Jelet hagyni

Írta: Bóka B. László - Rovat: Politika

Interjú a vidéki zsidóság jövőjéről Heisler Andrással, a Mazsihisz elnökével

Heisler András

Budapestről úgy látszik, mintha csak a fővárosban volna színes és változatos zsidó élet. A vidéki magyar zsidóság életéről, problémáiról, örömeiről alig tudunk valamit. Milyen ma Magyarországon a vidéki zsidó élet?

A történelem furcsa dolgokat képes produkálni: Magyarországon a korábban rendkívül erős vidéki közösségek szinte megszűntek, hiszen a holokauszt során a deportálásokat vidékről kezdték meg. A budapesti zsidóságra azonban már nem maradt idő, így nagy része túlélte a világégést. A második világháború után aztán a megmaradtak közül is sokan költöztek a fővárosba. Emlékszem, amikor gyerek voltam a Dohány utcai zsinagógában mutatta apám: „Látod fiam, ott középen ülnek a szolnoki zsidók, baloldalon az abonyiak és a ceglédiek”. Nyilván a többieknek is megvolt a pontos zsinagógai lokációja. Sok helyről szinte teljes megmaradt vidéki közösségek költöztek fel Budapestre.

Egyetértek azzal a meglátással, hogy ma Budapesten rendkívül színes, változatos, vibráló, izgalmas a zsidó élet. A vidéki zsidóság azonban nehéz helyzetben van, nézzük csak meg a demográfiai állapotokat. Rendszeresen járom a vidéki közösségeket, és látom mennyire kevés a zsidó, s akik vannak, azok többsége is idős ember. Hiányoznak a fiatalok és a gyerekek. Elmentek, kivándoroltak, sokan asszimilálódtak. Mindez azt vetíti előre, hogy lesz olyan közösségünk, amelyik 10-20 éven belül megszűnik. Zsidók már csak a temetőben lesznek. Nekünk feladatunk, hogy ezt a folyamatot megpróbáljuk legalább lassítani.

De mindezt hogyan?

Például a regionális szerveződés segítségével. Ezt még Feldmájer Péterék indították el. Az Alföldön, Nagykőrös, Szolnok, Kiskunhalas, Karcag és Kecskemét összefogtak, szerveztek egy régiót. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy együtt mozognak, együtt ünnepelnek vagy elmennek egymás rendezvényeire és próbálnak közös érdekvédelmet teremteni. Mindezt a MAZSIHISZ alapszabálya támogatja, legális szerveződési forma. Nyugat-Magyarországon, ahol talán még nehezebb a helyzet, Sopron, Zalaegerszeg és Szombathely mozog együtt. Eljárnak egymás szombatfogadásaira, együtt ünnepelnek, közös programokat szerveznek. Ott is kialakult tehát egyfajta spontán régiós együttműködés. Azt gondolom, hogy ez a forma a jövőben elkerülhetetlenné válik, mert ma vidéken csak néhány olyan közösségünk van, ahol egyáltalán létezik fiatalabb korosztály. Debrecen, Szeged, Miskolc, Nyíregyháza és Pécs, ezekben a városokban még van remény.

De mi a feladat?

Azoknál a vidéki közösségeknél, ahol rendkívül rossz a demográfiai helyzet, a legfontosabb feladat, hogy jeleket hagyjunk az adott városban. Fontos, hogy ezek a vidéki közösségek vigyáznak a még meglévő zsinagógáikra, temetőikre, emlékműveket és jeleket tesznek le a városban arról, hogy itt valaha létezett egy virágzó zsidó közösség. Ma ez az egyik legfontosabb feladata ezeknek a kicsiny vidéki zsidó közösségeknek. Ezeken a településeken lennie kell olyan partnerüknek, aki 30 év múlva majd vigyáz ezekre a jelekre.

Vagyis nem nagyon bővülnek a közösségek.

Ez tévedés. Négy évvel ezelőtt a Mazsihiszinek 26 taghitközsége volt, ma viszont talán 30, vagyis új közösségek jöttek létre. Igaz, ezek sem fednek le teljes demográfiai korfát, sokszor a „maradék maradékát” képviselik. Így jött létre Sopronban egy hitközség, ahol ma két-három hetente péntek estét tartanak, tanulnak, tízen, húszan, harmincan összejönnek, de a nagyünnepeken hatvanan, hetvenen is vannak. Ők vigyáznak a temetőre, a középkori és az újkori zsinagógára, tehát azokra a soproni „jelekre”, amelyek bizonyítják, hogy Sopronban valamikor komoly zsidó élet volt. Péntek estéken majd hetven év szünetet követően felhangzanak az ősi dallamok. Nem kis eredmény! Hasonlóan friss közösség működik Érden és környékén, ahol 80-100 ezer ember él. Néhány lelkes hívő megszervezett egy kilét, a rabbik leellenőrizték, és kényelmesen megvan a tíz zsidó ember. Ők is rendszeresen tartanak istentiszteleteket, megemlékezéseket, ünnepeket. Ne feledjük el a gyöngyösi közösséget és a szentendrei hitközséget sem. Az elinduláshoz mindenhol szükség volt egy „megszállottra”. Sopronban például Büchler Andrásra, aki ugyan Budapesten él, de teljes szívvel vállalta az ottani közösség „fejlesztését”. Gyöngyösön Weisz Péter kellett a közösségépítéshez, aki zsidó életet varázsolt a Mátra lábainál. A rabbitestület mindegyik most létrejött közösségünket leellenőrizte és halachikusan rendben találta.

