„Közös harc az imperializmus és a cionizmus ellen”

Írta: Bassa László - Rovat: Politika, Történelem

Az NDK és a palesztin terrorizmus

arafat honecker

Jasszer Arafat és Erich Honecker szívélyes, elvtársi légkörű találkozója

A Holokausztot követően a nyugatnémet politika “tizenegyedik parancsolata” lett, hogy zsidót ne ölj, és ne hagyd, hogy mások zsidót öljenek – ide értve a zsidó állam polgárait is. Ez volt az erkölcsi minimum, még akkor is, ha az NSZK kormánya sietett amnesztiában részesíteni a korábbi náci tisztségviselőket és a közvélemény sokáig hallgatott a harmadik birodalom által elkövetett bűnökről.

Eközben Kelet-Németországban egészen más történt. A fasizmus tettei ugyan itt is ismeretesek voltak, az NDK viszont – 1949-ben történő megalapításától kezdve 1989-ben bekövetkezett összeomlásáig – ellenségesen viszonyult Izraelhez: tehát a zsidó államhoz és a zsidó néphez. A hatnapos háborút (1967) követő, az arab országokba irányuló fegyverszállítások, a palesztin terrorista szervezeteknek nyújtott segítség és az ENSZ 1975-ös, a cionizmust rasszizmusként elítélő határozatának aktív támogatása voltak az NDK legfontosabb megnyilvánulásai a konfliktusban. A szovjet blokk, az arab államok és a Palesztin Felszabadítási Szervezet PFSZ) által alkotott Izrael-ellenes szövetség hadüzenet nélküli háborúja része volt a hidegháború utolsó negyedszázadának.

A Nyugat-Németországban működő Német Zsidók Központi Tanácsa (Zentralrat der Juden in Deutschland) vezetője, Heinz Galinski már 1967-ben felhívta a figyelmet az erősödő antiszemitizmusra és az ottani szélsőbal mozgalmak erőszakos fellépésére. 1969-ben Dieter Kunzelmann nyugat-berlini baloldali aktivista arra biztatta elvbarátait, hogy

nyomják el magukban a „zsidó komplexust”,

vagyis a bűntudatot, ami, úgymond, Izrael állam irányában érzett hamis rokonszenvként működik bennük. Ulrike Meinhof, a legismertebb terrorista csoport vezére forradalmi tettként üdvözölte, amikor a Fekete Szeptember tagjai 11 izraeli sportolót gyilkoltak meg 1972-ben a müncheni olimpián. Két német terrorista is részt vett az 1976-os entebbei túszdrámában, amikor az Air France Tel Avivból induló gépét palesztinok térítették el Ugandába.

A nyugat-német terrorizmus az 1970-es évek komoly kihívás volt egész Európában, és az események a közvélemény szeme előtt játszódtak. Ugyanakkor az NDK-ban zajló titkos tevékenységekről mindez elvonta a figyelmet, holott a diktatórikus hatalom körülményei között és a független média hiányában szabadon folyt az arab országokba történő fegyverszállítás és a PFSZ támogatása. A keletnémet állam katonai kiképzésre alkalmas területet kínált, saját hadserege volt, jelentős hadiiparral rendelkezett. A világ számos országában volt diplomáciai képviselete, félelmetes titkosszolgálatot és hírszerzést működtetett. Állami egyetemein a harmadik világból érkezett diákok ideológiai képzésben részesülhettek.

A hatnapos háború során – a szovjet blokk más országaihoz csatlakozva – az NDK MiG vadászgépeket, T-34-es harckocsikat, és többezer kalasnyikov géppisztolyt szállított Egyiptomnak és Szíriának. Az akkori védelmi miniszter, Heinz Hoffmann aktái arról tanúskodnak, hogy 1967 és az 1973-as jom kippuri háború között intenzíven folyt a két ország hadseregének újrafelfegyverzése. A harmadik világ országaiból megnyilvánuló fokozott igény kielégítésére 1969. szeptember 30-án Willi Stoph miniszterelnök Gerhard Weiss miniszterhelyettest bízta meg a fegyverszállítások koordinálásával. 1970-ig az NDK-ból további 50 MiG vadászgép, 17.500 kalasnyikov, 150.000 szárazföldi akna, 3.500 kézigránát, továbbá sok ezer rohamsisak, egyenruha, és hátizsák érkezett Egyiptomba és Szíriába.

Az NDK nagyobb részt vállalt az Izrael ellenes tevékenységből, mint Lengyelország, Csehszlovákia vagy Magyarország. Az NSZK ugyanis a keleti Németország elszigetelésére törekedett; így az NDK-t elismerő államokkal megszakította a diplomáciai kapcsolatokat.

