Izrael sorsa

A gázai háborúért Izrael annyiban felelős, amennyiben egyáltalán létre mert jönni. Sorsát, és azt is, ami most a Hamász terrorakciójával történik vele, a kezdetei határozták meg.

A tömeges zsidó bevándorlás az önálló zsidó állam megteremtését kitűző cionista mozgalom hatására a 19. század végétől indult el. 1914-ben az 500.000 arab mellett már 90.000 zsidó élt a csak földrajzi fogalomként létező Palesztinában, Ezzel párhuzamosan megkezdődtek az összecsapások is az arabokkal.

A bevándorlás ugyanis egy olyan területre történt, amely az ott lakó arabok és beduinok etnikai területe volt. A hazája. Haza akkor is van, ha nincs és nem is volt hozzá állam. Egy euro-atlanti népesség és kultúra képviselői kezdtek el tömegesen betelepedni a ráadásul tőle teljesen eltérő, az iszlám által meghatározott kultúra világába. A bevándorlók a visszatéréssel de facto más etnikum területén akartak hazát is találni, meg államot is alapítani. Ezen nem változtat, hogy a zsidó hit szerint Izrael földje eleve elrendeltetett zsidó haza.

A visszatérés, az állam újraalapításának cionista vágya mélyen érthető volt – azok után, amit a zsidóságnak a szétszóratása utáni kirekesztettség közel két évezredében át kellett élnie. Ez az üldözött múlt a 19. század végére már minden méltányosan gondolkodó művelt ember számára tudatosult. A politikát persze az érdekek vezérlik, de nagy ritkán előfordulhat, hogy az együttérzés is szerepet játszhat benne.

Talán e kettő érvényesülhetett egyszerre, amikor 1915 végén, 1916 elején, tehát az első világháború alatt az antant hatalmak törekvéseit képviselő egyiptomi főmegbízott, Sir McMahon, az angol gyarmati elit egyik kiemelkedő tagja őfelsége kormánya képviseletében egyet lépjen. Annak érdekében, hogy az arabokat a törökök ellen fordítsák, felvette a levélkapcsolatot az arab történelmi elit vezető személyével, Husszein bin Ali al-Hashimi török vazallus mekkai emírrel. A „sharif” klánja uralta a kora középkortól Mekkát. A törökök elleni arab támogatás fejében megígérte az arabok által lakott közel-keleti oszmán területek önálló államiságát, élén a Mohamed családjából származó emírrel. Homályosabban bizonyos kivételekre is utalt Palesztinával és a bevándorolt zsidókkal kapcsolatban.

Akkoriban, több évszázados késéssel, még csak kialakulóban volt az arab nemzettudat. Az arabok a századfordulón kezdtek leválni a pánoszmán egység, a „törökösítés” eszméjéről. Az 1913-as Első Arab Kongresszus még csak nagyobb autonómiát követelt az Oszmán Birodalmon belül. Az idővel megszületett arab nemzettudat ellenére a regionális arab nacionalizmusok – Marokkótól a Hedzsászig – nem olvadtak össze egyetlen államot fenntartani képes pánarab nemzeti államban.

Alig egy hónappal a Husszein–McMahon levélváltás után, 1916 májusában az angol és francia gyarmati elit két parádés képviselője, Sir Mark Sykes és François Georges-Picot (az utóbbi az iszlám kiváló ismerője) az oroszokkal közösen megegyeztek államaik nevében a Közel-kelet első világháború utáni felosztásában (amely később lényegében meg is valósult). Ez már tartalmazta Palesztina valamiféle külön státusát. Titokban, az arabok háta mögött.

Egy év múlva, 1917. november 2-án Lord Balfour, talán minden idők egyik legműveltebb, filozófiailag is képzett brit külügyminisztere bevonult nyilatkozatával a történelembe. „Őfelsége kormánya jóindulattal tekint a zsidó nemzeti haza megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.” A nyilatkozat címzettje a Cionista Világszövetség, kimondatlan célja pedig, hogy további forrásokat mozgósítson a háborúhoz, és hosszú távú stratégiai előnyöknek ágyazzon meg. Az ígéret mögött megbújhatott a zsidóüldözések jóvátételének a tudott-tudattalan vágya is, nem csak őfelsége kormányának érdeke. A nyilatkozatot később bevették a Törökországgal kötött párizsi békeszerződésbe.

