauszt megvalósításában játszott szerepével való szembenézés hiányával. Állításom szerint a közösségi elszámolás hiánya táplálja a magánszférába visszakényszerült „csendes antiszemitizmust”.

A magyar társadalomban mindeddig nem alakult ki, olyan minden társadalmi réteget érintő párbeszéd a Holokauszt megvalósításában a magyar nemzet tagjainak játszott szerepéről azaz felelősségéről, mint ami a nyugat-európai országokban megvalósult. Utalnék Jacques Chirac 2007-ben a Nemzet Igazai tiszteletére, a párizsi Panthéonban elmondott beszédére, mely, jóval nagyobb horderejű beszéd volt, mint amilyen – értékelésem szerint – kis hatóerejű, szinte csak kötelezőnek tekintett kijelentéseket a magyar politikai vezetők e tárgykörben megfogalmaztak. Chirac, beszédében, a témával kapcsolatos személyes érzelmeinek is tükröt tartva, a náci Németország pusztítását az európai kultúra elpusztítására tett lépésként jellemzi, majd hosszú leírását adva a náci barbarizmus megnyilatkozási formáinak, a vészkorszakot egyértelműen a francia történelem sötét oldalának nevezi, és kijelenti, hogy a Francia Nemzet, amely bűnrészes volt a deportálások kivitelezésében, csak az „Igazak” tettei által született újjá.

Beszédében, amelyben az antiszemitizmus kezelésére, a társadalom minden tagjára kötelező erejű irányelveket fogalmaz meg, kijelenti: „Napjainkban amikor az individualizmus és az acsarkodás térhódítását éljük, amikor egy másik ember arcába nézünk,  nem a másságát kell látnunk, hanem azt, ami egyetemes benne.”

Véleményem szerint Magyarországon is szükséges egy olyan tartalmú társadalmi párbeszéd, amely kész a magyar társadalomban bújkáló, hol előretörő, hol elhalkuló, de létező antiszemitizmus kérdését ténylegesen megszüntetni, és a nem zsidó emberek hozzáállását e kérdésben, a Jacques Chirac által megfogalmazott üzenet szintjére emelni. Amely hat a szobák magányában meghúzódó „csendes antiszemitizmus” jelenségére. Támpontokat ad a magánember számára, hogy hogyan értékelje felmenői viselkedését a magyarországi Holokauszt kivitelezésében, és ezzel megszüntesse, ezt a bevégezetlen társadalmi folyamat eredményeként itt maradt vadhajtást, a keresztény középosztály hallgatólagos, látens antiszemitizmusát.

Az általam „csendes antiszemitizmusnak” nevezett jelenségnek véleményem szerint, részét kell képeznie egy az antiszemitizmus jelenlegi állásáról folytatott vitának, főleg azért, mert tapasztalataim szerint a keresztény középosztály bizonyos körei összekacsintanak a radikális jobboldali mozgalmakkal és – noha ők maguk kínosan ügyelnek a politikai korrektség látszatára – a maguk csendességében mégis eltűrik az adott esetben közterületen, közbeszédben, politikában megjelenő antiszemitizmust, vagy arra hajló megállapításokat. Ezek a körök nem szólalnak fel ellene, ezért a jelenség oka annak, hogy a közéletben, a politika színterén –  a politikai vezetők által mintegy a szavazótáboruk „látens antiszemitizmusát” kiszolgálandó – időről-időre kétes tartalmú nyilatkozatok, lépések ütik fel a fejüket. (Hóman szobor felállítása körüli vita, Szakály Sándor állítása, Horthy kultusza, Szabadság téri emlékmű felállítása).