Az anticionista kártya kijátszása

az NDK részéről a nyugatnémet diplomácia törekvéseinek akadályozását, és a saját diplomáciai elismerés útjában álló akadályok lebontását célozta.

Az arab országokkal az áttörést az 1969-es esztendő hozta, amikor – a Norodom Szihanuk vezette Kambodzsa után – Irak vette fel a diplomáciai kapcsolatokat az NDK-val. A két külügyminiszter nyilatkozata hangsúlyozta a két ország elkötelezettségét „az imperializmus, neonácizmus, kolonializmus és cionizmus elleni közös küzdelem iránt” és Izraelt „rasszista, imperialista, reakciós és agresszív” hatalomnak nevezte. Hasonló nyelvezet jellemezte a Szudánnal, Szíriával, Egyiptommal, és Dél-Jemennel történt kapcsolatfelvételt még ugyanabban az évben. Ezekben Izrael és az NSZK egyaránt neonácinak minősült. A keletnémetek a „jó németek” szerepében tetszeleghettek, akik Izrael ellenségei; ez pedig jelentősen hozzájárult népszerűségükhöz a harmadik világ országai körében. 1973-ban történt ENSZ-felvételét követően az NDK mindig a többséggel szavazott, amikor a világszervezet elítélte Izraelt.

1971 októberében Heinz Hoffmann katonai küldöttséget vezetett Irakba, Egyiptomba és Szíriába. Találkozott Hafez al-Asszád elnökkel és Mustafa Tlass vezérkari főnökkel. A cionizmus elleni küzdelem hangoztatása mellett a német miniszter észrevette, hogy az arab katonai vezetők „feltétlen rajongásukat fejezik ki a Wehrmacht villámháborús stratégiája és a német szakértők felkészültsége iránt.” Hoffmann erre nem reagált, de kifejezte meggyőződését, hogy “győztesen kerülnek ki a közös ellenség (értsd: USA és Izrael) ellen vívott harcból”.

Az elkövetkező évtizedekben az NDK és Szíria, Hoffmann és Tlass kapcsolatai egyre szorosabbá váltak, hiszen Asszad Szíriája lett a szovjet közel-keleti politika centruma (a jelenlegi orosz külpolitikához hasonlóan). 1980-ban Tlass pamfletet tett közzé, amelyben

felmelegítette a középkori európai vérvádat.

Hozzátette, hogy Európa azért volt sikeres a gazdasági haladásban, mert ott üldözték a zsidókat, míg az arabok és muszlimok lemaradása annak tulajdonítható, hogy náluk túl jól bántak velük.

A müncheni olimpián történt mészárlást követően Hans Dietrich Genscher, az NSZK akkori belügyminisztere (későbbi külügyminiszter) rendeletet írta alá a Palesztin Diákok Általános Szövetsége (GUPS) ottani tevékenységének betiltásáról. A nyugatnémet hatóságoknak ugyanis bizonyítékai voltak arról, hogy a szervezet a PFSZ egyik frakciója, és az Izrael ellen vívott „fegyveres harcot” az NSZK területére is kiterjesztheti. Az olimpiát követő hónap során a GUPS 300 tagját utasították ki az országból, a szervezetet feloszlatták, vagyontárgyait lefoglalták.

A GUPS betiltását a keletnémet diplomácia arra használta fel, hogy az „arabellenes” lépést elítélve szorosabbra fűzze a kapcsolatokat a PFSZ-szel. Jasszer Arafat, a PFSZ vezetője, Erich Honeckerhez, a kelet-német állampárt első titkárához 1972. szeptember 17-én intézett levelében azt kérte, hogy „a müncheni akciót az általános problémákat és a történelmi hátteret figyelembe véve, és a politikai, nemzeti és emberi dimenziók mérlegelésével ítélje meg.” November 27-i válaszában Honecker elítélte „a Libanon és Szíria ellen irányuló izraeli agressziós lépéseket” és hangsúlyozta, hogy az NDK „a múlthoz hasonlóan a jelenben is szilárdan kiáll az arab-palesztin nép mellett”. A PFSZ vezetői ezt úgy értelmezték, hogy a keletnémetek hajlandóak lennének az Izrael elleni gerillatevékenység támogatására.

