„Hová tűntek a pápai zsidók?”

Gyekiczki András (1958 – 2020) emlékére

2021 júliusában lesz egy éve, hogy Gyekiczki András eltávozott az élők sorából. Ahhoz a háború utáni nemzedékhez tartozott, amely a humánum és az emberi haladás szolgálatában akarta megújítani a magyar közéletet. S akihez hasonlóból századunk második évtizedére már mind kevesebb maradt.

Élete utolsó évtizedében azonban Gyekiczkinek nemcsak a „nemzetinek” hazudott maradisággal kellett megküzdenie, hanem egy személytelen, de annál veszélyesebb halálos kórral is. De még utolsó éveiben is egyik orvosi prognózist a másik után cáfolta meg. Akaratereje, valamint kikezdhetetlen optimizmusa talán tíz évvel is meghosszabbította munkás életét.

Pápai polgárcsalád fiaként született 1958-ban, s ötvenhat népforradalmáról, meglehet, nem sokat hallott gyerek- és ifjúkorában. Tanulmányait egy jog- és államtudományi, valamint egy szociológiai diploma koronázta meg, aminek köszönhetően az államigazgatásba került. Ezzel párhuzamosan azonban egy ifjúsági kollégium igazgatójának is megválasztották, mégpedig történetesen annak a Bibó-kollégiuménak, amelyből a későbbi FIDESZ első vezetői is kikerültek. Gyekiczki, aki maga is a forradalom előtti és utáni nagy magyar gondolkodó, Bibó István szabadság-eszméinek volt a híve, az ő szellemében irányította a róla elnevezett kollégiumot. 1989 után mégsem a Fideszben kereste politikai otthonát, hanem a liberálisokat tömörítő Szabad Demokraták Szövetségében, ahol előbb Kuncze Gábor pártelnöknek lett a kabinetfőnöke, később pedig a Budapest élére ötször is megválasztott Demszky Gábor főpolgármesternek. Ebben az időben lépett házasságra szerelmével, Volosin Hédivel. Ezt onnan is tudom, hogy abban a – budaörsi — polgármesteri hivatalban, ahol a ceremónia lezajlott, Demszky volt András tanúja, én pedig Hédié. András szakmai útját is ettől kezdve tudtam folyamatosan követni.

A 2000-es években a pápai születésű és államtudományokra felkészült Gyekiczki Andrást mindinkább egy sajátos, helytörténetinek látszó, de országos jelentőségű kérdés kezdte foglalkoztatni: „Hová tűntek a pápai zsidók?” Mint keresztény családból származó ember, András ezt a kérdést nem családi, hanem várostörténeti okokból tette fel magának, vagyis olyan pápai polgárként, aki még emlékezett arra, hogy fiatal korában hány házról tudták vagy mondták, hogy ott valaha zsidók laktak. Arról azonban sohasem tettek említést, hogy e polgártársakkal mi történt a háború előtt és alatt. András már családos ember volt, amikor egy napon elhatározta, hogy ezt fogja felkutatni. S minden egyéb teendőjét félretéve hozzálátott e – nemcsak és nem is elsősorban helytörténeti – kérdés feldolgozásához. Megkereste a még fellelhető utódokat, összeszedte az 1944 előtti és utáni családi és várostörténeti fényképeket, s aztán készített mindezekből az anyagokból egy olyan történeti kiállítást, amely belefért egy elhagyottan álló pápai zsinagóga falai közé. Gyekiczki, aki szorgalmas ember volt, de lelkiismeretes krónikás is akart lenni, egyetlen fontosnak tűnő forrásanyagot sem hagyott figyelmen kívül. A kiállítás néhány hónapig ott a helyszínen látogatható volt. Anyaga később átkerült a budapesti Rumbach Sebestyén utcába, de aztán még egy-két olyan külföldi kiállító terembe is, ahol volt rá fogadókészség.

