Lipócia, a modern stetl

Írta: Klein Rudolf - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

A negyed neve

Új Lipótvárost számtalan becenévvel illetik manapság. A legszerényebb a falu, mely abból indul ki, hogy itt sok ember ismeri egymást, és azt feltételezi, hogy e közösség zárt. Ám nincs fala, sem szó szerint, sem pedig átvitt értelemben, teljesen nyitott, tehát nem falu. Nem lakják földművesek, és társadalmilag sem olyan koherens, mint egy falu.

A képek a szerző felvételei

Sőt, ép az ellenkezője: nehezebb lenne nála urbánusabb települést elképzelni. Ha igaza van Alexander Mitscherlich, német pszichoanalitikusnak és városkutatónak, hogy az urbanitást a magán- és közterek, illetve a magán szféra és a közösség kölcsönhatása határozza meg, akkor Új Lipótváros rendkívül városi. Meghitt könyvesboltok, galériák, kis szaküzletek, falatozós pékségek, cukrászdák és éttermek sorakoznak utcáin, nem ritkán járdai kiszolgálással. Az utcák és parkok köztereit a házak belső oldalán nagy, egy-egy házhoz kötődő kert ellenpontozza, mely kommunikál a többi ház kertjével – mind-mind kölcsönhatás és összefonódás, az egyéni és közösségi szféra párbeszéde.

Az Új-Zséland megnevezés annyiból találó, hogy a negyed új, és részben ZS-(idó), és rímel a világ-végi, nyugalmas Új-Zélandnak a nevével. Sőt, rímel Herzl Tivadar utópikus regényére, az Altneuland-ra („Ős-új ország”), nemcsak hangzásában, hanem filozófiájában is. A „zsidóállam” megálmodójának egyik alapgondolata volt a társadalmi koherencia és egyenlőség, de nem a marxi vonalon, hanem az individualizmus és szabad vállalkozások révén, ahogy az a zsidó szellemnek megfelel. Alapja a magántulajdon. Így az újlipótvárosi házak is magánkezdeményezésként épültek, magántulajdonban voltak/vannak szemben a bécsi Hofokkal, melyeket a városi közösség (Gemeinde Wien) birtokolt és felügyelt a két világháború közötti „Vörös Bécsben.” Az individualizmus, mint látni fogjuk, megmutatkozik Újlipótváros utcáinak és házainak egyediségében, stíluspluralizmusában.

Végül „Lipócia” a leggyakrabb becenév, melyből kicseng Lipót, németül Leopold, azaz a Habsburg múlt, azé az uralkodó családé, melynek felvilágosult „kalapos királya,” II. József meghirdette a türelmi rendeletet 1781-ben, és útjára indította a zsidó emancipációt a Habsburg Birodalomban.

Bár sokáig volt Új-Lipótváros az V. kerület része, Ó- és Új-Lipótváros gyökeresen eltér egymástól társadalmi és építészeti szempontból egyarát. Ó-Lipótváros a gründoláskor gyermeke, a 19. századi liberalizmus korából, a zsidó emancipáció felívelésének idejéből, amikor a módos izraeliták igyekeztek azonosulni a korabeli uralkodó osztály életmódjával. Pompás, tekintélyt parancsoló, historizáló palotákban laktak, és 1900 táján a világ legnagyobb zsinagógáját szándékozták megépíteni, ami viszont nem jutott tovább a sikertelen terveknél. Ezzel szemben, Új-Lipótváros jórészt a numerus clausus után jött létre, rejtőzködő, az utcáról láthatatlan zsinagógákkal, a „visszafordított emancipáció” építészeti megfelelőivel, amikor a zsidók hivatalosan megszűntek „izraelita magyarnak” lenni, és „fajnak” tekintették őket. Nem csoda, hogy elutasították a raccsoló bárók neobarokk villáit, életstílusát, és a modernizmusba vetették hitüket, mely úgy tűnt, hogy kivezeti a világot a kirekesztő nacionalizmusból és a történelmi regresszióból. Mint később látni fogjuk, a modernizmus nemcsak építészeti formavilág, hanem értékrend és filozófia is, azaz a modernitás megjelenése a művészetben, illetve a mindennapi életben. Történelemfilozófusok töprenghetnek majd azon, hogy a mai világszerte erősödő bezárkózás és „nemzeti érzelmek” a modernitás végét jelzik-e, vagy csak ciklikus történelmi megtorpanás, mint amilyen a Horthy-kor volt, illetve a Duce és a Führer rendszere.

