Izrael: Egy állam megszületik

Írta: Novák Attila-Shiri Zsuzsa - Rovat: Politika, Történelem

A Magyar emlékek Izraelben című kötet azokat az izraeli történelmi eseményeket, társadalmi csoportokat, településeket, keresztény emlékhelyeket, kulturális nyomokat mutatja be, amelyek Magyarországról, sőt a történelmi ország területéről eredtek, és a Közel-Keleten, Izraelben vertek gyökeret.

Mert nemcsak egyes magyar ajkú és kultúrájú emberek alijáztak, tértek meg őshazájukba, a zsidó államba, hanem teljes magyar haszid vagy pionír közösségek is, írók, költők, zenészek, építészek nemzedékei, akik mind-mind saját arcukra akarták formálni új hazájukat, s ez többé-kevésbé sikerült is nekik. Ezt a „magyar arcot” keresték, találták meg és mutatják be a kötet szerzői.

Az Antall József Tudásközpont Könyvműhelye 2015-ben hívta életre a „Magyar emlékek” című rendhagyó könyvsorozatát (Magyar emlékek Csehországban, Magyar emlékek Lengyelországban), amely gazdag képanyaggal és érzékletes leírással illusztrált útikönyv formájában mutatja be hazánk és az adott ország közötti – az akár sokak által nem ismert, mégis szoros ­– köteléket.

Az alábbiakban a könyv bevezetőjéből – a modern Izrael Állam megalapításának előzményeit és körülményeit vázoló fejezetből közlünk részletet.

*

Ben Gurion aláírja a Függetlenségi Nyilatkozatot, melyet Moshe Sharett helyez elé

A zsidó állam kikiáltása a zsidóság utóbbi két évezredes történetének egyik legnagyobb eseménye volt, de a világtörténelemben is egészen különleges jelentőségre tett szert. Egy alapvetően nem őslakos és nagyrészt modernizálódott népesség alapított meg a Közel-Kelet egy fejletlen és kietlen – bár nem lakatlan –, de gazdag vallási vonatkozásokkal és történelmi emlékekkel rendelkező részén egy olyan államot, amely a világ több mint száz országából jött és eltérő gyökerekkel rendelkező bevándorlókból próbált meg egységes nemzetet formálni. Az államalapító eszme alapja ráadásul nemcsak a Cion (könyvünkben, érthető okokból végig Cion szerepel Sion helyett) felé irányuló tradicionális eredetű vágyódás, hanem egy jórészt kollektivista-szocialista és nem pusztán „imperialista” ideológia volt. Történt ráadásul ez akkor, amikor a világ felosztása, a nemzetállamok kialakulása a végéhez közeledett.

Az 1880-as évek elején a világ zsidóságának jó része kelet-európai volt, a 20. század elején pedig a világ zsidóságának csak 0,3 százaléka élt Izrael Földjén (Erec Jiszrael). A kis, nagyjából huszonhatezer főt számláló palesztinai zsidóság jó része a négy szent városban (Jeruzsálem, Cfat, Tiberias, Hebron) élt, összetétele szerint pedig szinte kizárólag hagyományőrző és ortodox volt. A zsidó bevándorlás (alija) innen indult, a zsidó-izraeli történetírás által számon tartott öt nagy alija után már több százezer zsidó élt Palesztinában, 1936-ban már négyszázötvenezer körüli a létszámuk.

A zsidó állam vajúdása körüli politikai és egyéb csatározások több helyszínen is folytak: a Jewish Agency for Israel (Szochnut, Zsidó Ügynökség) és a mandatárius hatalom tárgyalásai általában Angliában zajlottak, a jisuv (a palesztinai zsidó közösség) és az arabok konfliktusa, valamint maga a palesztinai zsidóság ideológiai és politikai diverzifikációja Palesztinában folyt le, a nagyhatalmak cionistákkal kapcsolatos politikáját Moszkvában, illetve Washingtonban gondolták végig. A cionista mozgalom
rekrutációja, a kiélezett cionista pártpolitizálás pedig Palesztinán kívül is zajlott, és nagymértékben befolyásolta a jisuv közegét. Az összes többi helyszín és szereplő csak az előbb említettek összefüggéseit számba véve érthető meg.

