Izraeli választások: Pártpolitikai helyzetkép

Az izraeli választási rendszer és az izraeli pártpolitika megértéséhez vezető úton az első lépés az úgynevezett választói blokkok megismerése. Három nagy választói táborról vagy blokkról beszélhetünk: jobb- és baloldal, illetve a centrum.

Mivel az alacsony parlamenti bekerülési küszöb (3,25 %) következtében Izraelben igazi sokpártrendszer működik, ezért arra egyik pártnak sincs reális esélye, hogy egyedül tudjon kormányt alakítani. Minden párt tisztában van azzal, hogy hiába szerzi meg a legtöbb szavazatot a pártok közül, ebből nem feltétlenül következik, hogy kormányra tud kerülni. Jó eséllyel az a párt lesz a kormányalakító, amelyik a saját választói blokkján belül képes lesz a legtöbb koalíciós partnert megtalálni. A legtöbb közvélemény-kutatás szerint az izraeli népesség mintegy 41 százaléka a jobboldali, körülbelül 20 százaléka pedig a baloldali blokkba tartozik. A szavazók 25-28 százaléka a centrum blokk valamelyik pártjára szavaz. Izrael népességének körülbelül húsz százalékát teszik ki az arab etnikumú (többnyire muzulmán vagy keresztény vallású) állampolgárok, alig több mint a fele él szavazati jogával, ami jelentősen gyengíti a baloldal erejét.

A jobboldali blokk

A jobboldal legerősebb pártja a Likud (Egység). Vezetőjét, Benjámin Netánjáhut, sok okból lehet nem kedvelni, de tény, hogy ő a leghosszabb ideje egyhuzamban feladatát betöltő izraeli miniszterelnök. (Ha sikerül hatalomban maradnia, akkor júliusban megelőzheti Ben Guriont, és ő lehet abszolút értékben is leghosszabb ideje szolgáló kormányfő.) Egy ideig úgy tűnt, hogy jelentősen meggyengítette a győzelmi esélyeit, amikor Ávicháj Mándelblit főállamügyész február végén bejelentette, hogy indokoltnak tarja a bizalommal való visszaélés, csalás és megvesztegetés miatti vádemelést Netanjáhu ellen, hacsak a kormányfő a vádemelést megelőző meghallgatáson nem tudja meggyőzni ártatlanságáról a vádhatóságokat. Az izraeli közvélemény-kutatások szerint ennek a bejelentésnek három hét alatt elmúlt a hatása, és Netánjáhu szinte teljesen visszaszerezte a szavazói körében korábbi támogatottságát.

A naponta változó eredményeket mutató, közvélemény-kutatások szerint a Likud és a 2019-es választásokon a legkomolyabb kihívójának számító – a rendkívül eredetinek nehezen nevezhető nevet választó – Káchol-Láván, azaz Kék-Fehér párt egyaránt körülbelül 30 mandátumot képes megszerezni. Netánjáhu sikerének egyik titka az, hogy a szavazók jelentős része változatlanul úgy véli, hogy ő tudja leginkább garantálni az ország biztonságát, noha a Káchol-Láván vezetői között védelmi miniszterek és volt vezérkari főnökök vannak.

Netánjáhu kampánya a külpolitikai sikereket is hangsúlyozza: Izrael közeledett a visegrádi négyekhez, Csádhoz, Kínához és Indiához, és nem utolsó sorban Netánjáhu kapcsolata kitűnő Putyinnal és Trumppal.

Noha a nyugati sajtó egy része szerint Netánjáhu militáns, szélsőjobboldalhoz közel álló vezető, Izraelben inkább mérsékelt, racionális jobboldalinak számít, aki 2018-ban például a gázai övezetben kitört zavargások idején következetesen ellenállt az agresszívebb katonai fellépést sürgető szélsőjobboldali partnerei követelésének. Ugyanakkor a választások előtt Netánjáhu számos gesztust tesz a szélsőjobboldali pártok irányába, ami nem meglepő, hiszen a kormányalakításhoz szüksége lesz a teljes jobboldali blokk támogatására.

