Ki a jogos tulajdonosa a nácik által kisajátított műkincseknek? Mostantól választottbíróság dönti el

Több mint nyolc évtizeddel a nemzetiszocialista rémuralom legyőzése után a németországi zsidó áldozatok örökösei sok esetben még mindig szélmalomharcot vívnak felmenőik elrabolt műkincseinek a visszaszerzéséért. A kormány igyekszik ezen változtatni.

Becslések szerint a második világháború alatt mintegy 600 ezer művészeti alkotásnak veszett nyoma. Olyan műalkotásokról és egyéb kulturális javakról van szó, amelyeket többnyire zsidóktól tulajdonítottak el 1933 és 1945 között. Egy részüket egyszerűen elkobozták, más esetekben a tulajdonosokat arra kényszerítették, hogy a javaikat jóval az értékük alatt adják el, például azért, hogy ki tudják fizetni a nácik által kizsarolt úgynevezett birodalmi menekülési adót (Reichsfluchtsteuer), amivel lehetővé vált a Német Birodalom elhagyása. Vagy egyszerűen arra kellett a pénz, hogy a műkincsek tulajdonosai szorult helyzetükben élelmet stb. vehessenek.

Az alkotások egy része a későbbiekben múzeumokban és könyvtárakban kötött ki. Az egykori gazdák leszármazottainak gyakran nehéz ezeket az alkotásokat visszaszerezni, mert sok évvel a háború után bonyolult az eredetüket egyértelműen megállapítani. Az ügymenetet megnehezíti, hogy a közintézmények sokszor nem együttműködőek, főleg azokban az esetekben, amikor az eredeti tulajdonosoktól nem elvették a műalkotásokat, hanem értéken alul voltak kénytelenek „eladni”. Az ilyen eseteket igyekeznek jogszerű adásvételnek beállítani. A Kulturális Veszteségek Német Központjának adatai szerint eddig mindössze 85 761 tárgyat sikerült azonosítani.

Németország évek óta törekszik a jogi helyzet tisztázására. 2003-ban létrehozták az úgynevezett tanácsadó bizottságot, amely a vitás eseteket egy bírósági eljáráshoz hasonló módon megvizsgálta, majd ajánlásokat tett a megoldásra. Tagjai elismert jogászok, politikusok és művészeti szakértők voltak. A jó szándék ellenére a rendszer nem volt sikeres. Ritkán vették igénybe, többek között azért, mert ehhez mindkét fél beleegyezésére volt szükség. Vagyis a múzeumok, amelyeknek nem volt érdeke lemondani a tárgyakról, megtagadhatták, hogy a bizottság foglalkozzon a kérelemmel. A testület ráásásul csak ajánlást tehetett, nem hozhatott jogerős döntést. Így aztán nem csoda, hogy működése bő két évtizedében mindössze 26 esetet sikerült véglegesen tisztázni.

Az egyik leghevesebb vita néhai Alfred Flechtheim galériatulajdonos története körül alakult ki. Amikor 1933-ban menekülni kényszerült a hitleri Németországból, hátra kellett hagynia a gyűjteményét, amelyben rengeteg híres festő, többek között Paul Klee vagy Pablo Picasso művei voltak fellelhetők. Elszegényedve, 1937-ben halt meg Londonban. Több múzeum, mint a kölni Museum Ludwig, a New York-i Guggenheim Múzeum és a stockholmi Moderna Museet több millió euró értékű műalkotást adott át Flechtheim örököseinek. Bajorországtól azonban évek óta sikertelenül követelnek több képet. Sőt, a müncheni Alte Pinakothek igyekezett az eredetüket eltitkolni. Németország egész területén feltehetően még mindig legalább 100 olyan mű található, mely annak idején Flechtheim tulajdonában volt.