A jisuv politikai és alkotmányos térképe már korán kezdett kirajzolódni. 1920-ban megalakult az Aszefat Hanivharim, azaz a „parlament”, és a Vaad Leumi, a Zsidó Nemzeti Tanács, de jelentőségük eltörpült az 1929-ben megalapított és a jelentős nem cionista erőket is felvonultató Jewish Agency mellett. A Jewish Agency Haim Weizmann keze nyomát viselte magán, és létrejöttével nemzetközi szereplővé vált.

Mivel Palesztina az első világháború következtében törökről brit kézre került, a brit mandatárius kormány által adott certifikátokat, bevándorlási engedélyeket a Jewish Agency osztotta szét a helyi szerveinek, a különböző országokban működő Palesztina Hivataloknak, amelyek párt- és egyéb szempontok (például a hakhsarákon, azaz az átképző telepeken eltöltött idő) alapján adták tovább ezeket. A második világháború előtt a Jewish Agency „minőségi alijákra” törekedett, azaz maga is válogatott az egyébként a cionista mozgalmak által már felkészített bevándorlók között, de a vészkorszak üldözései után ez az álláspont anakronisztikussá vált.

A zsidó jelenlét természetesen az arab lakosság ellenkezését is kiváltotta. Bár a cionisták pénzért vették a földet, arab szemszögből a bevándorlók nem jó szándékú civilizatőrök, hanem az „arab földet” kisajátító, eltulajdonító telepesek voltak. A tízes évek végétől és a húszas évek elejétől több arab fölkelés is volt Palesztinában, amelyek minden esetben több tucat ember életét követelték. Több felosztási terv – például az 1937-es Peel-terv – kudarca után a britek 1939 májusában kiadták a híressé vált Fehér Könyvet, miként már a múltban többször is. Az 1939-es kiadvány hetvenötezerben szabta meg a zsidó bevándorlók számát, ráadásul 1944. március 1-je után a zsidó bevándorlást arab jóváhagyástól tette függővé. A második világháborút elrendező jaltai konferencián egy, a Weizmann Intézetben fellelhető dokumentum alapján Sztálin, Churchill és Roosevelt egyetértett a zsidó állam megteremtésének gondolatával, és ebből következően a szabad bevándorlást is támogatták.

A Jewish Agency, amely a zsidó nép politikai képviselőjének tartotta magát, a második világháború után rögtön megkezdte a harcot a zsidó állam létrehozásáért. 1945. május 27-én petícióban fordult a brit kormányhoz azért, hogy nyilvánítsa Palesztinát zsidó állammá, és százezer embert azonnal engedjen be az országba. A Jewish Agency eredeti elképzelése egy szabad és demokratikus zsidó államszövetség volt.

Churchill elhárította a kérést, érezvén, hogy az idő nem neki dolgozik. Júniusban a cionista vezetők ismét megismételték a követeléseiket, de a brit koalíciós kormány szétesőben volt, és az új kabinet, amely munkáspárti lett, csak július végén lépett hivatalba. A várva várt munkáspárti kormány működése azonban hamar kiábrándította a cionista vezérkart.

Palesztina, valamint az egész Közel-Kelet kérdésében a Szovjetunió nélkül már nem lehetett komoly döntéseket hozni. Az eleddig élesen anticionista szovjet álláspont puhulni kezdett. Az ok a kezdődő világhatalmi rivalizálásban rejlett. A Szovjetunió kezdte felismerni, hogy ez a térség számára is lehetővé teszi, hogy a britek és a franciák mellett kiterjessze a hatalmi befolyását.

1945 augusztusában mind a Londonban összeülő cionista konferencia, mind az Arab Liga londoni irodájának állásfoglalása két, egymással összeegyeztethetetlen nemzeti követelést fogalmazott meg. A zsidóság és annak vezetői – a világ szinte minden országában – egységesen procionista álláspontra helyezkedtek, hiszen a holokauszt pusztítása után anticionista politikát nem mertek és nem is akartak felvállalni, mivel úgy érezték, hogy a „nem zsidó világ” vajmi keveset tett az európai zsidóság életben maradásáért. A disszimilációs tendencia hihetetlen mértékben megerősödött, egyre többen és többen hitték azt, hogy csak egy önálló zsidó nemzeti állam segíthet a helyzeten. Ráadásul komoly problémát jelentett a koncentrációs táborokból kiszabadult, de a szülőföldjükre visszatérni nem kívánó felnőttek és a szüleiket elvesztett, demoralizálódott zsidó ifjúság helyzete is.

