Jóvátétel, restitúció, reneszánsz – MAZSÖK,

Írta: Bodnár Dániel - Rovat: Politika

a talán még el nem szalasztott a lehetőség

Bodnár DánielNehéz születés…

Az 1946-os Párizsi Béketárgyalások és az azok eredményeként megszületett 1947 februári Békeszerződés számos fontos, megkerülhetetlen alapértéket és feladatot fogalmaztak meg a szerződésben résztvevő európai országok, ezen belül az elpusztított Európa, annak hagyományai és megsemmisített közösségei rehabilitálása, újjáélesztése, megőrzése érdekében. Ez a feladat különböző sikerrel került teljesítésre Európa szerződésben részvevő országaiban. Tán nem érdemes minden ízében részletezni, hogy ezek az elvárások Európa keleti felén más és más módon és mértékben kerültek implementálásra. A zsidóság kárpótlása, a túlélő közösség továbbélésének biztosítása a szerződés restitúciós részének egyik legfontosabb klauzuláját képezték. Más és más módon lehetett és kellett, lehet és kell ezeknek a kötelezettségeknek eleget tenni olyan, a szerződésben érintett országoknak, ahol soha nem is volt, vagy egyszerűen csak nem maradt, értékelhető és szabad szemmel is látható méretű zsidó közösség, mint olyan országok és közösségek esetén, ahol, és lényegében egyetlen ilyen közösségről beszélhetünk, a közösségi pusztítások után megmaradt egynegyednyi zsidó közösség 90 (!) százaléka visszatért, vagy ott maradt a pusztítás színhelyén.

A magyar állam, mint az ügyben érdemi feladatokkal felruházott szerződő fél alig több, mint 50 évet várt azzal, hogy feladatának legalább terjedelmét feltérképezze, felmérje és megtegye első lépését a rendezés irányába. Ennek jegyében 1997-ben a Horn kormány létrehozta a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványt. Céljai, legalábbis a betű szerint megfogalmazott tágabb feladatok, a Párizsi Békeszerződés alapgondolatával maximum cinikus viszonyt ápoltak. A közalapítványt a ’97-ben regnáló kormány egyfajta vagyonkezelőként definiálta, mely józan önkorlátozással, egy erősen kontraszelektált döntéshozói kör által, a békeszerződésben megfogalmazott közösségi revitalizációs célok közül, már csak az évenként szétosztható források korlátozott mértéke miatt, is alig volt képes vállalásainak megfelelni.

 

A MAZSÖK születési rendellenességei

Az első és talán legfontosabb hiba, melyet az alapító elkövetett, a vagyonkezelői feladat megfogalmazása volt. Egy társadalmi munkában, jó esetben a közösségi érdekeket szolgáló feladatot ellátó szervezetet hagyományos gazdasági felelősséggel felruházni legkevesebb szakmaiatlan, de sokkal inkább ügyetlenség. Nem beszélve arról, hogy maga a felkínált alapítói ingatlan (!) vagyon töredékét képviselte az eredetileg megállapított elvi járandóságnak. A kormány egy alig értelmezhető értékű és bevételtermelő képességű ingatlan-portfóliót bízott közalapítványára, azzal a felszólítással, hogy vagyonának hozamait(?) fordítsa működésre (!) illetve szervezeti és projekt-támogatásokra. Az alapító által felajánlott (ingatlan) vagyon, bár töredéke volt az eredeti megállapodásokban megfogalmazottaknak, így is tetemes értéket képvisel(t). Még egy ekkora méretű ingatlantömeg is szakmai alapú, gazdasági, és nem utolsó sorban tulajdonosi szemléletű portfolió-managementet igényel a gondos gazda módjára való eljáráshoz. Sokkal inkább, mint egyéni érdekek mentén szervezett amatőröket.

A számos visszaélés-gyanús ügy, és –legkevesebb – gondatlanságra következtetni engedő homályos ügylet mellett, az akkoriban felduzzasztott adminisztráció, management és kezelési költségek egy olyan helyzetet eredményeztek, amelyet az új, 2012-ben, rengeteg feszültségtől övezve kinevezett kuratórium örökölt meg: megközelítőleg 220 millió forintos költséggel működött a közalapítvány és annak vagyonkezelése, míg a szétosztott éves támogatás ennek csekély töredékét érte csak el!

