Idősek a változó világban

Goldmann Tamás írása a Szociális Munka Napjára.

A világ, amelyben élünk, állandó mozgásban van. Néha úgy tűnik, mintha minden napról napra új formát öltene: technológiák, kapcsolatok, szokások, szavak. És mégis – valahogy minden ismerős marad. A változás nemcsak gyorsaság, hanem ismétlődés is: mindig új arcot ad annak, amit már egyszer megéltünk.

Az idősek ezt pontosabban látják. Ők már több világot is láttak születni és elmúlni, és talán éppen ezért tudják: a világ változik, de az ember – esendőségével, félelmeivel, szeretetével – marad.

A szociális munka ezen a határon történik: ahol a rendszer logikája találkozik a lélek logikájával. A segítő egyik kezében toll, a másikban egy segítségre váró emberi kéz. Egyik pillanatban adatot rögzít, a másikban emléket hallgat. E kettő között ott van a kimondhatatlan réteg, amit – kissé bátortalanul – spiritualitásnak nevezek.

Sűrű jelen, lassú lélek

Sokszor mondjuk, hogy a világ felgyorsult. De talán inkább összesűrűsödött. Egyetlen napban ma több történet fér el, mint régen egy hónapban. Számomra, mint segítő számára, ez nemcsak adminisztratív, hanem emberi kihívás: hogyan marad meg a figyelem, ha minden figyelmet kér?

Az idősek nem lassúak – csak más tempóban élnek. A lélek ritmusa lassabb, mint a képernyőfrissítés. Amikor egy idős ember elmeséli a történetét, én sietnénk. Ő meg azt mondja: „Várjon csak, ez fontos lesz a végén.” És tényleg fontos lesz. A segítés gyakran nem arról szól, mit teszek, hanem arról, mennyire vagyok hajlandók elidőzni.

Zsidó idő, emberi idő

A zsidó hagyományban az idő nem egyenes vonal, hanem spirál. Az ünnepek, a szombatok, az újrakezdések körforgása azt tanítja: minden elmúlásban ott rejlik a visszatérés. Ez az időfelfogás közel áll az idősekhez is – ők tudják, hogy az élet nem csak verseny, hanem ritmus is.

A tikkun olam – a világ javításának gondolata – a szociális munka lényegéhez közel áll. Elsősorban nem forradalmasítok, hanem javítok. Apró dolgokkal: meghallgatom, bocsánatot kérek vagy csak egy pohár vizet viszek. Amikor sikerül jól segítenem kapcsolatokat javítok. És ez már maga a világ helyreállítása.

Méltóság – mozgó egyensúly

A méltóság nem birtok, hanem mozgás: egyensúlykeresés a szabadság és a gondoskodás között. Ha túl sokat segítek, elvehetem az önállóságát; ha túl keveset, magára hagyom. A jó arány mindig a pillanatban dől el.

A kevod habriot – az emberi méltóság – nem társadalmi, hanem I’teni eredetű. Ez azt jelenti, hogy minden emberben van valami, amihez nem „nyúlhatok”. Nem dönthetek helyette, nem javíthatom ki a múltját. A segítőként egyik legnagyobb kísértésem a „jó tudása”: amikor pontosan tudom, mit kéne tennie a másiknak – csak épp nem kérdeztem meg tőle. A méltóság sokszor ott születik, ahol nem avatkozunk be.

Egy lakónk, Erika néni mondta egyszer:
„Tamás, maga túl sokat kérdez. Én már nem szeretnék döntéseket hozni. De köszönöm, hogy megvárja, amíg mégis meggondolom.”
A méltóság néha éppen ez a pillanat: amikor valaki még gondolkodik. Még ember. Még ott van.

Humor és irgalom

A humor és az irgalom – két szó, amely ritkán szerepel együtt, pedig testvérek. A humor a lélek védekezése, az irgalom a lélek nyitottsága. Az egyik elhárít, a másik befogad. De mindkettő abból fakad, hogy tudjuk: az ember nem tökéletes – és ez így van jól.

Attila bácsi egyszer megkérdezte:
„Tamás, maga szerint miért olyan kicsik a gyógyszeres dobozok betűi? Hogy ne lássuk, mit szedünk?”
Nevettünk. Mert a humor nem cinizmus, hanem elfogadás. Egy kis rés a falon, amin be tud jönni a fény.

A héber cheszed – az önzetlen szeretet – valójában a szociális munka titkos imája. Amikor valakihez lehajolok, nem fölülről, hanem mellé. Amikor nevetek vele, nem rajta. A humor és az irgalom így oldják fel a távolságot: a humor az ember és a helyzet között, az irgalom az ember és a sorsa között.

Közösség és emlékezés

A zsidó közösségi lét egyik legszebb vonása, hogy az egyén sorsa sosem magánügy. A gyász, az ünnep, még az étkezés is közösségi. A közösség védőháló az elmúlás ellen.

Ha valaki elmegy, a története nem tűnik el vele. Mások emlékezetében tovább él – egy mondatban, egy illatban, egy mozdulatban. Az idős ember így marad jelen: a történetében. A zachor, az emlékezés parancsa nem a múltba fordulás, hanem felelősség. Ha emlékezünk, a történet nem zárul le. A szociális munka is egyfajta emlékezés: amikor meghallgatok valakit, leírom a történetét, vagy csak egy nevét kimondom – emlékezem. És remélem ezzel egy kicsit meg is őrzöm a világot.

A bizonytalanság derűje

A világ változik. Mi vele együtt. Az idősek, a segítők, a közösségek mind részei ennek az áramlásnak. A szociális munka nem hősi, hanem emberi tevékenység: apró mozdulatok, amelyek összeraknak egy kicsit abból, ami szétesett.

A hagyomány szerint: „Nem a te dolgod befejezni a munkát, de nem is vonhatod ki magad belőle.” A segítő élete is ilyen. Nem befejezni, csak folytatni – minden nap, egy kicsit.

Ha a változó világban még van időm leülni egy idős ember mellé, meghallgatni a csendjét, nevetni vele valamin, amit már egyikünk sem ért teljesen – akkor még mindig van remény. És ez a remény – bármilyen halk is – a legemberibb hang, amit ismerek.

Mert a szociális munka ott kezdődik,
ahol két ember figyel egymásra –
és egyikük sem ugyanaz többé.

Pécs, 2025. 11. 12.