Ez utóbbi problémával a cionisták is foglalkoztak: olyan intézményeket hoztak létre, amelyek – természetesen a saját elveik szerint – a gondjukat viselték ezeknek a gyerekeknek. Ezeket az addig politikán kívüli tényezőket a nagyhatalmak sem hagyhatták figyelmen kívül, hiszen a nyugati világ közvéleménye nagy nyomást gyakorolt a felelős politikusokra azért, hogy oldják meg a zsidóság problémáit.

Truman amerikai elnök – a biltmore-i program szellemében – százezer zsidó Palesztinába történő beengedésére szólította fel Attlee-t. A britek azonban ragaszkodtak a havonkénti tizenötezer bevándorlási engedélyhez, és akadályozták az illegális bevándorlást. A világsajtót bejárták azok a tudósítások, amelyek az angolok által Ciprusra vagy más európai kikötőkbe visszatoloncolt hajókról és holokauszttúlélőkről szóltak. A világ zsidó hivatalosságai egységesen követelték a bevándorlási rendelkezések felfüggesztését, és ezt az igényt csak megerősítették a közép-kelet-európai régió országaiban előforduló zsidóellenes atrocitások, így a lengyelországi kielcei pogrom híre is. Ez utóbbinak több mint negyven áldozata volt.

1945. október 19-én angol–amerikai vizsgálóbizottságot állítottak fel a kialakult helyzet kivizsgálására, amelynek létrejöttét cionista berkekben elutasítással fogadták. Az 1945-ös év hozott még egy meglepetést is. A Londonban megrendezett Szakszervezeti Világkonferencián Kuznyecov, a szovjet delegáció vezetője támogatta azt a határozatot, hogy tegyék lehetővé a zsidó nép számára, hogy felépítse Palesztinát.

A Szovjetunió ettől kezdve eltűrte a „Brihátˮ, a Közép-Kelet-Európából Palesztinába irányuló illegális zsidó kivándorlási akciót, amely részben Magyarországon keresztül folyt. A Szovjetunió engedékenységének az oka világpolitikai volt: a britek közel-keleti pozícióit akarták gyengíteni.

1945. december 27-én az Irgun nevű jobboldali zsidó milícia a Haganától (a bevándorlók által alapított fegyveres védelmi szervezet) független akciókba kezdett, és több rajtaütés során kilenc brit katonát ölt meg. Ben Gurion, a Jewish Agency jeruzsálemi központjának a vezetője és Mose Sertok (Sarett, a későbbi külügyminiszter), a Jewish Agency Politikai Osztályának irányítója elhatárolódott a támadásoktól.

Az angol–amerikai vizsgálóbizottság 1946 januárjában Londonban kezdte meg tevékenységét, majd kettéválva meglátogatta Csehszlovákiát, Lengyelországot, Németországot és Ausztriát. Ezután februárban Bécsben találkoztak. A kelet-európai út során főleg a zsidóság túlélő képviselőivel találkoztak, akik sokszor keményvonalasabb álláspontot képviseltek, mint maga a Jewish Agency. Ezután a vizsgálóbizottság Kairóba utazott, ahol az arab vezetők egyöntetűen elutasító véleményét hallgathatta meg. Március elején Jeruzsálembe mentek, ahol a jisuv képviselőivel találkoztak.

A látogatást erőszakos cselekmények előzték meg, bár a palesztinai arabok nem bojkottálták a vizsgálóbizottság üléseit. Az angol–amerikai vizsgálóbizottság jelentése 1946. május 1-jén jelent meg, és tíz javaslatból állt. Gyakorlatilag a mandátumi politika folytatására szólított fel (akár a britek, akár az ENSZ égisze alatt), de a kiadható certifikátok számát százezerre emelte fel. Mindkét fél ingerülten fogadta a jelentést – a zsidók kevesellték, az arabok sokallták a számot, és általános sztrájkra szólítottak fel –, és Ben Gurion maga is a legutóbbi Fehér Könyv egy javított kiadásának tartotta.