Sokszor hallani, hogy Új Lipótváros város volt a városban, illetve állam az államban, liberális sziget az antiliberális, „neo-barokk” királyságban (Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet). De nem volt az, mint ahogy a Judenstaat sem lett volna igazi „állam” Herzl regénye szerint, hanem egy „szövetkezetileg/egyesületileg szervezett nagyvállalkozás” (genossenschaftlich organisierter Großkonzern,) az Oszmán Birodalom jogi és gazdasági keretein belül, adózva a szultánnak. A „nem államisággal” a szerző a zsidó-arab konfliktust óhajtotta elkerülni, ami a zsidó államiság következménye lett volna, és 1948 után azzá is vált. Ám, az sem biztos, hogy a megálmodott Großkonzern elnyerte volna a helyi arab lakosság tetszését.

Ami viszont ennél fontosabb: a Judenstaat-ot Herzl nyitottnak képzelte el, mely megőrizte volna a zsidóság párbeszédét a nem-zsidó környezettel, elzárkózás nélkül, kölcsönösen gazdagítva egymás kultúráját, mint Macedóniai Nagy Sándor korában, a középkori Ibériai félszigeten, a reneszánsz Prágában és az emancipációt követő Közép-Európában egészen a nemzeti szocializmus megjelenéséig, illetve az Egyesült Államokban a baby-boomtól,” egészen a 21. századi szélsőjobb előretöréséig. Újlipótvárost is a nyitottság jellemezte és jellemzi ma is.

Herzl a „nem-állam” Zsidóállamban fenntartani szándékozta az európai kultúrát, színházzal, operával, múzeumokkal, amit a korai izraeli kibuc-mozgalom igyekezett kicsiben tovább vinni – utóbb a kibucok kultúrájukkal (kamara-hangversenyek, kisebb galériák, gyűjtemények) együtt kiszorultak a gyorsan fejlődő országból. Új Lipótvárosban is jelentős szerepet játszott a kultúra a közép-osztály által fogyasztott főáramlattól az avantgárdig. A Vígszínháznak az 1920-30-as években házi szerzői voltak Molnár Ferenc és Szép Ernő. A modernista lakásokban gyakran Kozma-féle/szerű hagyományos bútor volt jellemző, és az otthoni kamara-zenélés.

Új Lipótvárosban helyett kapott az avantgárd is, a Kállay-féle mozgásművészeti iskola, mely többek között a Hollán Ernő utcában is működött. A zsidó Kállay Lili tanításában eleinte a mozgás és a zene kapcsolatát, később a mozgásnak a térrel és dinamikával való viszonyát hangsúlyozta. Saját oktatási rendszert dolgozott ki, amelynek elsőrendű célja volt megadni az embereknek a mozgás örömteli élményét koruk, nemük és adottságaik szerint. Óráin nem mutatta elő a mozgásokat a tanítványoknak, úgy mondta el, hogy a tanítvány önmagából valósítsa meg a mozdulatot, mivel úgy gondolta, hogy az utánzás gépiessé teszi a mozgást. A Kállai-Brandeisz-féle mozgásművészeti iskola Isadora Duncan-nal és más avantgárd tánc mozgalmakkal is kapcsolatba hozható. A német származású Brandeisz Elza nemcsak a Brandeisz-ugrás névadója, hanem a vészkorszakban – dacolva a nácikkal – zsidók közismert segítője, amiért 1995-ben a jeruzsálemi Jad Vasem teudat kavod-dal (magyarra igen szabadon a „világ igazaként” fordítják) tüntette ki. Ám a barna egypártrendszertől eltérően a vörössel szemben kevésbé volt sikeres; művészetét a populista kormány 1948-ban, mint burzsoá elhajlást betiltotta. Kállai és Brandeisz táncművészeti koncepciója sokban rímelt más modern művészeti, felszabadító törekvésekre, melyek közül talán a Bauhaus és a modern építészet voltak a legprominensebbek. Új Lipótváros architektúrája és az azt kísérő társművészeti miniatúrák – kis domborművek a bejáratok fölött, illetve mellett, a homlokzatra kiültetett szobrok – a történelmi mintáktól való felszabadulást jelenítik meg.

