Izrael és a megborult egyensúly 

Írta: Novák Attila - Rovat: Külpolitika, Politika

Amikor az ember az izraeli választásokról szóló kommentárokat és tudósításokat olvassa, élesen elválik egymástól az izraeli és a nem izraeli (benne zsidó és más) média és közvélemény perspektívája.

Novák Attila

Az európai és amerikai zsidó orgánumok egy részét uralja a Holokauszt traumája által létrejött, és nagyjából a Hatnapos Háborúig jogosan képviselt, ma azonban az izraeli jobboldal, jelesül Benjamin Netanjahu, illetve médiatanácsadói által folyamatosan életben tartott imázs, amely szerint Izrael továbbra is egy védtelen kis ország. Az Izraelen belüli valóságot azonban nem régi történelmi árnyképek és nem a diaszpóra lelki igényei, hanem a helyi valóság uralja: itt Netanjahu és ellenzéke (benne a baloldali-liberális média) valóságmagyarázatai körül forog a világ.

A „Nemzeti Egység Pártjával”, a Likuddal szemben – legalábbis Bibi szerint – mindenki arab vagy baloldali, esetleg mindkettő. Netanjahu válogatás nélkül bolsevikozta le nemcsak a valóban bolsevikokat, hanem mindenkit, aki ellene szegült. A Kék-fehér centrista formáció kiszolgált kemény vezérkari főnökei éppúgy “bolsevikok” lettek mint a baloldali pártok.

E belső dimenziót támogatja a diaszpora félős szegmense is: e szempont számára az izraeli arabok és a Palesztin Hatóság emberei egyfajta nagy náci megsemmisítő láger őreiként tűnnek fel úgy, hogy a jóindulatú külső szemlélők, illetve a kevésbé jóindulatú propagátorok Izraelt kicsiny, védekezésre alig képes underdog-nak kívánják láttatni, míg a támadó fél maguk az iszlám tömegek, a rengeteg ellenséges arab ország.

Ez az alapvetően féligazságokkal játszó – hiszen az iszlám világ nem barátságos Izraellel szemben –, de hamis kép elfeledteti azt a tényt, hogy a zsidó állam a világ egyik legnagyobb és leghatékonyabb haderejével és tömegpusztító fegyvereivel rendelkezik, azon kívül az Egyesült Államok vezetőjével intézi és intézteti közvetlenül a vitás ügyeit a régióban, szóval – és ez független a rá leselkedő valós veszélyektől – minden, csak nem underdog. S hogy jót is mondjunk Netanjahuról, az ő aktív külügyminiszteri szerepe és a siíta Irán elleni, az ő személyes imázsát és politikai globuszát is építő nemzetközi politikai hadjárata megteremtette Izrael diplomáciai kapcsolatait sok szunnita arab országgal.

Izraelen belül a helyzet azonban ennél szomorúbb.

A különféle korrupciós ügyekkel vádolt Netanjahu a választási kampányban – csakúgy mint politikai pályafutása nyomán – alapvetően megosztó és uszító retorikát alkalmazott, amely azonban mára külön iparággá nőtte ki magát.

A 2015-ös kampányt még csak verbálisan kísérte az uszítás, akkor az arabokat buszokkal az urnákhoz szállító civil szervezetek veszélyével szólította meg (vagy uszította?) a miniszterelnök a megbújó Likud-szavazókat.

2019-ben szintet lépett a dolog. A Likud 1200 kamerát helyezett el a választás napján az arab körzetek választóhelységeiben. A cél az volt, hogy megfélemlítve az arab szavazókat, 50% alá vigyék le arányszámukat, így megakadályozzák azt, hogy a centrummal és a baloldallal összefogva esetleg kormányzati vagy kormányzatot támogató tényezők lehessenek. A sátáni kísérlet jól sikerült, az egyébként is saját bojkott-felhívásaitól zajos arab közösség tagjai közül sokan visszariadtak a választástól.