A Hagana ismét felfüggesztette a havlaga, az önmegtartóztatás, azaz a nem visszacsapás politikáját, és 1946. június 16-án robbantások sorozatát követte el palesztinai célpontok, többek között hidak ellen. A jobboldali orientációjú Irgun a britek főhadiszállásaként „üzemelő” King David Hotel egyik szárnyát röpítette a levegőbe július 22-én: itt majdnem százan haltak meg. A halál nem válogatott, az áldozatok között angolok, arabok és zsidók is voltak. A britek megtorlásként még június 29-én, a „fekete szombaton” a Jewish Agency egész vezetőségét – így Mose Sertokot is – letartóztatták (Ben Gurion Párizsban volt), és szervezetek egész sorát tiltották be. Júliusban, Weizmann londoni tárgyalásainak kezdetéig azonban a legtöbb vezetőt szabadon bocsátották.

Az 1946-os év még tovább feszítette az egyébként is pattanásig feszült helyzetet, és a helyzetet alakító emberek is egyre jobban radikalizálódtak: az illegális és radikális zsidó földalatti szervezetek – egy év alatt – megkétszerezték a létszámukat. 1947. február 14-én Bevin kijelentette, hogy az ENSZ elé fogja tárni a mandátum kérdését. 1947. május 14-én olyan esemény történt, amely alapvetően megerősítette a cionisták Szovjetunió iránti szimpátiáját. Andrej Gromiko az ENSZ-ben a zsidó igények figyelembevétele mellett érvelt. Ez a beszéd még az anticionista Palesztinai Kommunista Pártot is meglepte. Gromiko hivatkozott a zsidó nép háború alatti szenvedéseire. „…Az a tény, hogy egyetlen nyugat-európai állam sem volt képes biztosítani a zsidó nép legelemibb jogainak a védelmét, illetve kárpótolni őket a fasiszta hóhérok kezeitől elszenvedett sérelmekért, magyarázza a zsidók törekvését saját államuk megteremtésére. Igazságtalanság lenne ezt nem számításba venni, és megtagadni a zsidó nép jogait arra, hogy megvalósítsa ezt a törekvését…” – érvelt Gromiko.

A szovjet küldöttség vezetője abból indult ki, hogy Palesztina népessége két részből áll: az ország mindkettőnek a szülőföldje. Bár a binacionális megoldást jobbnak tartotta – „…ha Palesztina zsidó és arab lakosságának viszonya valóban annyira rossz lenne…” – alternatívaként elfogadta a külön zsidó (és arab) állam létét. A beszéd csak azt a meglévő tendenciát jelezte, amely a szovjet politikában már egy-két éve jelentkezett. A Szovjetunió ugyanis észlelte, hogy jó pár arab rezsim angolbarát – Egyiptomban Faruk király uralkodott, valamint Jordániában, illetve Irakban is angolbarát rendszerek működtek –, és megpróbálta képviselni a nagyhatalmi érdekeit.

Május 15-én az ENSZ közgyűlésének különleges ülése jóváhagyta az UNSCOP (United Nations Special Committee on Palestine, Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinai Különleges Bizottsága) összetételét, funkcióit, és megállapította felelősségének kereteit. Az UNSCOP tizenegy tagja az angol–amerikai vizsgálóbizottsághoz hasonlóan több földrészen is megfordult, és tanúk egész sorát hallgatta meg.

Ekkor zajlott a később híressé lett Exodus hajó története is. A hajót a Hagana vásárolta meg, és amikor bevándorlókkal a fedélzetén Palesztina partjához ért, az angolok az eredeti kiindulási helyére, egy Marseille melletti kikötőbe (Sète) rendelték vissza. Mivel a hajón tartózkodók nem voltak hajlandóak leszállni, erőszakkal Hamburgba vitték, és ott szintén erőszakkal eltávolították őket a hajóról. A történet bejárta a világsajtót, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Bevin diszkreditálódjon, így tágabb értelemben az eseménysor a merev angol álláspont fellazulásához vezetett.