 

Az öndefiníció hiánya

A másik alapvető vétés, amit a kormányzat az alapításkor elkövetett, a képviselet és döntéshozatal mechanizmusainak kialakításában érhető tetten. A kormányzat az egyszerűség kedvéért a pártállami zsidó utódszervezet tükörreferatúráját[1] hozta létre a közalapítvány képviseleti szerkezetének kialakításakor, melynek köszönhetően a döntések leegyszerűsödtek, a viták és bonyolult öndefiníciós kérdések eljelentéktelenedtek. A zsidó közösséggel való kapcsolattartás így minden szempontból szimplifikálódott, egyvágányúvá vált.

Hiszen nem kisebb bumfordiságot követett el az alapító, nyilván az akkoriban rendelkezésre álló zsidó közösségi szellemi teljesítmény hiányában is, hogy nem csak elmaszatolta a szervezet szerepének, feladatainak és ideológiájának definíciós feladatát, de egyenesen egy a mechanizmusaiban a visszaélések melegágyát képező kisstílű kifizető pénztárrá degradálta az intézményt. A közalapítvány honlapján máig elérhető öndefiníció is bizonyosan félrevezető és szereptévesztő.

A közalapítvány a restitúciós folyamatokban mindvégig csak és kizárólag passzív – és kiszolgáltatott – harmadik félként vett részt. Olyan szereplőként, amely az eseményeket nemhogy stimulálni, de még csak befolyásolni sem volt képes. Akár a nevezetes osztrák kárpótlásról, akár a rossz hírű uratlan vagyon előleg megállapodásról – egy a MAZSIHISZ, a Claims Conference és a Kormány közötti megállapodás nyomán – a MAZSÖK-nek kizárólag az adminisztrációs feladatok, és az ezzel járó súlyos felelősség hálátlan szerepe jutott.

A MAZSÖK önálló, restitúciós célokra fordítható forrásokkal soha nem rendelkezett. Erre a célra allokált, kiszámítható, célzott támogatást a két holokauszt túlélőket tömörítő szervezet (MUSZOE, NÜB) minimális mértékű támogatásán túl nem folyósított. Az erős öndefiníció hiányának problémája talán ezen a ponton a legkézenfekvőbben tetten érhető. A nemzetközi jóvátételi tárgyalási folyamatokba, az elmúlt néhány évben a magyar kormány és a nemzetközi szervezet (ez esetben Claims Conference, és ugyanaz másik cégérrel WJRO) között lezajlott vitákban, a lehető legméltatlanabb és legmegalázóbb, a tárgyalófelek impotenciáját elfedni igyekvő bűnbak szerep jutott mindösszesen a közalapítványnak[2].

 

A megragadt megújulás

A 2000-es évek második felére minden szempontból megérni látszott a helyzet a változásra. Az – akkoriban szokatlan módon – a jobboldali sajtó felé is kiszivárogtatott méltatlan személyeskedő viták, a kuratórium működésképtelensége, a korrupciógyanús ügyek, és a kuratórium konzervált összetételének kritikája, jó ideje érlelte a változást. 2011-ben úgy tűnt, hogy az alapító eltökélt a megújításban. Hosszú, méltatlan vajúdás, és bírósági beadványokon keresztüli obstruálás után, a képviselet 14 éven keresztül fenntartott aránytalanságai után, a döntéshozatalban a kuratórium összetételének színesítésén keresztül némi változás ment végbe. Az új alapítói okirat egy – a korábbinál lényegesen demokratikusabban meghatározott – társadalmi támogatottságon alapuló rendszer szerint, az 1%-os felajánlások figyelembe vételével határozta meg a kuratórium összetételének arányait. Olyan szereplők, mint az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH),  a Chabad Alapítvány, vagy a civil közélet fontos képviselői, mint a hazai zsidó közélet legaktívabb szereplői, közel másfél évtizeden keresztül képtelenek voltak helyet kapni a (ha mégoly korlátozott) javak elosztásának folyamatát felügyelő, vagy a vagyon kezelését kontrolálni hivatott kuratóriumban. Az új összetételű testületben, számos viszolyogtató jogi fordulat után végre helyet tudtak kapni. Mindezek dacára azonban, a helyzet sem a feltőkésítettségben, sem pedig az ön- és alapítói definíció alapkérdéseiben nem változott.