A zsidóság számára fontos volt a modernizmus. Az építészettörténet stíluskorszakai ugyanis az emancipáció előtti időket idézik, a gótika és neo-gótika a középkori elnyomást, a barokk és neo-barokk az ellenreformációt és a korai modern kor antiszemitizmusát, a Monarchiában Mária-Terézia korát. Így nem csoda, hogy a múlttal való nagy szakítást megjelenítő szecessziót a zsidóság Európa-szerte örömmel üdvözölte, és nem kevésbe a modernizmust, melyek az ornamenst, azaz „faragott képet” felszámolták.

 

A modern Stetl: életmód és építészet – formanyelv és jelentés

E cikk címe arra utal, hogy Új Lipótváros kapcsolatba hozható a stetl-lel, mind társadalmi, mind építészeti, illetve város-képi/morfológiai szempontból. A stetl kifejezés a német Städtlein (városka) szóból származik és a 12. századtól a Holokausztig létező, 1.000-20.000 lélekszámú zsidó többségű, bizonyos önrendelkezési joggal rendelkező településeket jelzi. A stetl nemcsak településtörténeti fogalom, hanem kulturális is: szerves közösséget jelöl, melyben mindenkinek megvolt a helye és szerepe, szigorú értékrenddel és erkölccsel megtámogatva. Lipóciában felbukkan a stetl némely vonása a Herzl Altneuland-jában kifejtett modern elvek mellett.

Régi térképek és néhány fennmaradt település, illetve töredék a stetl sűrűn lakott és organikus voltára utalnak, melyek spontán fejlődtek, városépítészeti szabályzás nélkül. Ezt a spontaneitást az Altneuland nem szándékolt mintavárosa, Tel-Aviv is részben átörökítette. A szabályos utcák világával párhuzamosan, a házak és házblokkok között informális gyalogos ösvények, kertes kiteresedések idézik az emancipáció előtti zsidó élet szervesen létrejött anyagi kereteit. Újlipótvárosban a spontaneitás egyrészt az udvarok kertjeinek szerves világa, másrészt az épületek formanyelvi változatossága, hibriditása, a szigorú modernista normáktól enyhén eltérő kombinációi képviselik.

Az intim történelmi közösségek építészeti felélesztése megjelent a nem-zsidó világban is az 1920-30-as években. A természetbe ágyazott német Siedlungok (sűrű, szabályos beépítésű kertvárosok) és ezek urbánus megfelelői, a bécsi hofok (pl. Karl-Marx-Hof) keretes beépítése megtalálták útjukat Új Lipótvárosba: a modernista házak nagy kertek/udvarok peremén állnak, azok intimitását választják el az utca nyilvánosságától és sokszínűségétől. E két szféra között bontakoznak ki a 4-5 emeletes társasházakban található, jellegzetesen központi hallos lakások, a stelt mindkét aspektusát, a nyitottságot és az intimitást egyesítve.

 

A megépült messianizmus: Lipócia, az atipikus modern város

Akár a Judenstaat-ból, akár a 19. századi szocialista utópiáiból (pl. Familistère), akár 20. századi megfelelőikből indulunk ki, a messianizmus a legfontosabb mozzanat: „megváltani” a rossz lakókörülmények között szenvedő emberiséget, megteremteni egy jobb világot, vagy legalább apró lépéseket tenni ez irányban. Újlipótváros nem történelmi tabula rasa, nem forradalom, hanem szintén egy ilyen apró lépés. Megteremtői nem gondolkodtak nagy rendszerben, mint Marx, aki elkapva a „hegeli vírust” univerzális metaszisztémát épített, melyet utóbb a kommunista politika profanizált, és megkeserítette az emberek életét. A 19. századi szocialista utópisták is nagyban gondolkoztak, és hatalmasat, merevet, „munkás-Versailles-t” építettek a 19. században, barokk tömegképzést, szimmetriát és hierarchiát. Formailag ilyen „proletár-Versailles”-ok voltak a bécsi hofok is, bár a barokk díszítés már elmaradt. A modern építészet a hatalmas tömegekről lecsupaszította a díszt, és megszülettek a második világháború utáni sivár dobozok.

Újlipótváros ezt elveti: a modern, de nem teljesen lecsupaszított épületek kis léptékűek, egyediek, magántulajdonban, mint a Judenstaatban és ellentétben a rendszerelvű német Siedlungoktól és bécsi hofoktól, vagy akár a reálszocializmus lakótelepeitől. Ez rímel a világi zsidóság individualizmusára és pluralizmusára – két zsidó három párt; egy zsidó két zsinagógát épít a lakatlan szigeten, az egyikbe majd jár davenolni, ha lesz minjen, a másikba be se teszi a lábát. A „Bauhaus ortodoxiájával” szemben Újlipótváros házai ezt a gondolati és térbeli pluralizmust öntik építészeti formába a szélesebb értelemben vett modernizmus keretein belül.

