Konfliktuszóna, avagy Izrael folyamatos háborúja

A zsidó állam valahogy nem tud beilleszkedni a közel-keleti régióba.

Ennek van pozitív hozadéka is, hiszen a környező többség államai katonai vagy egyéb diktatúrák, korlátozott szabadságjogokkal, zavaros belső viszonyokkal, szegénységgel, egyes helyeken politikai-és gazdasági káosszal. Ugyanakkor van ennek negatív aspektusa is, hiszen a zsidó állam mintegy a környezete fölé magasodva, szinte kizárólag katonai hatalomként van jelen, ezzel pedig jelentősen csökkent a lehetősége annak, hogy környezetével partneri viszonyt alakítson ki. Nem vagyunk naívak, tudjuk, hogy a túléléshez kell a katonai fölény, azt is tudjuk, hogy erős az Izrael-ellenesség a szomszédos országokban. Ugyanakkor mintha a regionalizmust mellőzné az izraeli politikai elit, mostanában katonailag rendezi le a térséget. Ezek egy része jogos és indokolt, ugyanakkor vannak olyan szegmensei, amelyek kevésbé érthetőek és valami traumatizált (nem reális), félelmeken alapuló- és (egyben) jobboldali radikális-messianisztikus igényt elégítenének ki, melyek nem csak nem megnyugtatóak, de robbanásveszéllyel fenyegetnek.

A tragikus októberi események (2023. október 7.) arra is rávilágítottak, hogy Izrael nem képes teljesen izolálni magát a környezetétől, még a hermetikusan lezárt és védett határok sem jelentenek teljes védelmet az ellenséges támadások ellen. Ugyanakkor a Hamasz pogromja teljesen új (vagy éppen régi) fényében mutatja a zsidó államot: Izrael ezzel a zsidó történelem egyik újabb állomásaként, és nem megoldásaként vagy végpontjaként mutatkozott meg. A Hamasz támadása a cionista „Fukuyamaizmusnak” (hogy Izraellel bekövetkezett a történelem vége) teljes cáfolatát adta. Ráadásul a világ zsidóságának egy helyre tömörülése az antiszemiták dolgát is megkönnyítené, nem megnehezítené.

Ráadásul a Gázai-övezet léte önmagában prolongálja a problémákat, hiszen akármilyen pufferzónákat is alakít ki Izrael a határai mentén, a gyűlölet (ugye többtízezer palesztin halott van, ezeknek egyrésze Hamasz-tag, másrészük biztosan nem) tovább él majd a palesztinok szívében. Ez a gyűlölet a következő generációk életében is fontos és mozgósító tartalommal bír majd. Embertelennek tartom azokat a zsidó-izraeli oldalon megjelenő véralgebrás „elemzéseket”, melyek a Hamasz emberveszteség-számait csökkentve vonják kétségbe a Gázai-övezet lakosságától azt, hogy ők is lehetnek áldozatok. Lehet, hogy ötezerrel/tízezerrel kevesebben haltak meg Gázában, de az is biztos, hogy rengeteg a halott, sebesült, emberi nyomorék, a terület pedig romhalmaz. Természetesen, ha nincsen október 7., ez sincsen, de azért, ami ma történik a Gázai-övezet területén – ami egy valós dráma –, azért a zsidó állam is felelős. Meg hát a palesztinokkal is lehetne/kellene valamit kezdeni, nélkülük, az ő legitim igényeik kielégítése nélkül nem lehet stabilabb és igazságosabb Közel-Kelet.