Alig néhány hét múlva, 1917. november 24-én a távirati jelentések szerint Nematov külügyminisztériumi tisztviselő átadta a szigorúan zárt cári irattár kulcsát Trockijnak, és a bolsevik kormány hamarosan nyilvánosságra is hozta a korábbi titkos nemzetközi szerződéseket, köztük a Sykes–Picot megegyezést is, tovább ágyazva az arab–iszlám bizalmatlanságnak az Antanttal, s vele a Nyugattal szemben.

1917. december 9-én Edmund Allenby tábornagy a brit gyarmati csaptok élén bevonult Jeruzsálembe.

1918 januárjában David Hogarth archeológus, korvettkapitány, a kairói brit Arab Iroda vezetője a Balfour nyilatkozatot pontosító levelet adott át Dzsiddában Husszein emírnek. Egyes források szerint az emír elfogadta, más forrás szerint elutasította az önálló zsidó állam létrehozását Palesztinában.

1919. január 3-án, a párizsi békekonferencia előterében, Husszein mekkai emír fia, Feiszál és Chaim Weizman, a Cionista Világszövetség elnöke megállapodást kötött, melyben „az arab küldöttség beleegyezik Palesztina térségében egy zsidó állam létrehozásába, amint az araboknak ígért független állam megvalósul, és amennyiben az iszlám szent helyek fölötti uralmuk nem sérül.” Annak ellenére született ez a megállapodás, hogy már ismert volt az egész Közel-Keletet gyarmattá felosztó Sykes–Picot megegyezés. Arab részről sokat számított, hogy végre remény nyílt a saját államiságra, vele a hatalomra és a jövendő lukratív állami egyezkedésekre. Az arab történelmi elit alkuképesebb volt a nacionalistáknál, mert számára az állam a saját, személyes, családi, klánszerű hatalmukkal fonódott össze, és ennek alapján értelmezték az államrezont is.

Hogy azért éltette őket is nemzeti szellem, arról egy másik mondat szól az egyezményben: „Ha azonban akárcsak a legkisebb változtatás is a feltételekben bekövetkeznék, a nullává és semmivé váló megállapodáshoz egyetlen szavam se köt.” És lőn.

1920 márciusában Feiszál Nagy-Szíria királya lett. 1920. július 24én a francia Levante-hadsereg – a Sykes–Picot egyezményt érvényesítve –, megtörte a gyenge szír haderő ellenállását és elfoglalta Damaszkuszt. Két évvel korábban Allenby viscount tisztelete jeléül legalább leszállt a lováról, és gyalog vonult be csapatai élén a Jerikói kapun át Jeruzsálembe. Henri Gouraud tábornok ezzel szemben oda lovagolt a kurd származású egykori szultán síremlékéhez, és a következő szavakat intézte hozzá: „Ébredj Szaladin! Megint itt vagyunk.” Nem kétséges. Ahogy az se, mennyire megragadt ez az arabok emlékezetében. 1905-ben még az egyébként zsidófaló korai arab nacionalista, Naguib Azoury is elfogadott valamilyen zsidó autonómiát Palesztinában. Mindennek végleg befellegzett. Egymást követték a brutálisan levert arab felkelések Szíriában, és fokozódott a feszültség Palesztinában. Az önálló arab államiság hiányában egy időre az is oda lett, hogy a kölcsönösen előnyös, európai és zsidó, na meg arab államérdekek alapján bármiféle arab államrezon (és ne a puszta indulat, megtorlás- és megsemmisítési vágy) érvényesülni tudjon a térségben. Nem mintha ettől arab demokráciák születtek volna, és nem alakultak volna ki fegyveres konfliktusok meg terrorszervezetek. És valószínű, hogy a kezdetben hatalomra került arab történelmi elit uralmát ugyanúgy megdöntötték volna. De hogy valamivel azért szabályozottabban zajlott volna minden, az valószínű, és ez is jobb lett volna, mint rendezetlenségből fakadó növekvő arab terror és izraeli ellenreakció.

A világháború után folytatódó bevándorlással tovább nőtt a zsidó lakosság aránya az arabokhoz és a beduinokhoz képest. Kibontakozott a fegyveres arab ellenállás és megszerveződött a zsidó önvédelem, a Haganah. Az angolok egyre nehezebben tudták a rendet fenntartani. A mandátumterület tiszta ráfizetéssel járt.