Megtalálhatók itt a viszonylag konzervatív német tégla-expresszionizmust idéző homlokzatok, azon gótizáló építészek kedvence, akik azt várták, hogy ha a Führer hatalomra kerül, ők befutnak majd formaviláguk „nemzeti gyökerei” miatt. Ám a vezér a Reich építészetének inkább a gránit-klasszicizmust választotta „ezeréves birodalma” számára, mivel jobban imponáltak neki Julius Cézár és a diadalívek, mint a német középkor a zegzugos utcákkal és a nürnbergi mesterdalnokokkal.

Lipóciában megjelennek a csehszlovák rondo-kubizmus elemei is, melyet a kulturált Tomáš Masaryk filozófus-államfő a szláv identitás letéteményesének tartott. Az épületek zöme viszont a modernizmus, a nemzetközi stílus, a Bauhaus és az art deco világát tükrözi. Felüti fejét néhol még az 1920-as évek neo-barokkja is. Ám, függetlenül az utcának szánt színjátéktól, a belsők majdnem kizárólag modernek voltak, polgári „lekerekítésekkel,” lazításokkal. Újlipótváros modern építészeiből ugyanis hiányzott a fennköltség és a nagy modernisták, Le Corbusier, Ludwig Mies van der Rohe „főpapi gőgje”, vagy akár a magyar zsidó bauhazos építészek, Breuer Marcell és Forbát Alfréd formai minimalizmusa. Lipócia építészei azt várták, hogy szeressék őket, összekacsintottak a közönséggel, de nem adták fel szakmai erkölcsüket és elhivatottságukat, a modernségben és modern építészetben való hitüket. Itt-ott megjelent egy-egy a közönségnek tetsző lendületes, ívelt karfa vagy lépcsőkar a pompás modernista-dekós lépcsőházakban vagy erkélyek mellvédjén, mint egy-egy előke Mozart zenéjében.

Lipócia bája éppen a merev rendszerhűség hiánya, korlátolt lazaság és a közép-polgári, sznobizmustól mentes attitűd. Építészei között nem véletlenül nem találjuk meg a „nagyokat”, Molnár Farkast, Fischer Józsefet vagy akár a zsidó Kozma Lajost. Az utóbbi jelentős és igen kreatív neo-barokk kirándulást tett a „raccsoló közönség” nagy örömére az 1920-as években. Indikatív, hogy az egymást követő monográfiák főleg Kozma modernista korszakával foglalkoznak és a „barokk elhajlást” nem érintik. Valójában ez az „elhajlás” nem ortodox, nem az ellenreformáció szigorát és merevségét sugározza, hanem inkább párbeszéd a múlttal, egyes elemek kinagyítása, és egymással való szembeállítása. Többértelmű zsidó humorként is olvasható, mintha azt mondaná: Hát, ha ezek uraságok elvárják tőlem a barokkot, ám legyen, de a gonosz kisördög ott ugrabugrál majd bizarrul a barokk bábsorok között és a lendületes szemöldök-köveken.

Végül felmerül a kérdés: Valóban „ZSé”-e Új-Zséland? Martin Buber, a zsidó lélek és gondolat nagy ismerője az életet dialógusként fogta fel (Das dialogische Prinzip). E pár-beszéd, a (fogalom)-párban való gondolkodás, a zsidó hagyományban dialógus az Úrral (Mózes); tér és idő összefonódása (Maimonidesz, Albert Einstein); abszolút idő (temps) és egyéni/megélt idő (durée) kettőssége (Henri Bergson); párban álló társadalmi osztályok (Karl Marx) és belsőnkben folyó dialógusok/küzdelmek, azaz id-ego és ego-superego (Sigmund Freund), szöveg és jelentés kapcsolata (Jacques Derrida: „différance”), és sorolhatnánk még a nagy „ZSé gondolkodókat.” Lipócia is összefonódás, párbeszéd és egyezkedés a város, a negyed, a köztér, illetve az egyes épületek és azok elemei között, tehát „ZSé”.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2021-05, Lipócia, modernitás, stetl, Újlipótváros

[popup][/popup]