 

Az öndefiníció továbbra is hiányzik

A kezdeti lelkesedés és újjáalakítási láz számos fontos célt a felszínre hordott. A szervezeti professzionalizálástól, a vagyonkezelés piaci alapúvá tételén keresztül. Minden ilyen érdemi felvetésről való döntés azonban, a 17 főből álló testület tagjainak számára kezelhetetlen problémává eszkalálódott, visszavezetve az egész kérdéskomplexumot a szociális és kulturális szakemberekre bízott vagyonkezelői feladatok felelősségének abszurd problémájához.

Tagadhatatlan, hogy olyan jó szándékú kezdeményezések, mint a sajátos anomáliák okán használatlanná vált badacsonytomaji üdülő újra zsidó közösségi használatba adása, a működési költségek a 2012 előtti állapothoz képest majd felére csökkentése, vagy a korábbi testülettől megörökölt néhány zavaros ügy, mint az Amerikai úti kórház fejlesztésének tervezett finanszírozása, vagy a badacsonytomaji üdülő  idő előtt felmondott bérleti szerződése[3] és az ezzel kapcsolatban kifizetett kártérítés kapcsán megszületett feljelentések önmagukban is fontos eredmények, de a Párizsi Békeszerződés szellemét szolgáló átfogó elosztási reform, és a hozzá tartozó ideológiai és öndefiníciós program vázlata nem tudott megszületni. A havonta megtartott kuratóriumi ülések véget nem érő procedurális kérdéseket érintő vitákká soványodtak. Érdemi, tartalmi vitát nem hallott a kuratórium tán az alakuló ülés óta.

A kialakult helyzet tarthatatlanságát tovább fokozza a döntéshozatalt segíteni hivatott bizottsági rendszer teljes kiüresedése is. A létrehozott számos, funkció nélküli bizottság, a pályázati és pénzügyi bizottságok kivételével, a megalakulást követő üléseik után közvetlenül szétszéledtek. A két, megmaradt bizottság valóban érdemi feladatokkal és felelősségekkel lennének felruházva. Tényleges munkavégzés is történik ezekben, de a rendelkezésre álló források, a rigid keretrendszer és a kuratórium számára előkészítendő döntések kisstílűsége önmagukban is tétnélküli, kiüresedés felé terelik a szervezet működését.

A kiüresedés és tétnélküliség jelei a pályázatokban résztvevő szervezetek és az általuk benyújtott pályázatok esetében is tettenérhetőek. Az egyes, alig működő templomkörzetek által benyújtott 4-500 tálisz vagy százas nagyságrendű szidur beszerzésről szóló pályázati anyagoktól a tanulmányírásra beadott, 150-200 ezer Ft támogatást elnyert olyan projektekig, melyeknek az elszámoláskor produkált végterméke egy 6-8 oldalas, másfeles sorközzel megírt, erősen plágium gyanús kivonatok kapcsán nehéz az arcátlan komolytalanság spektrumát skálázni. Szégyennel telve mondhatjuk ki: általános kisstílű nívótlanság jellemzi a beérkező pályázatok 85 százalékát. Nem veszi manapság senki komolyan a MASZÖK pályázatait.

Ezen a ponton, talán a régi rend és az új rend híveinek vitájában egyetlen értelmes és remélhetőleg konszenzus felé terelhető kérdés vethető fel: Van-e a továbbiakban létjogosultsága az alig 100 millió forintnyi[4] szétosztható forrással gazdálkodó támogatási rendszerben a három zsidó egyháznak közvetlenül részt vennie? Minden, a józan önkorlátozás mentén gondolkodó szereplő számára egyértelműnek kell lennie, hogy nincsen! Az egyházak számára, a kézenfekvően amúgy is aggályos újraelosztási rendszer, ha nem is elegendő, de értékelhető forrásokat biztosít. A MAZSÖK, ha mégoly zavarosan megfogalmazott céljai szempontjából kulcsjelentőségű civil szereplők azonban semmilyen standard, kiszámítható támogatási forrással nem rendelkeznek. Ebben a helyzetben, meggyőződésem, a pályázati rendszernek magának kell a jövőben kizárnia a közvetlen egyházi támogatások lehetőségét.