1929: Show Bizottság, 1930: Hope Simson jelentés, Passfield Fehér könyv: csak ismételgették, hogy a nyugalom helyreállítása érdekében korlátozni kell a bevándorlást. Mintha ezt az adott keretek között meg lehetett volna valósítani.

1937-ben a brit Peel-jelentés feltalálta a hideg vizet („letagadhatatlan konfliktus keletkezett”), de először számolt le az egy állami megoldással, két külön államot javasolt.

1938 júliusában az Éviani konferencián 32 állam képviselője – mélységes mély együttérzésének kinyilvánítása mellett – megtagadta a zsidó menekültek tömeges befogadását a Harmadik Birodalomból. A dicstelen döntést kiegészítette, hogy Palesztinában sok arab a német nemzetiszocialistáktól kezdte remélni a zsidók kiirtását. Amin al Husszeini jeruzsálemi főmufti 1941-ben személyesen találkozott Hitlerrel. Rommel észak-afrikai hadtestében Walther Rauff SS-Obergruppenführert bízták meg, hogy Palesztina elfoglalása után gondoskodjék az összes ott élő zsidó meggyilkolásáról. Korábban ő szervezte meg a keleti front mögött a zsidógyilkoló bevetési csoportokat, és „találta fel” a gázosítással végzett tömeges gyilkolást – avatott szakemberre bízták a dolgot. 1944 tavaszán a főmufti a német rádión keresztül küldött üzenete előre vetítette a Hamász terrorszervezet hangját: „Öljétek a zsidókat, ahol csak éritek. Ez tetszik Istennek, a történelemnek és a hitnek. A becsületekre szolgál. Isten veletek van.”

1938 novemberében a népszövetségi Woodehead Bizottság egyszerre három javaslatot dolgozott ki a kétállami megoldásra, és egyszerre sugallta, hogy ez a felosztás az adott helyzetben kivihetetlen.

1939 márciusában a londoni St. James konferencián folytatódott a süketek párbeszéde. Az angolok a német előnyomulás miatt nem akarták az arabokat elvadítani, a zsidó képviselők követelték a menekültek befogadását.

1939 májusában a britek Fehér könyvben a kétállami megoldás, egyidejűleg a zsidó bevándorlás akadályozása mellett foglaltak állást – hogy az arabok Hitler iránti vonzalmait mérsékelhessék. A korai arab államnacionalizmusra végzetesen és csak nehezen kiheverhetően hatott a nemzetiszocializmus etnikai-„völkisch” eszméje. Az arab nemzetállamiságot máig fenyegeti az iszlámista diktatúrába fordulás veszélye.

1942-ben a 21. cionista (Biltmore) konferencián megfogalmazták, hogy egész Palesztina zsidó állam kell legyen.

A második világháború után a britek meg akartak szabadulni Palesztinától, és átadták a döntési jogot az ENSZ-nek. Addigra a terület kétmillió lakosa közül 630.000 volt zsidó. Az ENSZ kidolgozta a kétállami felosztás tervét, melyet a zsidók többsége elfogadott, az arabok egyöntetűen elutasítottak. Az angol kivonulás napján a felosztási terv szerinti terülten kikiáltották a zsidó államot: „természetes történelmi jogunk, valamint az Egyesült Nemzetek Szervezete határozatának alapján”.

Azóta 6 arab–izraeli háború, két intifáda, meg a mostanival együtt három „arab–izraeli konfliktus” zajlott le. De! Ha Izrael maga nem tudta volna magát megvédeni, akkor más nem védte volna meg. Belepusztultak volna, nem is kellett volna hozzá Walther Rauff. Miért is ne? Az arabok szemében az iszlám nem felelős a holokausztért. Hát akkor ne az ő hazájukból használjanak föl területet egy zsidó haza és állam céljára. Nyilván. A függetlenség kikiáltásával aztán beáramlott Izraelbe kb. 750.000 arab államokból elüldözött zsidó, és keletkezett kb. ugyanennyi arab menekült. Kiindulva abból, hogy Izrael létrehozásának igazságtalansága fölött soha nem lehet napirendre térni, az arab menekülteknek nem engedték meg, hogy szétszóródva letelepedhessenek a többi arab államban. Mára a palesztin államiság területi bázisául szolgáló Nyugati Parton (Ciszjordániában) és a Gázai övezetben összesen kb. öt millió helybeli és menekült él – állampolgári jogok nélkül. Csak Libanon nem tudta megakadályozni a menekültek beáramlását, de őket ott helyben gettósították (mára háromszázötvenezret). Jordániából az átmenetileg bejutott palesztinok jelentős részét az 1970–71-es „fekete szeptemberben” katonai erővel, sokukat lemészárolva távolították el. Van ilyen nemzetszeretet is.