December elsejétől ez az áldatlan állapot remélhetőleg megszűnik: ezentúl választottbíróság fog dönteni a nácik által elrabolt műkincsek visszaszolgáltatásáról. A felperesek közvetlenül fordulhatnak a választottbírósághoz, az érintett gyűjtemény, múzeum vagy könyvtár hozzájárulása nélkül. Ezt jelentette be november 30-án Berlinben Wolfram Weimer kulturális államminiszter. „Az állam teljes mértékben vállalja történelmi felelősségét. A választottbíróság erkölcsi kötelezettségünk kifejezése az áldozatok és örököseik iránt”- nyilatkozta a sajtónak a politikus. A testület elnökségét két nagytekintélyű jogász alkotja: Elisabeth Steiner, az Európai Emberi Jogi Bíróság korábbi bírája, valamint Peter Müller, nyugalmazott szövetségi alkotmánybíró, Saar-vidék tartomány volt miniszterelnöke. Összesen 36 választottbíró áll rendelkezésre, akik jogtudományi, történettudományi vagy művészettörténeti szakértők. Őket a szövetségi kormány kulturális és médiaügyi megbízottjának képviselői, a tartományok, önkormányzati civil szerveztek, valamint a Németországi Zsidók Központi Tanácsa és a Claims Conference[1] választotta ki. A peres felek két-két bírát nevezhetnek meg a 36 közül. Az így kiválasztott négy bíró ezután közösen jelöl egy elnököt, aki mindenképpen jogász kell, hogy legyen. Tehát ezentúl öt bíró határoz egyszerű többségi szavazással egy-egy ügyben. A legfontosabb változás az, hogy döntésük jogerős, fellebbviteli lehetőség nélkül. Az eljárás költségeit pedig az állam viseli.

A cél egy igazságos és méltányos megoldás, ahogyan azt az 1998-as Washingtoni Nyilatkozat[2] megfogalmazta. Annak érdekében, hogy a döntések valóban elfogulatlanok és transzparensek legyenek, egy pontosan megfogalmazott értékelési keretrendszer határozza meg a választottbíróság munkájának alapvető szabályait és feltételeit, amelynek alapja az említett Washingtoni Nyilatkozat.

A választottbíróság létrehozatala a tisztességes visszaszármaztatási törekvéseknek csak a kezdete. Az idén tavasszal megalakult új német kormányt alkotó pártok koalíciós szerződésükben ugyanis megállapodtak, hogy a választottbíráskodás bevezetése után egy visszatérítési törvényt is meg fognak alkotni, hogy békés és jogbiztonságot nyújtó megoldást találjanak a még le nem zárt náci foszogatási ügyekben, így a magánkézben található alkotások esetében is. Ezekre ugyanis nem vonatkozik a választottbírósági rend.

Josef Schuster, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának elnöke a Szombatnak nyilatkozva örömének adott hangot a: „Kifejezetten üdvözöljük a most megtett lépést. (…) Ez az áldozatok és jogutódjaik számára lényeges előrelépést jelent, hogy most már kötelező erejű és egyoldalú jogi úton is eljárhatnak, ha az elvett kulturális javak közösségi tulajdonban vannak. A választottbíróság létrehozása előkészíti az utat a következő fontos lépéshez (…): ahhoz, hogy a magántulajdonban lévő kulturális javakra vonatkozó igények is megfelelő jogi alapot kapjanak. A koalíciós megállapodás szerint ezután egy restitúciós törvényt is életbe kell léptetni.”

*

[1] A Németország elleni zsidó anyagi követelésekkel foglalkozó szervezet, röviden a Claims Conference képviseli a zsidóságot a náci üldözés áldozatainak és örököseiknek a kártérítéséről, illetve az elrabolt javak visszatérítésről szóló tárgyalásokon. (PGy)

[2] A washingtoni nyilatkozatot a Washingtoni konferencia a holokauszt idején elkobzott vagyonokról c. nemzetközi tanácskozás fogalmazta meg 1998-ban. 43 állam és több civil szervezet állapodott meg abban, hogyan kell felkutatni és visszajuttatni az 1933 és 1945 között eltulajdonított műkincseket. A nyilatkozat egy önkéntes, jogilag nem kötelező vállalás. A megállapodásnak Magyarország is részese, jóllehet e téren még nálunk is bőven van tennivaló.(PGy)