Izrael vezetői, pláne a jelenlegi Netanjahu-kormány állandóan a nemzeti szuverenitásról és függetlenségről beszél. Ez nagyon szép dolog, de a mostani konfliktusban is világossá vált, hogy az Egyesült Államok, a világ vezető katonai szuperhatalmának fegyveres ereje, politikai védelme és a régió ellenséges államaira (főleg Iránra) gyakorolt fenyegetései nélkül, a mostani izraeli katonai siker-sorozat nem valósult volna meg. Van abban valami mérhetetlenül visszataszító, ahogyan a Netanjahu-kabinet viselkedik az amerikai politikával szemben. Fújják a nemzeti függetlenség sófár-dallamait, de egy-egy izraeli támadás után, a viszontválaszra várva „bebújnak” az Egyesült Államok háta mögé, és fel vannak háborodva, hogy ha egy-egy (amúgy megígért) fegyverszállítmány nem érkezik meg. Mert az amerikaiak (a Biden-stáb ezzel így volt) szoktak cserébe kérni dolgokat. Természetesen nem kell teljesíteni az amerikai kéréseket, de akkor a fegyverszállítmányokat sem kellene várni. Vagy-vagy. Izrael nem várhatja el az Egyesült Államoktól, hogy mindenben támogassa, kínáljon védőernyőt l’art pour l’art.

Ez a kabinet sokat tett azért, hogy Izrael és a diaszpóra még inkább eltávolodjon egymástól. A Netanjahu-kormány folyamatosan negligálja a helyi zsidóságok érdekeit és szempontjait, radikális jobboldali szövetségeseket keres és talál a világban, ugyanakkor bizonyos emlékezetpolitikai ügyekben magát „A zsidóság képviselőjének” tartja. Ez Izrael miniszterelnökétől nem lenne idegen szerep (bár Vatikán nincsen a zsidóságban, pláne egy politikai vezető számára), ám ha erre a szerepre vágyik egy izraeli politikus, akkor figyelnie kellene arra, hogy katonai-technológiai transzfereivel milyen képzeteket, tendenciákat erősít meg a világban (gondolok elsősorban a Pegasus-ügyre). Arra is vigyáznia kellene, hogy az otthoni szélsőjobboldal erőit távol tartsa a hatalomtól, ezek a radikális erők a diaszpórát mindig is a helyi fasisztákra, kirekesztőkre fogja emlékeztetni. Tudjuk azt, hogy milyen belpolitikai mozgások, esetenként kényszerek is vannak a zsidó államban. Természetesen azt sem várjuk, hogy belpolitikai ügyekben a galut félelmei alapján döntsön egy izraeli kormány. Ugyanakkor, hogyha még valamennyire fontos a galut véleménye, akkor bizonyos döntésekbe bele kéne kalkulálni a diaszpóra szempontjait is. Nem nagyon látjuk megtörténni ezt, ezért sajnos (és több szempontból) Izrael politikája ma többnyire elidegeníti a világ zsidóságát.

Nem vagyunk pacifisták, nem gondoljuk azt, hogy Izraelnek ne lenne joga védekezni, akár preventív katonai csapást végrehajtania, ha veszélyt lát. Annak is örülünk, hogy Irán katonai szövetségesi rendszere, a proxyk nem annyira kifinomult hálózatai és maga az iráni rezsim meggyengült. Ugyanakkor bízunk és hiszünk a nemzetközi rendben, államok egymás közötti szövetségében, a nemzetközi szervezetek erejében, a békés megoldásokban. Ezért azt gondoljuk, hogy a zsidó állam katonai sikereinek illeszkednie kellene a nyugati világ ilyen irányú törekvéseihez, és segítenie kell a közel-keleti régió stabilitását. A háborúk sohasem lehetnek önmagukért, és sohasem folyhatnak egy-egy politikus népszerűségi rátája emelkedéséért.

Egy illiberális világba tökéletesen beilleszkedik az új izraeli kormány, de akik egy erős, ám a demokratikus és liberális értékeket is magáénak tudó zsidó államot szeretnének látni, egyre kevesebben vannak, és egyre keserűbbek. Természetesen lehet, hogy ez az új izraeli közállapot megfelel Izrael lakossága többsége általános akaratának. Lehet, hogy a status quo megváltoztatásának, a „jogi forradalomnak”, a hatalmi ágak szétválasztásával szembemenő kormányzati nyomulásnak sokan örülnek. Ám ez a fejlődés olyan pályán mozog, mely gyökeresen eltér azoktól az értékektől, melyeket Pest szülötte, Herzl Tivadar is magáénak vallott. Amely „cionista” volt, de nem szakadt el az európai nemzeti liberalizmus legjobb hagyományaitól.