Konstanty Gebert: Az a bizonyos esztendő*

Negyven évvel ezelőtt a világ megváltozott. A föllázadt diákok Berkeleytől Párizsig, Mexikótól Varsóig 1968-ban az utcára mentek, hogy tiltakozzanak minden ellen – a belülről fölépített vagy kívülről rájuk kényszerített diktatúráktól kezdve, a háborún át, amiben nem akartak elpusztulni, a társadalom konformizmusáig és a tekintélyelvűségig, amelyben éltek. Az előző nemzedék által felépített és vasfüggönnyel kettészelt világ alapjaiban rengett meg. Nem, annak idején ez nem látszott, valóban. Minden rendőrroham, minden gyűlöletkampány egyedi akcióként jelent meg a médiában, minden megmozdulás egyedi és jelentéktelen esemény benyomását keltette. A célok, amiket a tüntetők maguk elé tűztek, nem teljesültek. A vietnami háború további öt évig tartott, a mexikói diktatúra is, a szovjet tömb is egészen 1989-ig elélt. Franciaországban az 1968-as választásokon a gaulle-isták diadalmasan győzedelmeskedtek. „Az a bizonyos esztendő?” Ugyan már, az ifjúság kitombolta magát és kész.

A régi világ nyugalmas továbbélése mindazonátlal ábrándnak bizonyult. Az ifjú forradalmárokat nyugaton, ahol a politikában vereséget szenvedtek, hisz a politika demokratikus volt, ők pedig kisebbség, kárpótolta, hogy a fölismerhetetlenségig átformálták a társadalmat, amelyben éltek. Nélkülük nem lett volna nemi egyenjogúság, feminizmus, faji jogegyenlőség, továbbá, az intellektuális élet területén, nem jött volna létre a baloldal tartós uralma, amely a társadalmi konzervativizmus okozta pusztítás fölismerésén alapult. Az ifjú forradalmárok a politikában keleten is vereséget szenvedtek, holott ők képezték a többséget, a politika azonban antidemokratikus volt. Huszonegy évvel később viszont olyan győzelmet arattak, amilyet nyugati kortársaik nem ismertek: megdöntötték a rendszert. A párizsi május jelszava, „Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent”, sehol másutt nem bizonyult annyira igaznak, mint 1989-ben Varsóban – a „Make love, not war” azonban már nem hatott annyira. Ugyanaz a ’68-as generáció, amelyik nyugaton felmorzsolta a társadalmi konzervativizmust, keleten nagyrészt magába olvasztotta – másként nem lett volna képes bevonni a küzdelembe a többséget. A tradicionalizmus és a hatékony lázadás e keleti frigye, amit a pápa arcképe is jelképezett a sztrájkoló hajógyár kapuján, tartósnak bizonyult. Hasonlóan tartósnak, mint nyugaton a lassú erkölcsi átalakulás és az idővel megszelídült lázadás frigye (gondoljunk csak az egykori lázadók felszabadított unokáinak pólóira Che Guevara popkulturális portréjával). A keleti válasz erre az a szűzmáriás kegytárgy, amit Tomasz Wołek szállított Pinochetnek. A ’68-as nemzedék műve keleten ugyanis nem csak a szabadság volt. Hanem az erkölcsi konzervativizmus, az előítéletekkel szembeni tolerancia is, az intellektuális élet területén pedig a jobboldal tartós uralma, amely az erkölcsi forradalom okozta pusztítás fölismerésén alapult. A ’68-as nemzedék a végre-valahára szabaddá vált világ két ellentétes pólusán találta magát, és mindkét fél büszkén tekintett magára.

1989 óta csaknem annyi idő eltelt, mint 1968 és 1989 között. Míg a veterán lázadók, mára nemegyszer nyugdíj előtt álló miniszterek, tovább vívják ideológiai küzdelmeiket, színre lép az a nemzedék, amelyiknek nem csak ’68, de ’89 is régmúlt történelem. Az évtized végére bizonyára e generáció éve is elközeleg, s jelképe talán valami olyasmi lesz, ami a ’89-es nemzedék számára épp oly meglepő, akárcsak ’89 volt a ’68-asok számára. Netán egy Che Guevará-s kegytárgy, amit Szaúd-Arábia első szabadon választott női elnökének nyújtanak át?

 

Pályi Sándor Márk fordítása

* A szerző a Midrasz című lengyel zsidó folyóirat alapítója, hosszú időn keresztül főszerkesztője volt. Jelen cikk publicista álnevén, Dawid Warszawski (Varsói Dávid) néven jelent meg a Gazeta Wyborcza napilap 2008. január 2-i számában.