A palesztinai erőszakhullám tovább folytatódott: az Irgun július 31-én több brit őrmestert végzett ki válaszlépésként arra, hogy az akkói események után a britek felakasztottak több terroristát. Az ENSZ közgyűlése november 29-én a 181. számú határozatában végül Palesztina felosztása mellett döntött. Ugyanezen határozat különleges ENSZ-bizottságot alakított (amely végül csak 1948 januárjában jött létre), hogy felügyelje a zsidó és az arab államra vonatkozó előkészületeket. A terv szerinti zsidó állam a Negevre, a Tel-Aviv és Haifa közötti tengerparti részre és Galilea észak-keleti részére korlátozódott volna. Az arabok a Gázai övezet és Galilea nagy részét kapták volna meg, míg Jeruzsálem nemzetközi felügyelet alatt maradt volna.

Közben az Arab Liga sem pihent: 1947 márciusa és decembere között legalább öt találkozót tartottak, és minden kompromisszumos javaslattól elzárkóztak. November 30-án pedig arab támadások indultak a jisuv falvai és városai ellen, és pogromok törtek ki az arab világ több zsidó közössége ellen (Damaszkusz, Bagdad, Bejrút stb.) – csak a jemeni Ádenben hetvenhat zsidót öltek meg. Ezzel kezdetét vette az arab országok zsidó lakosságának kivándorlása, amely később az észak-afrikai (főleg marokkói) zsidóság kivándorlásával az ötvenes-hatvanas években érte el csúcspontját.

A diplomáciai támogatáson kívül a Szovjetunió hallgatólagosan eltűrte a jisuv fegyvervásárlásait is. Még 1947 novemberében Ehud Avrielt (aki később Izrael magyarországi és csehszlovákiai követe lett) Európába küldték, hogy szerezzen fegyvert a palesztinai zsidó fegyveres erőnek. Az üzlet 1948 januárjában valósult meg, amikor Avrielék csehszlovákiai fegyvereket szereztek be. Huszonnégyezer-ötszáz Mauser-puskát, nyolcvannégy harci repülőt, tízezer bombát és egyéb katonai eszközöket juttattak Palesztinába. 1948 februárjában, a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után a kapcsolatok még zavartalanabbá váltak. Žatec cseh repülőtere és több palesztinai zsidó repülőtér között közvetlen kapcsolat létesült. De kiképzések is folytak Csehszlovákia területén. Körülbelül százhúsz Hagana-egységet (főleg harci pilótákat és ejtőernyősöket) képeztek ki csehszlovákiai kiképzők, 1948 decemberében pedig útjára indult az úgynevezett „cseh brigád”. Ez körülbelül ezer csehszlovákiai zsidó önkéntes Palesztinába küldését jelentette, akiket ott vetettek be. Ez nyilvánvalóan ellentmondott az ENSZ Biztonsági Tanácsa azon kérésének, hogy minden ENSZ-tagállam tartózkodjon olyan lépésektől, amelyek a konfliktust erősítik.

A fegyverszállításoknak magyar vonatkozásuk is volt. A magyar vezetés beleegyezett abba, hogy Magyarország tranzitállomás legyen. 1948-ban legalább négy nagyobb fegyverszállítmány ment keresztül az országon. Haim Gurit, a Hagana emberét letartóztatták, de az Államvédelmi Hatóság jóvoltából kiszabadult. Ezek a lépések nem történhettek volna meg a Szovjetunió hallgatólagos beleegyezése nélkül.

A kelet-európai baloldali cionisták proszovjet irányultságát megerősítette Gromiko ENSZ-beli, a zsidó állam megteremtése mellett elmondott beszéde is. Az ENSZ-ben 1947. november 29-én vitték szavazásra Palesztina felosztásának ügyét, és a döntés a brit mandátum végét jelentette. A határozat végrehajtását 1948. május 14-re tűzték ki.

1947. december 11-én az angol alsóházban Creech Jones kihirdette a mandátum végét, de ezzel csak a zsidó állam kikiáltása, nem pedig a béke előtt nyílt meg az út. 1948 januárjától kezdve Palesztinában az arabok és zsidók közötti erőszakos cselekmények egyre sűrűbben követték egymást. Arabok támadtak zsidókra Jeruzsálemben, Haifában és a Jordán-völgyben. Az arab erők három szárnya: Fauzi al-Kavokdzsi, Glubb pasa Jordán Légiója és az Abd al-Kadir al-Huszeini körül csoportosuló jeruzsálemi erők intenzív harci cselekményekbe kezdtek. Április 4-én Mismar Haemeket foglalták el az arabok, a Hagana viszont Deir Jászin arab településen rendezett tömegmészárlást: itt több mint kétszáznegyven embert öltek meg.