A szélsőjobboldal

A választások előtt a karizmatikusnak mondott jobboldali vezető, Náftáli Benet kivált az általa alapított és hagyományosan jobbközépnek számító Hábájit Hájehudi (A zsidó otthon) pártból, és Hájámin Háchádás (Az új jobboldal) néven alapított új pártot, amely a tradicionalista hajlamú, nem vallásos szavazókat és a mérsékeltebb vallásos jobboldalt akarja megszólítani. A kiválást követően volt pártja és az Ocmá Jehudit (Zsidó erő) néven alakult rasszista és fasisztoid jeleket bőven mutató párt választási koalíciót kötött, amelyhez csatlakozott egy harmadik, szintén radikálisan jobboldali, vallásos párt is. Ez a koalíció, amelyet Netánjáhu nyomására hoztak létre, sokakat meglepetésként ért, hiszen még az izraeli jobboldalon belül is a legtöbben szélsőségesnek és elfogadhatatlannak tartják az Ocmá Jehudit párt nézeteit az arabokról, a nyugati kultúráról és a demokráciáról.

A pártvezetők példaképei igazán sokatmondóak: a nyílt rasszizmusa miatt az 1988-as választások előtt diszkvalifikált Rabbi Meir Kahane, és az 1994-ben Hebronban tömeggyilkosságot elkövető Baruch Goldstein. Rasszista megnyilvánulásai miatt a párt egyik vezetője, Micháel Ben-Ári indulását az Izraeli Legfelsőbb Bíróság megvétózta, így Itámár Ben-Gvir, aki szobája falát Baruch Goldstein képével díszíti, egyedül vezetheti a pártot. A magyarországi zsidók közül sokan gyakran naivan vagy inkább álnaivan meglepődnek azon, hogy Izraelben is léteznek szélsőjobboldali zsidó pártok. Nehéz megmondani mi állhat e meglepetés hátterében, de hacsak nem feltételezzük, hogy a zsidók különleges genetikai adottságokkal rendelkeznek, amelyek immunissá teszik őket a szélsőjobboldali ideológiára, akkor semmi meglepőt nem kell abban találnunk, hogy az izraeli zsidók (és arabok) egy része szélsőjobboldali nézeteket vall, épp úgy mint sokan a nyugati demokráciákban élők közül.

A szélsőjobboldalhoz lazán kapcsolódik a Zehut (Identitás) nevű párt, melynek vezetője a korábban a Likud színeiben a parlamentbe bekerült Mose Feiglin. Ő pragmatikusan felismerte, hogy a kannabisz legalizálását fontosnak tartó szavazóknak nincs érdekképviselete, ezért Tel Avivban azt hangsúlyozza, hogy a marihuána teljes legalizálása (és a civil házasság bevezetése) lesz az egyik törekvése, ha bekerül a parlamentbe, más városokban viszont olyan, inkább a szélsőjobboldalhoz köthető eszmékkel kampányol, mint egy zsinagóga építése a Templomhegyen (a mecsetek mellett). Ez a párt, amely nagyon különböző populációkat próbál megszólítani, egyes közvélemény-kutatások szerint akár a választások nagy meglepetése is lehet.

A centrista tábor

A világpolitikában gyakran hallott panasz, hogy a szélsőségek erősödnek, és a középpártok folyamatosan gyengülnek. Izraelben ez a tendencia kevésbé figyelhető meg, hiszen ismételten egy jellegzetes centrumpárt vált az új politikai erővé. 2013-ban a Sinuj (Változás), 2015-ben pedig Kulánu (Mindannyian) nevű centrista pártok értek el nagy sikert (Igaz, egy választási ciklus alatt elvesztették szavazóik jelentős részét.) A 2019-es választások nagy ígérete, a Káchol-Láván erejét részben az adja, hogy az ideológiai szürke zónában mozog: biztonságpolitikai és gazdasági kérdésekben inkább jobboldali, az állampolgárok szabadságjogait és a vallással kapcsolatos kérdéseket tekintve viszont inkább baloldali pártról van szó. Az izraeli választók úgy tűnik jelentős számban ragaszkodnak kapitalizmus, a demokrácia és az egyéni szabadság eszményeihez, így az ő szavazataikért való küzdelem gyakran kényszeríti a Likudot is önmérsékletre.

A Káchol-Láván népszerűségét jelentős részben a vezetőjének, Beni Gáncnak köszönheti, aki hosszú idő óta Netánjáhu első komoly kihívója. A volt vezérkari főnök a mérsékelt jobboldalt próbálja megszólítani, amikor azt hangsúlyozza, hogy hadseregtábornokként a gázai övezetben keményen tudott fellépni, és biztonságpolitikai szakértelme felülmúlja Netánjáhuét, aki viszont válaszul kétségbe vonja, hogy Gánc mennyire volt sikeres katonai pozíciója betöltésekor, és azt emeli ki, hogy a politika területén Gánc újonc.