Mára Izrael felvirágzott. Megsemmisítésének kísérlete kiszámíthatatlanul borzalmas következményekkel járna. Közel hétmillió zsidó és közel két millió arab lakja. Akik szerint haza és állam, nemzet és állampolgárság azonos (pl. Romániában a magyarok is „románok”), azoknak nyilván nincs itt semmi látnivaló, lehet oszolni. Az Izrael Államban élő arabok/palesztinok szintén az állam polgárai, tehát ők is „izraeliek”. Ez azonban itt végleg nem működik. Ezért nem létezik Palesztina területén arab-zsidó egyállami megoldás. Mindenfajta anticionista ennek ellenkezőjét sugallja. Alsó hangon úgy, hogy hülyének tetteti magát.

És ezért nem működött az se, hogy az arabok elfogadják: van akkora az arab világ, hogy lehetett volna rajta helyet szorítani egy zsidó hazának. És tényleg: a történtek, a politikai vakság fentiekben vázolt eseményeinek fényében az ember azon csodálkozik, hogy egyelőre csak ennyire rossz vége lett a történetnek. Ilyen körülmények között kezdett kialakulni egy újabb regionális, immár palesztin arab nemzettudat, csak éppen állam nélkül.

A kétállamiság megteremtését azonban se a későbbi Camp David-i, majd oslói megállapodások, se a Wye Plantation-i egyezmény nem tudták biztosítani. A Nyugati part, a Gázai övezet és Libanon déli menekülttáborainak lakói végzetesen gettókba szorultak. És ezáltal programozottá vált, hogy az ottani lakosság a visszavágás, ha tetszik, a bosszú időzített bombájává váljék.

Mindez visszahatott az izraeli politikára. Ameddig a nemzetté vált zsidók államát az erősen szekuláris nyugati kultúrájú askenáz politikai elit kormányozta, addig Izraelben lett volna a kétállamiságra valami hajlandóság. Rabin miniszterelnök meggyilkolása jelezte, hogy a szekuláris izraeli erők gyengülése az ortodoxiával szemben megkezdődött. Nem utolsó sorban a palesztinokkal való ismétlődő eredménytelen próbálkozások ellenhatásaként. A vallásos cionista izraeliek pedig ebből igyekeztek még erősebb érveket kovácsolni a „Nagy-Izrael” érdekében. Utoljára 2018-ban Amir Peretz volt, aki a kétállamiságnak hangot adott: „Csak egy két országból álló felállás biztosítja a gazdasági növekedést és a biztonságot egy zsidó többségű, demokratikus államban.” Noha van olyan liberális felfogás is, amely szerint éppen a kétállami a rasszista felfogás, és az egyállamos – kétnemzetiségű – megoldás az „igazi”. Még a korai, alapító cionista atyák egy része is szekuláris és liberális államban gondolkodott. Kétségtelen: határtalan az emberi képzelőerő.

Mára a Netanjahu által összekovácsolt koalíció pártjai egyetértenek abban, hogy a modern Izrael Államnak a vélt vagy valós bibliai-történelmi zsidó állam területének egészéhez joga van. Sem ez a koalíció, se választói többsége, sem a palesztinok többsége nem akar tudni a kétállamiságról. Ez változhat.