Hangsúlyozom: Izrael legnagyobb kisebbségéről van szó, számuk a lakosság egyötödét teszi ki. Függetlenül attól, hogy az izraeli arabok mennyire lojálisak vagy nem Izraelhez, és hogy milyen biztonsági problémát jelentenek az országnak, ez a lépés nem csak illegitim, de politikai jogaiban korlátoz izraeli állampolgárokat. Jól mutatja, hogy a kormányzó Likud Ötödik Hadoszlopnak tartja őket, mellyel szemben megengedett a törvénytelen és nemtelen eszközök használata is, és ez az izraeli lakosság egy részének még tetszik is.

Ez az eljárás amúgy teljesen hiteltelenné teszi a jobboldali izraeli kormánynak a világ zsidósága érdekében tett (amúgy jelentősen megkopott) anti-antiszemita érdekvédelmét, hiszen ismét bebizonyosodott, hogy a zsidó érdekvédelmet nem a demokrácia érdekében, hanem kizárólag aktuális politikai vagy etnopolitikai célok érdekében alkalmazzák. Nagyon veszélyes tendenciának tartom ezt egy olyan országban, amelyet ráadásul éppen az üldözések megakadályozása érdekében hoztak létre.

Az izraeli miniszterelnök ebben amúgy őszinte, Lengyelországgal kapcsolatosan nyíltan sutba dobta a hagyományos izraeli emlékezetpolitikát, és kizárólag a zsidó állam aktuális EU-val kapcsolatos politikája szolgálatába állította a lengyel-izraeli kapcsolatokat, melyek veszélyeire a Jad Vasem történészei is felhívták a figyelmet.

Netanjahu tehetséges politikus, érzi az idők szavát. Az alapvetően középosztályi tömegeket felvonultató Kék-Fehér párt sem tud kifogást találni azon a politikán, mely – amerikai segítséggel – kívánja megváltoztatni az eleddig követett status quo-t. Netanjahu a választások hevében, és fontos választási ajándékok után, miután Trump elnök biztosította Izraelnek a Golán-fennsíkot, majd Putyin elnök, szíriai közvetítéssel, visszaszolgáltatta egy az 1980-as években elesett izraeli katona földi maradványait, megígérte a választóknak Ciszjordánia zsidó településeinek annektálását. Bár a választási kampányban tett ígéretek igazából nem jelentenek sokat, e tény azt mutatja, hogy Izrael a külpolitikáját egy (vastag) szálra fűzte fel, Donald Trumpra. Az „udvari zsidó”szerepe működik tehát tovább – immár a nagypolitikában, ahol nem szimmetrikus viszonyok uralkodnak, hanem a földesúr és a Hofjude egymásra utaltságában tartják fenn az egyenlőtlen uralmi viszonyokat – az uradalomban, amely jelen esetben a Közel-Keletet jelenti.

Immár jöhet Ciszjordánia is, az ott lakó többszázezer telepes és a közéjük szoruló arab enklávék (autonómiák) immár nemcsak Izrael biztonságát, hanem uralmi helyzetét is biztosítják a régióban. Az uralmi helyzet nem arról szól, hogy Izrael jogos biztonsági igényei elégüljenek ki, hanem arról, hogy etnikailag és jogilag – immár az Egyesült Államok által is megtámogatva – kié a Föld… és kié nem. Ez a helyzet – az izraeli baloldal összeomlásával – előrevetíti egy mindennél retrográdabb szélsőjobboldali és vallásos politikai-társadalmi klíma megszületésének a lehetőségét, ahonnan a szekuláris középosztály először a vagyonát, később saját magát menekíti ki. Nem jó és nem pozitív ez a jövőkép, talán még lehetne valamit tenni, hogy ez az Izrael elemi érdekei ellen való apokaliptikus vízió ne következzen be, ne váljon valóra.

A soknemzetiségű, sok zsidó törzset és sok arabot is magában foglaló zsidó állam belső egyensúlyát veszélyezteti az, ha a status quot éppen abban mondják fel, amiben soha nem is lehet valódi konszenzus.

támogatás