Válaszul április 12-én egy zsidó orvosokból, ápolónőkből álló és a Hadasza kórházhoz, illetve a Jeruzsálemi Héber Egyetemhez igyekvő konvojon ütöttek rajta arab erők, és több mint hetven embert öltek meg. Ezt a Katamon elleni Hagana-támadás követte. És ez így ment nap nap után.

Részben a zsidó védelmi erőtől való indokolt félelem, részben pedig a környező arab országok propagandája miatt megkezdődött az arab lakosság Palesztinából való kivándorlása. Palesztinában a zsidó népesség a nagy háború utáni bevándorlásnak köszönhetően komoly gyarapodásnak indult. 1948-ban a kilencszáznyolcvanezer arab mellett már hatszázötvenezer zsidó élt Palesztinában.

Van egy érdekes magyar (irodalmi) szála is az eseményeknek. Az akkoriban Palesztinában élő és katonáskodó Kardos G. György (1925–1997) magyar nyelven írt irodalmi trilógiájáról, három kiváló regényről van szó – Avraham Bogatir hét napja (1968), Hová tűntek a katonák? (1971), A történet vége (1977), mind a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg –, amely az akkori idők egyik nagyon fontos tükre, és amelyet Veres Péter író „kitűnő parasztregénynek” tartott, egyszersmind „népi írónak” nevezte a szerzőt. A lapokon megelevenedik a korabeli Palesztina valósága, kibucnyikokat, vallásosokat, lengyel tiszteket és a zsidó legális és kevésbé törvényes mozgalom harcosait ismerhetjük meg a pontos és őszinte leírások által.

Április 1-jén a Biztonsági Tanács kilenc szavazattal, a Szovjetunió és Ukrajna tartózkodásával elfogadta azt az amerikai javaslatot, hogy azonnal hívjanak össze egy különleges közgyűlést, amelyen megvitatják Palesztina jövőbeni igazgatásának kérdését. A közgyűlés április 16-án meg is kezdődött, 20-án pedig Gromiko bírálta az amerikai politikát. Májusban az egyiptomi delegátus a BT-ben azt állította, hogy az egyiptomi és az arab beavatkozás csak a rendet akarja helyreállítani, mire V. R. Taraszenko ukrán küldött megjegyezte, hogy a nemzetközi jog szerint csak ahhoz van joga, hogy a saját országában állítsa helyre a rendet.

Május 14-én befejezték az ENSZ közgyűlésének speciális ülésszakát, és még ezen a napon kikiáltották a zsidó államot. Ugyanaznap több arab ország hadserege támadta meg Izraelt, és május 15-én kora hajnalban az egyiptomi légierő bombázni kezdte Tel-Avivot. A zsidó állam megszületése tehát egybeesett a túléléséért folytatott küzdelemmel, mégis a neheze azonban, azaz az ország felépítése és az állam megszervezése, valamint különféle eredetű bevándorló tömegek integrálása-integrálódása csak ezután kezdődött el.

Az újonnan megalakuló zsidó állam folyamatosan fogadta be az új bevándorlókat, így a lakosság létszáma radikálisan nőtt. Nemcsak az európai ún. DP (Displaced Persons) táborokban, illetve Cipruson rekedt holokauszttúlélők indultak meg, de lassan megindult a közel-keleti országok zsidó lakosságának bevándorlása is.

1948–1949-ben zajlott az első arab–izraeli háború, amely fegyverszüneti egyezményekkel zárult Egyiptommal, Szíriával, Jordániával és Libanonnal. Megválasztották az első Kneszetet (parlamentet) is.

A kötetet június 14-én, pénteken 13:30-kor mutatják be Budapesten az Ünnepi Könyvhét nagyszínpadán a Március 15-e téren.

A könyvbemutató eseménye a facebookon.

támogatás