És itt jön a lényeg! A helyzet azért éleződött ki éppen mára, mert azzal fenyegetett, hogy nem éleződik tovább. Az államrezonra hivatkozva az arab államok – a haszon reményében – fokozatosan elkezdtek kiegyezni Izraellel. Nem kellett ehhez demokráciáknak lenniük. Végül – horribile dictu – ebbe a folyamatba Szaúd-Arábia, Mekka történelmi őrzője is belépett. Több se kellett. A gettósodás következtében kialakult Izrael- és zsidógyűlölet a totális reváns (a „folyótól a tengerig” Endlösung) elvesztésének lehetőségétől még jobban radikalizálódott. A gyújtózsinór szerepét pedig a végzet az arab terrorszervezetek egyikére, a Hamaszra ruházta – Irán jóvoltából is, amely arra számít, hogy ebbe a Hamász belerokkanva, egyedül a Hezbollah terrorszervezet marad a színen. Könyörtelen, gyilkos, fegyveres logikával semmisítették meg 2023. október elején a határ menti öldökléssel az államok közötti kiegyezés jövendő, halvány reményét. Egyelőre sikerült. És előre tervezetten saját lakosságukat használják élő pajzsnak, hogy a civilek kímélésére törekvő katonai válasznak a lehető legtöbb áldozata legyen. A nemzeti érzés nem ismer lehetetlent. Ettől kezdve az ugrásra kész Izrael-ellenes erők, az anticionisták és a rejtőzködő európai antiszemiták, na meg a mai tömegtájékoztatási rendszerek nézőkábító látvány- és idegborzongató felvételei minden gázai áldozatot Izraelre égetnek, és szinte semmi sem maradt abból, hogy ez a háború hogyan, de főleg minek megakadályozása érdekében is kezdődött el. Leválasztották az eredeti terrort, annak rejtett céljait az izraeli katonai ellenlépésektől. Hogy az is terrornak látsszék. És ott a kérdés: mi a teendő azzal szemben, ami totálisan meg akar semmisíteni, és ezt a szándékát minden határon túl, még saját népe feláldozásával is fenntartja?

Az egyetlen, ami egyelőre még biztató, hogy az arab államok és Irán nem lépnek fel nyíltan és együttesen fegyveres erővel Izrael ellen – legfeljebb másokat mozgatva. Például a jemeni hútikat, hogy támadják a feltételezett Izraelnek szállító hajókat a Vörös-tengeren. Hogy azért mindenki értsen a szóból.

Kapóra jött ez a jogvédők ama, egyre kevésbé pártatlan részének is, amely nemcsak védeni igyekszik a mindenkori áldozatot, hanem szélsőségessé válva, tisztességtelen áldozatfölmagasztosító demagógiába fogott. Ennek korai előjátéka volt, amikor elődeik, a lelkesültségüktől majd megszakadva, Michel Foucault-val az élen, 1979-ben Khomeini hatalomra kerülését ünnepelték. Most ezeknek a szellemi utódai a nyugati nagyvárosokban a terrorszervezetet éltető bevándorlókkal együtt tüntetnek a palesztinok mellett. A Hamasz terrorszervezet tetteit kötelességszerűen elítélő mantrájuk csak plasztikusabbá teszi tüntetéseik motivációinak kétszínűségét. A megszülető európai Izrael-gyűlölet pedig azzal fenyeget, hogy az etnikum és a vallás itt is megint politikummá válhat.

Nyilván nem minden arab ért egyet a terroristákkal. Kérdés, hogyan lehetne ma leválasztani a palesztinokat terrorista uraikról? Egy kétállami megoldás érdekében. Ez felmerült 1939 körül is: leválasztani a német lakosságot a terrorista náciktól. Ennyit erről. Viszont, ha Oslo, Camp David stb. idején sikerült volna a palesztin államot is létrehozni, nem lehetett volna zsidó telepeket Izrael határain kívül a másik állam szuverenitásának megsértése nélküli létrehozni. Lehet, hogy a palesztin arab államban is terrorszervezet ragadja meg a hatalmat. És ahogy Ukrajna esetében se lehetett megakadályozni az orosz állami agressziót, úgy Izrael megtámadását se lehetett volna. A helyzet talán mégse lett volna a maihoz fogható, mert egy palesztin állam nem nagyhatalom, akármennyire is lenne agresszív. És ugyanúgy lett volna államrezonja, mint a többi, Izraellel kiegyezésre képessé vált arab államnak. A valóság az, hogy nem kevés – ma kormányon kívüli – izraeli politikus még mindig támogatná a kétállamiságot. Attól tartok azonban, hogy pillanatnyilag mindez csak tiszteletre méltó vágyaktól vezérelt gondolat.

Krízishelyzetben egyszerre hatékony és egyszerre demokratikus/humanitárius eszközök biztosan nem léteznek.