Az eltűnt szomszédokra emlékező kiállításnak szép sajtóvisszhangja volt. Utazásai után végül visszakerült Pápára, az immár még lepusztultabb és már őrizet alatt sem álló zsinagógába, de ezúttal úgy, hogy (egyéb hanyagságok mellett) eltűnt a bejáratról annak a fontos alkotóművésznek a neve, aki Gyekiczki kérésére a kiállítás látványtervét készítette, s aki nem más volt, mint a 2019-ben elhunyt építőművész, Rajk László.

A kiállításról az alkotóra visszatérve, András ezzel az úttörő munkájával új fejezetet nyitott a magyar helytörténeti irodalomban, amely ugyan ismeri a monográfia műfaját, de azt a magyarországi zsidók történetére nemigen terjesztette ki. Az ókortörténész Komoróczy Géza több kötetes hatalmas munkája a magyarországi zsidók történetéről a kezdetektől napjainkig ebben is kivételes volt, s talán van még egy-két más kivétel is, de mintha Komoróczy mellett Gyekiczki lett volna az egyedüli „nem-zsidó magyar történész”, aki a magyar földön megtelepedett zsidókat magyarnak tekintette, ennélfogva a II. világháború alatti pusztulásukat is a magyar sors részeként kutatta.*

Még egy dolog van, amiről Gyekiczki utolsó éveire emlékezve nem lehet nem beszélni: ez pedig az a minősíthetetlen szellem, amelyben a területileg illetékes magyar bíróság Gyekiczkinek a pápai helyhatósággal keletkezett konfliktusát kezelte, s az a példátlanul széles társadalmi szolidaritás, amely őt e bajból kisegítette. Egy mondvacsinált késés „bűntettéért” a Pest megyei bírók Gyekiczkire többmilliós kártérítést róttak ki, amelyet ő még akkor sem tudott volna kifizetni, ha sokkal tovább él. Ezt az adósságot azonban a család felháborodott barátainak felhívására létrejött közadakozás szinte napok alatt összeadta: ilyesmire sincsen sok példa az újabb kori magyar történelemben.

Végezetül még egy szót Hédi és András érdi házáról. Ez a nem könnyen elérhető, de szép és tágas ház Magyarhon ellenzéki értelmiségének egyik nevezetes találkozóhelye és számos tanulságos beszélgetés színhelye volt. A nyugaton élő demokrata érzelmű magyarok több nemzedékének képviselői keresték velük a kapcsolatot vagy kérték ki tanácsaikat. (Bennem legalábbis így fog megmaradni Érd emléke.) Maga András pedig – meggyőződésem szerint – az igazságszeretet egyik 21. századi bajnokaként fog a magyar történetírás Annales-eibe belekerülni.

Jegyzet

*Komoróczy Géza munkásságáról

Komoróczy Géza témánkba vágó teljes bibliográfiáját összeállítani nem lehet e nekrológiai esszé feladata. Elégséges, ha csak a legfontosabb címekre szorítkozunk.

Kezdjük mindjárt e kiváló szerző 2016-ban Holocaust címen kiadott gyűjteményes kötetével (Ab Ovo kiadó, Budapest), amelynek két része („A pernye beleég bőrünkbe” és „A pesti gettó falánál”) csaknem harminc rövidebb-hosszabb történelmi esszé vagy karcolat újraközlése több mint 250 nagyformátumú oldalon. Ezek közül az egyik éppen a pápai zsinagógáról, annak két évszázados mozgalmas történetéről szól abból az alkalomból, hogy a Gyekiczki András által összegyűjtött családtörténeti anyag 2014-ben Budapesten is kiállításra került.

Az ókortörténész Komoróczy Magyarországgal kapcsolatos főműve azonban A zsidók története Magyarországon című három kötetes, összesen mintegy 2000 oldalt kitevő munkája, amely európai kitekintésével és gazdagon dokumentált anyagával a téma feldolgozásának minden eddigi kísérletét messze maga mögött hagyta. E minden szempontból súlyos kötetek magyarországi megjelenését Budapesten (2012-ben) a pozsonyi Kalligram Kiadónak és személy szerint Szigeti Lászlónak köszönhetjük.