A baloldali blokk

Az izraeli politikát az államalapítás előtti és utáni évtizedekben a baloldali pártok uralták. Az első választásokon 1949-ben a mai Munkapárt (Ávodá) jogelődje a szavazatok több mint egyharmadát szerezte meg, és ha Ben Gurion a nála baloldalibb Mápám párttal való koalíciót választotta volna, akkor 65 helyük lett volna a Kneszet 120 helyéből. Az Ávodá jogelőd pártjai 1977-ig minden választást megnyertek, és az ezt követő évtizedekben is többször vissza tudtak kerülni a hatalomba, épp ezért magyarázatot kíván, hogyan kerülhet egyáltalán szóba – még ha ez irreális lehetőségnek tűnik is –, hogy az Ávodá nem fogja megszerezni a parlamentbe kerüléshez szükséges szavazatszámot. Ennek oka lehet, hogy a párt hosszú ideje – sokak szerint azóta, hogy Rabint 1995-ben meggyilkolta egy szélsőjobboldali zsidó – vezetői válsággal küzd. Az idei választások előtt Ávi Gábájt, egy sikeres cégvezetőt, aki Netánjáhu egyik korábbi kormányában miniszteri posztot is betöltött, választották meg miniszterelnök-jelöltnek, de a közvélemény-kutatások szerint ez hiba volt. Sokatmondó adalék, hogy az országos szakszervezet korábbi vezetője, Ávi Niszenkorn úgy döntött, hogy inkább a Káchol-Láván soraiban indul a választásokon.

Sok politikai elemző szerint az Ávodá zuhanórepülése a szociáldemokrata pártok világszerte megfigyelhető hanyatlásának része. Vannak, akik úgy vélik, hogyha a párt vissza akarja szerezni szavazóit, akkor szakítania kell a neoliberális gazdasági elképzelésekkel, és vissza kell térnie a klasszikus baloldali, antikapitalista nézetekhez. Mások szerint azonban nehezen elképzelhető, hogy Ávoda népszerűségének növekedését eredményezné, ha az Izraelben antiszemitának, és muszlim terrorista szervezeteket támogatójának tartott Jeremy Corbynnal, valamint a hangosan Izrael-kritikus Bernie Sandersszel kerül ideológiai közös nevezőre. Azt, hogy a baloldali eltolódás lenne a jó megoldás az Ávoda számára, az sem teszi valószínűvé, hogy a radikális baloldali nézeteket valló, egykor népszerű Merec (Lendület) párt jelenleg csak annyi szavazót képes megszólítani, mint a kisebb szélsőjobboldali pártok bármelyike, pedig azokból három-négy is van…

Az ultraortodox szavazók

A körülbelül egy millió főt számláló – azaz az össznépesség mintegy 12 százalékát adó – izraeli ultraortodoxia korántsem egységes. Számuk körülbelül négy százalékkal nő minden évben, míg az izraeli társadalom többi szegmense csak 1.5 százalékos átlagos növekedést mutat. A gyors növekedés miatt az olyan problémák, mint az ultraortodoxia alacsony reprezentáltsága a felsőoktatásban, illetve a munkaerőpiacon egyre fontosabbá válnak az egész ország szempontjából. Igaz, az utóbbi területen jelentős a javulás, míg 2003-ban az ultraortodox férfiaknak csak 35 százaléka dolgozott, szemben az általános férfinépesség 85 százalékával, addig a nagycsaládosoknak járó szociális támogatás csökkentése arra kényszerítette az ultraortodox férfiakat és nőket, hogy egyre nagyobb számban vállaljanak munkát. A férfiaknak ma már 51 százaléka rendelkezik munkahellyel, és az ultraortodox nők munkavállalása pedig nagyjából megegyezik az izraeli társadalomra jellemző 76 százalékos aránnyal.

Az ultraortodox pártok nem olyan ütemben erősödnek, mint ahogy ez várható lenne a népességnövekedési statisztikák alapján. Ennek oka részben az, hogy az ultraortodox szavazók egy része inkább a szélsőjobboldali, és nem a hagyományos ultraortodox pártokat támogatja. További ok, hogy az ultraortodox népesség mintegy harminc százaléka bojkottálja a választásokat. A harmadik ok pedig az, hogy az ultraortodox pártokat vezető nagy rabbik meghaltak, és nem sikerült a helyüket hasonlóan karizmatikus vezetőkkel betölteni. A jelenlegi rabbik befolyását ráadásul az is csökkenti, hogy ultraortodoxok körében is egyre jobban elterjedt az internethasználat, így megnőtt az úgynevezett „független szavazók” száma, akik a saját maguk által gyűjtött információk és nem a rabbijaik utasítása szerint szavaznak.