1973 augusztusában a Kelet-Berlinben rendezett Világifjúsági Találkozó alkalmával került sor Honecker és Arafat első személyes találkozójára, miután megegyezés született a „az imperializmus és a cionizmus elleni közös harcról”, és a következő 15 évben „a polgári és a nem civil szférába irányuló áruk szállításáról” az NDK részéről. 1973 szeptemberében az NDK volt az első állam a keleti blokkon belül, amelynek fővárosában a PFSZ konzulátust nyitott – egy évvel a Szovjetunió előtt. A nyugat-berlini zsidó közösség vezetője Honeckernek írt nyílt levélben tiltakozott a lépés ellen, de választ nem kapott. Nyugat-Berlin főpolgármestere és az ottani amerikai misszió vezetője ugyancsak aggodalmukat fejezték ki, mert a Közel-Keletről a schönefeldi repülőtérre érkező arab és palesztin terroristák onnan Nyugat-Berlinbe, majd az NSZK-ba kerülhettek, végül pedig Nyugat-Európa felé folytathatták útjukat. Ugyancsak ekkor Henry Kissinger amerikai külügyminiszter a szovjeteknek címzett üzenetében arról írt, hogy a nyugati hatalmaknak tudomása van arról, hogy a kelet-berlini PFSZ iroda munkatársai feladatai között szerepel terroristák kiképzése, és ez semmiképpen sem járul hozzá a nemzetközi enyhüléshez. „A szovjet érdekek is azt diktálják, hogy a terrorizmus ne kapjon – burkolt vagy nyílt – bátorítást, a szovjet követség tehát vesse latba befolyását, hogy egy ilyen iroda ne működhessen” és „Berlin semmiképpen se legyen terrorista cselekmények bázisa.” A figyelmeztetésben nem esik szó Izrael-ellenes tevékenységről.

Az NDK Állambiztonsági Minisztériuma, a Stasi aktáiból kiderül, hogy

a szovjet és keletnémet hírszerzés komolyan vette az amerikai figyelmeztetést.

A Stasi 1973 őszén négy palesztin szervezet összesen mintegy száz, az ország területén tartózkodó tagját tartotta megfigyelés alatt. A kommunista rendszer egyfelől ugyan politikai szövetségeseknek tartotta őket, másrészt viszont tartott attól, hogy az általuk Nyugat-Európában elkövetett terrorcselekmények árthattak az NDK, mint „békés állam” tekintélyének, mihelyst kiderül, hogy azokat onnan szervezték. Egy évekkel később, 1979 májusában kelt Stasi jelentés szerint az ilyen csoportok tevékenysége „komoly politikai veszélyt jelent és ellentétes az ország biztonsági érdekeivel”. Az NDK terrorista-ellenes fellépése Európában innen datálódik. Arafat és a PFSZ is partnernek bizonyultak ebben, és visszafogták elvbarátaikat. A hangsúly átterelődött az Izrael és az egyiptomi „áruló” Szadat rezsim elleni akciókra, amelyhez a Stasi készségesen nyújtott segítséget.

A 70-es években két PFSZ-közeli szervezet, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP), és a Demokratikus Népfront Palesztina Felszabadításáért (PDFLP), dél-libanoni támaszpontjaikról számos terrorakciót hajtottak végre észak-izraeli célpontok ellen. 1974-ben Kirját Smona és Ma’alot polgári lakossága sokat szenvedett ezektől a támadásoktól. Széleskörű nyilvánosságot kapott az 1978 márciusában végrehajtott ún. Parti úti vérfürdő (Tel Aviv és Haifa között). A PFSZ beiruti és damaszkuszi rádióadásai ünnepelték az „ellenség gyerekeinek” gyilkosait, az amerikai diplomaták pedig részletesen beszámoltak az ünneplésekről.

Izrael ENSZ delegációja folyamatosan terjesztett elő részletes jelentéseket az ország polgári lakossága ellen irányuló arab és palesztin terrorcselekményekről, a főtitkár illetve a Biztonsági Tanács számára. A világszervezet közgyűlésén az NDK képviselői visszautasították a PFSZ terrorista szervezetként történő megbélyegzését, azt egy igazságos nemzeti felszabadító mozgalom elleni rágalomhadjáratnak minősítve. Abu Ajad, a PFSZ hírszerző szolgálatának kelet-berlini tárgyalásai alkalmával a Stasi vezetői hangoztatták, hogy támogatják az ilyen cselekményeket, amennyiben azok a palesztinok érdekeit szolgálják, és nem veszélyeztetik az NDK biztonságát.

A keletnémet állam által nyújtott támogatás jelentősége akkor mutatkozott meg igazán, amikor a szovjet blokk 1989-ben összeomlott, és a PFSZ elveszítette legfontosabb hadiszállítóját és politikai szövetségesét. 1990 áprilisában az ország demokratikusan megválasztott parlamentje egyhangúan elutasította a kommunista előd Izrael-ellenes politikáját. Júliusban a parlament megvonta a támogatást a cionizmust elítélő, az NDK által elismert ENSZ határozattól. Lezárult a német történelem egyik botrányos fejezete, melynek során a náci rendszert egy olyan rezsim váltotta fel, amely széleskörű támogatást nyújtott az Izrael megsemmisítésére törekvő fegyveres küzdelemnek.

A Commentary magazine cikke nyomán.

támogatás

Címkék:anticionista, Arafat, Honecker, NDK, Stasi