 

Mit kell tennünk?

És eljutottunk itt egy kulcskérdéshez: mit akarnak, mit akarunk mi, zsidó közösségek kezdeni a MAZSÖK-kel? Akarjuk-e, hogy erős szervezet legyen? Akarjuk-e, hogy markáns feladattal, identitással rendelkezzen? Akarjuk-e, hogy a restitúciós ügyekben kiterjesztésre kerüljön szerepe? Akarjuk-e, hogy érdekegyeztető fórumként is fungáljon? Akarjuk e, hogy a zsidó közösségi kerekasztal jó szándékú, de kevéssé hatékony funkciói valamilyen formában összevonhatóak legyenek a közalapítvány feladataival (vagy akár egy részével)?

Egy biztos: a szervezet változatlan állapotban való fenntartása sem a kormányzati, sem a zsidó közösségi célt, érdeket, jövőt nem szolgálja. Ezen csak kétoldalú egyetértéssel lehet változtatni: a zsidó közösségnek tudnia kell definiálni, hogy mit vár a MAZSÖK-től, és erre vonatkozóan konszenzuális akaratot kell felmutatnia, míg a kormánynak ehhez felhatalmazást és a nemzetközi szerződésekben előírt tényleges forrásokat kell biztosítania. A jelenlegi status quo biztosan meghaladandó!

 

Jegyzetek

[1] Ti. a közalapítványi döntéshozatal kulcspozícióiba ugyanazaok a szereplők kerültek delegálásra akik a MIOK utódszervezetének managementjét alkották

[2] A német állam által létrehozott kárpótlási alapok és a hozzájuk rendelt folyamatok lebonyolítására néhány nemzetközi zsidó szervezet bevonásával jött létre a Claims Conference önmagában számos kontroverziótól terhelt szervezete. A magyar állam az eredeti megállapodás kapcsán is komoly hibákat követett el. A megállapodás szerint a német és magyar forrásból juttatandó kárpótlási források egyharmad-kétharmad arányban kerültek megosztásra a határon kívül (főként az Egyesült Államokban és Izraelben élő) magyar holokauszt túlélők között, holott a tényleges szociális igények és a túlélők számarányai ezt semmilyen formában nem támasztották alá. Ezen túl a 2013-ra nyilvánvalóvá vált, hogy a Claims Conference által, a határontúli túlélőknek juttatott kárpótlási források vonatkozásában rendelkezésre bocsátott elszámolásai semmilyen formában nem felelnek meg a szerződő felek (magyar kormány, Claims Conference, MAZSÖK) által korábban megfogalmazott formai és tartalmi elvárásoknak. Az így kialakult vitában a MAZSÖK a lehető leghálátlanabb szerepet kapta: felelőséget vállalt az elosztás végrehajtásának jogszerűségéért, de semmilyen ráhatással nem rendelkezett a jogszerűség betartatására.

[3] A badacsonytomaji üdülő bérleti szerződése a szerződés 10 éves időtartamának lejárata előtt 3 évvel került a korábbi kuratórium vezetése által, minden racionális indok nélkül felmondásra. Ennek eredményeként 130 millió forintnyi kártérítést kellett a bérlő részére a közalapítványnak megfizetnie. Ezt követően az ingatlan használaton kívül lett helyezve: állagának megóvását, a nádirtást (30 millió Ft) és az az állandó őrzést a közalapítványnak kellett magára vállalnia. Ennek kapcsán hűtlen kezelés alapos gyanújával született meg a büntetőfeljelentés

[4] 2012-ig ez a keretösszeg 40-42 millió forint volt. A működés költségei pedig majd 220 millió forintot tettek ki

támogatás