Van itt azonban még valami: a vidéki egyetemi városokban nem használunk ki minden lehetőséget. Ma az egyetemeken rendkívül sok magyar és izraeli zsidó fiatal tanul. Nekik sokkal jobban be kellene kapcsolódniuk a közösség életébe és ezért sokkal többet kellene tenniük az adott helyi közösségeknek, vagy legalább másképpen csinálni valamit. Személyes megkeresések, vonzó programok lennének szükségesek.

A fővárosban az ember ma már minden gond nélkül vállalhatja zsidóságát. Mi a véleménye, nem lehet, hogy vidéken azért nehezebb a „munka”, mert ott egy zsidó még mindig óvatosabban, tartózkodóbban kezeli saját zsidóságát?

Biztos, hogy vannak ilyen beidegződések, hiszen egy kisebb városban mindenki ismer mindenkit. Sok helyen azt tapasztalom – sokszor személyesen is elmondják nekem –, hogy a nem zsidók sokszor tisztelik azt, ha valaki vállalja vallási kisebbségi létét. Magam sok elismerést kapok idegenektől, bolti eladóktól, hogy vállalom zsidóságunkat. Fontos lehet ez a társadalomban, nyíltan, arcunkkal vállalni örökségünket. Visszatérve a beidegződéshez, ezért úgy gondolom, az „elbújás” téveszme. Történelmi tapasztalataink szerint soha nem jelentett védelmet. Ráadásul ma Magyarországon egy zsidó nyugodtan vállalhatja zsidóságát, fizikailag biztonságban vagyunk.

Van-e a Síp utcának valamiféle terve, koncepciója, elképzelése arra vonatkozóan, hogyan lehetne több életet vinni a vidéki közösségekbe?

Van, többféle is. A napokban írtam például egy körlevelet a vidéki elnököknek, amelyben felajánlottam együttműködésünket: tartsunk másfél-két órás programokat zsinagógalátogatással és egy tájékoztatással a helyi önkormányzatoknak, rendőrségnek, iskoláknak, ahol megmutatjuk a helyi zsidóság múltját, hagyományait és bemutatjuk a jelenlegi közösséget. Ilyen gyakorlatunk már létezik, hiszen jómagam is oktattam már és feltehetően még fogok is, például a Külügyminisztériumban a külszolgálatosok felkészítésekor. Van tehát egy ilyen kezdeményezésünk, és a visszajelzések alapján örömmel fogadják vidéki testvéreink. Felajánlottam, hogy igény esetén személyesen is részt veszek egy ilyen programban, sokszor vonzó lehet a MAZSIHISZ mindenkori elnökének jelenléte – ami nyilván nem személynek, hanem a pozíciónak szól.

Szeretnénk olyan programok megvalósulását is segíteni, amelyek egyfajta „egységcsomagok”. Létrehozunk egy fotókiállítást, majd két hónap után elvisszük valamelyik vidéki városba, az ottani közösség kiegészíti lokális ismeretekkel és értékekkel, aztán megnyitjuk, meghívjuk a helyi vezetőket és polgárokat. Újabb két hónap múlva pedig átvisszük egy másik városba és így tovább. Ilyesmikre gondoltunk, amikor 2019-et a Közösségek Évének hirdettük meg.

Mindazok alapján, amikről beszélgettünk, összességében mennyire ítéli meg reménytelennek, vagy éppen reménytelinek a vidéki közösségek jövőjét?

Hosszútávon úgy gondolom, hogy néhány régió működik majd Magyarországon és abban bízom, hogy a neológia megmarad a magyarországi zsidóság erős mozgalmának. Regionálisan kell szerveződnünk, a régiókat kell erőssé tennünk, miközben egymást segítjük. Budapestnek mind szellemileg, mind anyagilag mindenképpen támogatnia kell a vidéki közösségek munkáját, miközben megtartjuk a jelenlegi országos szerveződést. A demográfiailag szorongatott helyeken, ahol megszűnőben vannak a közösségeink, ez a regionalitás tud majd segíteni. Azon kell dolgozunk, hogy segítsünk a kapcsolatok felvételében és a programok megvalósításában.

 

támogatás