Az ultraortodox pártok egy része már hangsúlyozta, hogy semmiképpen nem lesznek egy olyan koalíció tagjai, amelyben helyet kap a Káchol-Láván egyik vezéralakja, a harcosan szekuláris Jáir Lapid. Ennek ellenére sem vehető biztosra, hogy az ultraortodox pártok valóban csak a jobboldallal lépnének koalícióra, hiszen míg a tábor átlagszavazója a biztonsági, illetve az állam és vallás kapcsolatát szabályozó törvényekkel kapcsolatban a jobboldallal szimpatizál, addig szociálpolitikai kérdésekben könnyen megtalálhatja a hangot egy baloldali vagy centrumpárt koalícióval. Ha ezt az elméleti megállapítást az izraeli politika hétköznapi gyakorlatára fordítjuk, akkor azt jelenti, hogy létezhet olyan összegű támogatás az ultraortodox intézményrendszer és a nagycsaládok számára, amiért cserébe a Káchol-Láván elnyerheti a támogatásukat.

Az arab szavazók

A 2015-ös választások előtt, az akkoriban jelentős, azóta azonban a parlamentbe kerülés határára visszaesett, főleg az ex-Szovjetunióból érkező szavazókra támaszkodó Jiszráel Betenu (Izrael a Hazánk) párt vezetőjének, Ávigdor Liebermannak a kezdeményezésére megemelték a parlamenti bekerülés küszöbét. Noha célja az volt, hogy a kis arab pártokat kiszorítsa a Kneszetből, de ezzel egy addig elképzelhetetlen lépésre kényszerítette az arab pártokat. Az egyiptomi Muzulmán Testvérekhez közel álló ideológiájú Iszlám Mozgalom nevű arab párt és a Chádás kommunista párt (valamint két ideológiailag szintén jelentősen eltérő arab párt) egyesült listával indultak a választásokon és 13 mandátumot szereztek, ami a harmadik legnagyobb párttá tette őket. Ez az abszurd szövetség jól mutatja, hogy Izraelben az etnikai identitás gyakran sokkal fontosabb a különböző ideológiák iránti elkötelezettségnél. Ugyanez a megállapítás igaz a zsidó lakosságra is, hiszen jelenleg csak az Ávodától (Munkapárttól) balra helyezkedő pártok azok, akik elképzelhetőnek tartják, hogy ne zsidó többséget akarjanak a kormányalakításkor, hanem akár az arab pártok támogatására támaszkodva kisebbségi kormányt alakítsanak. (Jichák Rabin második kormánya volt az utolsó, amely az arab pártok kormányon kívüli támogatásával gyakorolta a hatalmat.)

Mi várható?

A mérsékelt jobboldal és a középpártok közti a szavazókért folytatott csatározást jól mutatja, hogy a Likudnak jobban megéri a szélsőjobboldali pártok számára veszteni szavazókat, ha ez azzal jár, hogy megtartsák a mérsékeltebb, centrista érzelmű szavazóbázisukat, hiszen a szélsőjobboldalnak úgysincs nincs más lehetősége, minthogy a Likuddal lépjen koalícióra. Netánjáhu számára tehát reális opciónak tűnik, hogy ha kell, akár el is veszítse a választást a Káchol-Láván párttal szemben, hiszen ha a szélsőjobboldali pártok kellő mennyiségű szavazatot kapnak, akkor még mindig neki lesz a legnagyobb esélye a kormányalakításra.

A közvélemény-kutatások szerint jelenleg a közép és baloldali pártoknak körülbelül ötven parlamenti hely megszerzésére van esélyük, így az egyszerű matematikai számítás szerint, ha valóban kormányra akarnak kerülni, akkor erre csak úgy lesz esélyük, ha vagy a 11-13 helyre esélyes arab pártokat, vagy a nagyjából ugyanennyi mandátumot megszerezni képes ultraortodox pártokat választják koalíciós partnernek. Egyik döntés sem lesz a hosszú és kiegyensúlyozott kormányzás garanciája, viszont a Likud esetleges legyőzése véget vethet – egy időre legalábbis – a Netánjáhu politikai karrierjének, és megteremtheti egy új politikai elit létrejöttének lehetőségét.